Spanyolországi úti beszámoló tizenegyedik nap délelőtt – Zaragóza

A tizenegyedik nap reggelén is borús napra ébredtünk, elhagytuk Madridi szállásunkat, és keleti irányban, Zaragoza felé indultunk.

Útközben az idegenvezető a bikaviadalokról mesélt, amiknek eredetét egyes tudósok az Észak-Afrikából bevándorolt Ibér néphez társítják. Észak-Afrikában az egyiptomiak a bikát istenként tisztelték /Ápisz/, a krétaiaknál is óriási bika kultusz volt, rengeteg bika faragvány maradt fenn, és a szent bika hátán való mutatványok, ugrások is meg lettek örökítve, főleg Krétán.
A római, véres gladiátor játékokon is küzdöttek – más állatok között – bikával, és ölték meg őket. Spanyolországban a mór uralom alatt a lovagok lóhátról, lándzsával küzdöttek a bikákkal. A középkorban a bikaviadal a lovagi tornák közé tartozott. Később lovas katonák képzésében is szerepelt a bikákkal való harc elsajátítása.
Ezek az állatviadalok, az idők változásával, aztán apránként eltűntek, de Spanyolországban megmaradt.
Pénzdíjas küzdelemmé vált, az első pénzdíjért küzdő bikaviador Francisco Romero volt, unokáját, Pedro Romerot tekintik a modern bikaviadal megteremtőjének, aki gyalog terelte a bikát és karddal ölte meg. 1771 és 1799 között több, mint 5600-at ölt meg, anélkül hogy karcolás is érte volna. A hozzá fűződő mondás szerint „Több sebesülést okoz a félelem, mint a bika”.
1785-ben emelték az andalúziai Ronda városában az első spanyol bikaviadal-arénát (Plaza de Toros). Pedro Romero „az őrült spanyol” itt újította meg a bikaviadal művészetét és a leghíresebb matador-dinasztiáknak innen indult a pályafutása. A viadal mai formája 1830 körül alakult ki.

A bikaviadal Spanyolországon kívül Portugáliában, Dél-Franciaországban, Mexikóban, Kolumbiában, Venezuelában és Peruban is hatalmas népszerűségnek örvend. Az a fekete bika, amit a viadaloknál használnak, régen egész Európában elterjed volt, de csak itt maradt meg, már régen kihalt volna, ha nem léteznének a bikaviadalok. A ranch-ok ahol ezek a bikák élnek, biológiailag érintetlenek.
A tenyésztőkön kívül még sokan élnek a bikaviadalokból: az arénák személyzete, állatorvosok, a matadorok ruháját készítő szabók, lótenyésztők, a matador felszereléseket gyártó cégek. Mintegy kétszázezer embernek ad munkát, és több milliárd euró folyik be belőle a spanyol gazdaságba.

Három matador és a brigádja, valamint hat bika vesz részt egy-egy viadalon.
Sorshúzással döntik el, hogy melyik bika melyik matadorral fog küzdeni. Először a csapat terelgeti nagy leplekkel a bikát, majd lovon bejön a pikador, és hosszú lándzsával többször megszúrja a nyakán. Majd a banderillerók szigonyokat döfnek a bikába, végül a matador jön, aki megöli a bikát, de előtte még „mozgatja”, az a cél ilyenkor, hogy minél többet háttal legyen a bikának.
A matador – ha ügyesen végezte a dolgát – kap egy bikafület. A halott bikát körbe húzzák a porondon, majd feldolgozzák a vágóhídon. A matadorok a pénzdíjuk egy részét felajánlják a spanyol vöröskeresztnek. Sorban küzdenek meg a bikákkal, előbb mindenki az első, majd sorban a második bikáját öli meg.

Mire alaposan /ennél sokkal részletesebben/ ki lettünk oktatva a bikaviadalokról, és az általuk keltett jelenlegi politikai harcokról, társadalmi vitákról, meg is érkeztünk Zaragozába.

