Az öregember

A fákkal övezett tó ásítozva ébredezett. A víztükör fölött köd gomolygott egy kicsit félelmetessé téve a tájat. A Nap kibukkant és egyre erősebben melengetett, elűzve az éjszaka kísérteteit. Tapintható volt a csend, melyet néha egy felébredő madár trillázása tört meg. A part egyik kövén, hajlott hátú alak kuporgott. A cserzett arcú öregember arcát méretes szakál bújtatta a titkok mögé, hosszú fehér haja a válláig ért. Szemei a víz apró fodrozódásait figyelték. Az arra tévedőnek úgy tűnhetett, hogy már évszázadok óta vigyázza a tó nyugalmát, része a tájnak.
Fiatal suhanc trappolt ki az erdőből, lerohant a partra és azonnal köveket kezdett hajigálni a vízbe. A tó felkavarodott, haragos arcát mutatta. Az öreg rezzenéstelen arccal tűrte az atrocitást. Az ifjonc csak most vette őt észre. Kezdte bosszantani a vénség nyugalma, odaszólt:
– Papa, mér nem dobál maga is a vízbe köveket, ahelyett, hogy csak ott gubbaszt! Az öreg lassan felé fordult és nyugodt hangon válaszolt:
– Fiatal barátom, én már rég behajigáltam a magam köveit.
– Az tök unalmas lehet, csak ott ücsörögni és bámulni a semmit. – jött a hetyke válasz.
– Nekem már fontosabb a sima víztükör, mint a tobzódó hullámok. – mondta csendesen az öreg.
– Jaj, maga is ilyen bölcselő öreg, akár apámat hallanám, már tele az ilyenekkel a bakancsom! Ide se jövök többet! Én még azt hittem, hogy itt majd jól kieresztem a mérgem, erre belefutok egy okostojásba! – azzal dúlva-fúlva, köszönés nélkül elviharzott.
Az öreg kesernyés mosollyal utána nézett, majd visszafordult és a lenyugvó víztükröt bámulta.
A túlsó parton a bokrok közül horgász bukkant elő teljes menetfelszerelésben. Lemálházott, felállította horgászszékét, belehuppant és kezdte összeállítani a felszerelését. A vízbe dobta a remény horgát és belesimult a tájba. Az öreg szerette a pecásokat, mert ők is a csend hívei voltak. Nagyrészük menekült valami elöl, talán egy házsártos feleségtől, vagy csak a város zajától. Természetrajongók csak nem tudnak róla, valamit molyolni kell, mert a vérükbe ivódott a tettrekészség. Az igazi horgászok kifogják a nagy halat, majd lefényképezkednek vele és visszaengedik a víz hűsébe.
Újra csend borult a tájra.
Vidám gyermekcsacsogás közeledett. Fiatal anyuka érkezett a hozzá tartozó aprósággal. A kicsi előre szaladt belepancsolt a vízbe, majd ügyesen lavírozva a kövek között futkározottr. Még egyenlőre nem tartozott a kődobálók táborába. Anyuka alig tudott lépést tartani őizgágaságával. A fiatal nő észrevette az öregembert:
– Ne haragudjon ha megzavartuk a nyugalmát, sajnos nem birok az energiájával.
– Semmi baj, ebben a korban ennek van itt az ideje.
A nő leült az öreg mellé.
– Ön mit csinál itt?
– Tudja Kedves, a kedvenc évszakom az ősz. A Nap elveszítette a nyári sziporkázását, amikor minden élő az árnyékot keresi. Ilyenkor olyan simogató, tele van energiával. Minden nap kijövök és egész évre feltöltődöm, hogy jövő őszre újra itt lehessek.
– Láttam, hogy a vizet nézte, talán régi emlékek törtek felszínre?
– Nem. Soha nem révedek a múltba, mert az zsákutca. Jövőt már nem tervezek, tudom, hogy dőreség. A mában élek, élvezem, hogy megint rám mosolygott egy újabb nap.
Egy pillanatnyi csend után újra az öreg szólalt meg:
Most elárulom egy nagy titkomat. Tudja, még valamiért kijárok ide, sírni. Ne gondolja, hogy az elmúlt fiatalságon, vagy egy szép emléken. Egyszer itt ültem, néztem a sima víztükröt és egyszer csak felbuggyant belőlem a sírás. Nem volt rá okom, csak úgy jött. Amikor nagy nehezen elapadtak a könnyeim, valamilyen belső megtisztuláson estem át, nagyon jól éreztem magam. Megértettem, hogy a nők miért sírnak mindenen és mekkora kitolás a sorstól, hogy a férfiaknak bezzeg minden helyzetben tartaniuk kell magukat, pedig néha jól esett volna kiönteni a keserűséget.
Időközben a kis sarj ráébredt a kődobálás ízére, és egyre méretesebb darabokkal zavarta meg a tó csendjét. A túlsó partról a horgász valamit átkiabált, nem lehetett érteni mit, de azzal, hogy felpattant és az öklét rázta sejteni lehetett.
– Azt hiszem mennünk kéne. – szólalt meg a nő. Örülök, hogy megismertem.
– Én is, minden jót.
A nő maga előtt terelgette a törpét, lassan eltűntek a partmenti fák sűrűjében. Visszaállt az egyensúly.
Az öregtől nem messze újra megzörrent a bokor.
-Micsoda forgalom van ma, máskor nem történik semmi, most meg mint egy átjáróház.- gondolta az öreg.
Hasonló korú vénség csoszogott elő és leült a partra. Össze néztek, egyikük sem szólalt meg, csak némán a víz felé fordultak.