Zaragoza az egykori Aragóniai Királyság fővárosa, és koronázó helye volt. Az Ebro folyó partján fekszik. A története hasonló a többi spanyol városéhoz, az ibériai kelták alapították Salduba néven.
Kr. e. 45-ben Caesar földúlta, de Kr. e. 27-ben már római gyarmat volt, 255-ben pedig püspöki székhely lett. 409-ben a vandálok, 452-ben a svévek, 475-ben a nyugati gótok foglalták el.
Mostani nagyságát a mórok uralma alatt érte el, akik 715-ben hódították meg a várost, majd 1017-ben Zaragoszta fejedelemség székhelyévé tették.
1118-ben I. Alfonz vette birtokba és Aragónia fővárosává tette. Zaragoza a keresztény spanyol területek legjelentékenyebb városa lett. 1317-ben a püspökség helyett érsekségre emelkedett. Aragónia és Kasztília egyesítése után viszont megszűnt az udvartartás székhelye lenni, megkezdődött hanyatlásának kora.

Amint megérkeztünk Zaragozába, és kiszálltunk a buszból, és elindultunk a hatalmas zarándok templom felé, az Ebro partján magasodó Nuestra Señora del Pilar, vagyis az Oszlopos Miasszonyunk Székesegyházhoz, egy eszméletlen nagy esőt kaptunk a nyakunkba.
Megint elázott a cipőm, és a zoknim, így „nagyon lelkesen” érkeztem meg Zaragozába.
Bemenekültünk a templomba, amely a nevét, egy a létét is megmagyarázó legendáról kapta, mely szerint Szűz Mária egy alabástrom oszlopon állva jelent meg Szent Jakabnak az 1. században elrendelve a templom építését, melyért cserébe védelmet ígért egész Hispániának, különös tekintettel Zaragozára, és hátrahagyott egy jáspis oszlopot, amely megjelölte a helyet.
Szűz Mária egy kis szobrot is ott hagyott, ami őt magát ábrázolta a jáspis oszlop tetején ülve, karjában a gyermek Jézussal. Jakab azonnal összegyűjtötte néhány új követőjét és elkezdte a kápolna építését a megjelölt helyen.

Ez volt a legelső Mária jelenés, és a kápolna a legelső templom, amit valaha is Máriának szenteltek. Később a kápolna köré épült egy román stílusú templom, ami leégett. A rekonstrukció gótikus stílusban folytatódott a 15. században, amit a 17. században felváltott a barokk stílus.
A barokk épületet színes kupolák fedik, a négy sarkán négy toronnyal, benne Szűz Mária szentélye és Goya freskói láthatók. Ez a templom a város jelképe.

Az ereklye elég fura kis jószág. nagyon picike, kb. olyan harminc centi lehet. A híres Mária szobor fából készült, és egy jáspis oszlopon áll, a főoltárt díszíti. Az oszlop, amin Szűz Mária áll, valami lámpaernyőre hasonlító dologgal le van takarva, a szobra pedig olyan picike, hogy egy képeslapot kellett vennünk róla, hogy egyáltalán megnézzük, hogyan néz ki, mert szabad szemmel láthatatlan volt.
Az ereklyét körülvevő sok csoda tanúsíthatja égi eredetét. 1936-ban, a spanyol polgárháború idején a baloldal felé hajló republikánusok bombázták a szentélyt, de a bombák, amelyek eltalálták a templomot, soha nem robbantak fel.
Senki nem érintheti meg a szobrot, kivéve azt a négy papot, akiket gondozásával megbíztak és újszülött gyermekek, akiket fel lehet emelni, hogy megérintsék égi Anyukájuk képmását.

Amikor a templomból kijöttünk, már nem esett, így körülnéztünk a Plaza del Pilar-on, ami egy gigantikus tér.
Ahol nem csak az Oszlopos Szűz temploma van, hanem a La Seo, vagy Megváltó Katedrális, de itt van a tőzsde, a városháza, a Hispanidad kút – ez egy vízesés, ahol Dél-Amerika sziluettjén folyik a víz – a világlabdával, ami szintén a spanyol gyarmat birodalomnak állít emléket, valamint az egykori római fórum maradványai, a városi múzeum, Goya emlékmű.

Egy ajándékboltba betérve vettünk speciális zaragozai édességet, ami kocsonyásra áztatott gyümölcs, csokoládéval bevonva. Nem volt rossz.

Itt találkoztam utunk során az egyik legfurább koldussal, az egyik keze helyén egy másik fejecske nőtt ki a karjából. Egy pillantást vetettem rá, aztán nem győztem nem ránézni, amíg odaadtam neki az egy eurót, azt kívánva, hogy másnap Barcelonában is tudjak adni egy másik koldusnak egy eurót.

Egy másik kőhídon keresztül – mint amin jöttünk – visszatértünk az Ebro túlpartjára, ahol a buszunkat hagytuk, és elindultunk Montserrat felé.