Fanni

Zborovszky úr úriember volt. A szó szoros értelmében. Egy letűnt világ Adonisza, de leginkább Krúdy Szindbádja. Hosszú felöltőt viselt, és kalapot. Sála lazán a nyaka köré tekerve, elől, és hátul lelógott, különös, hangulatos összképet adva ősz hajú, szakállas tulajdonosának. Minden rendben volt vele. Most is sétára indult, hogy kiszellőztesse a fejét. A bohém világnak vége volt már, de szíve nem nyugodhatott. A fiatalasszonyok között mutatta magát. Shakespeare-t fordított az éjjel, alig aludt valamit. Kedvencei a szonettek. Nem volt elégedett az elődök munkáival, mert úgy érezte, a magyar nyelv használatával átalakítják a művek hangulatát. Számára az ó-angol eredeti megközelítése volt a cél. Arany fordításai álltak hozzá a legközelebb, de ezeket is magyar adaptációknak tartotta. Remekművek voltak, de a magyar nyelv lekoptatta róluk az évszázadok által rárakott patinát.

Jólesett a friss levegő. A parkban, ahol sétálni szokott, nyíltak az orgonák. Meglepődött, hogy már áprilisban bontogatják szirmaikat azok a virágok, amelyek máskor május előtt soha nem virágoznak. Az idén is korán jött a tavasz. Márciusban szinte, nyár eleji melegek voltak, de április elejére lehűlt a levegő. Zborovszky úr nem vette le a télikabátot, még nem készült fel a tavaszra. De lelkében ismeretlen, új érzések bukkantak fel, amit nem tudott hova tenni. Nézte a tónál a kacsákat, ahogy szépen, fegyelmezetten haladtak anyjuk után. Fannira gondolt, a fiatal teremtésre, aki egy hónapja szerelmet vallott neki. Fanni eljárt hozzá, angolt tanított neki. A lány képességei felkeltették az érdeklődését. Művelt, okos lány kétszer olyan gyorsan haladt a nyelvvel, mint a korosztályának legtöbb fiatalja. Amíg középiskolában oktatta a nyelveket, nem találkozott hasonló jelenséggel, pedig, sok tehetséges fiatalt készített fel a nyelvvizsgára. Latint is tanított, és nem csak angolból fordított, de ó-görögből is, Szophoklész, Euripidész, Aiszkhülosz drámáit. A lány jól ismerte fordításait, és ami igazán meglepte, rendkívül tájékozottnak mutatkozott a görög drámák világában. Egy alkalommal észrevette, hogy szétszórt, nem tud odafigyelni arra, amit mond neki.
– Valami baj van, kedves? Olyan, mintha máshol járna. Talán, untatom? – kérdezte az öreg, de nem akarta megbántani a lányt.
– Nem, nem. Semmi baj Zborovszky úr. Csak elkalandoztam egy kicsit. Azt hiszem, szerelmes vagyok.
– Az bocsánatos bűn, drága gyermek. És ki a szerencsés fiatalember?
– Nem fiatal már – komorult el Fanni. – Maga az kedves mesterem.
– Hogyan? Jól hallom? – lepődött meg az öreg. Mindig is nagy hatással volt a fiatal lányokra, modora, az őszes halánték mindig vonzónak bizonyult a fiatalok körében is. – Ugye, tréfál velem?
– Nem, eszemben sincs – mondta Fanni, és huncutul mosolygott. – Igen, magába szerettem, ez kétségtelen.
– Nem adtam okot, én azt hiszem.
– Nem, dehogy. Ön úriember. De észrevettem, ahogy megnéz időnként, amikor úgy gondolja, nem figyelek oda.
– Jó, talán elkövettem egy kis indiszkréciót, de megbántani semmiképpen nem akartam.
– Jaj, dehogy bántott meg! – kiáltott fel a lány. – Inkább jólesett. Különösen, hogy egy ideje magával álmodom.
– De én nem vagyok fiatal. Nem, ez ostobaság, már megbocsátson!
– Lehet. Gondolja, beteges a vonzalmam?
– Nem nevezném betegesnek, de megértheti, furcsa kicsit. A lányom lehetne.
– Á, értem. Apakomplexusra gondol. Felejtse el. Van apám, és szeretem őt, mint apámat. Maga más.
– Mitől lennék más?
– Mert vonz engem. Mert egy ideje csak magára gondolok, minden időmet a maga fordításainak olvasásával töltöm. És tetszik az a kép, amit kialakítottam magáról.
– A fordításaim alapján?
– Jaj, dehogy. Hiszen, nap mint nap látom. Több időt töltök magával, mint a barátaimmal. Igazából nincsenek is barátaim.
– Drága Fanni, értem én, hogy vonzónak talál, mondjuk, úgy harminc évvel ezelőtt még fess ember voltam, de mára már csak egy vén medvének láthat, legfeljebb.
– Ó, nem. Férfinak látom, erős, és bátor férfinak, akinek van annyi önuralma, hogy el tudta rejteni érzéseit. De tudja meg, előlem nem lehet. De hiszen, ön remeg – mondta Fanni, és átölelte a férfit.

Zborovszky úr Fannira gondolt. Be kellett vallania magának, hogy megérintette a lány érzelmi kirohanása. Nem élhet vissza vele, hiszen ő már leélte az életét, és futó kalandokra már régen nem vállalkozott. Minden nap ajándék volt számára. A lány viselkedése meglepte ugyan, de nem találta különösnek. Talán, eleinte, de ma már másképpen gondol rá. Valami megmozdult a lelkében, és mintha a test emlékei is előkerültek volna. Néha fantáziált a lányról, még talán, vágyott is rá, de mégsem volt bátorsága bevallani magának, hogy vénségére megérintette a szerelem. A vizsgák szerencsésen lezajlottak, a lány dicsérettel végzett az egyetemen. Istenem, de gyerek még. Mit követett el, hogy az égiek ezzel büntetik. Lehetetlen, hogy közöttük bármilyen kapcsolat legyen. Fanni azt kérte, találkozzanak. Abból nem lehet baj. A virágokat nézte, ahogy a tavaszi szélben játszadoztak a serkenő lombok között, és illatukkal elkápráztatták az arra járót. A folyónál beszéltek meg egy találkozót. Zborovszky úrnak át kellett menni a vasúti felüljárón. Gyakran járt erre fiatal korában, nézte a vonatokat, elvágyott innen, messzire, távoli tájakra. Szerette a vonatokat. Vonzotta őt a sebesség, a száguldás öröme. A vasútnak van valami különleges szimbolikája. A végtelen érzése, a távolság illúziója, vagy az elvágyódás szimbóluma. A sínek mindig vezetnek valahová. Nem jött vonat. Szíve a torkában dobogott. Fanni várja. Ez izgalommal töltötte el. Eleinte nem volt biztos benne, de ma már tudja, szereti őt. Meg kell mondania, színt kell vallania. De mégsem mehet túl messzire. Egy pillanatra megállt, mielőtt a lépcsőhöz ért. – Vissza kell fordulnom. Nem, ez lehetetlen, nagyon ostoba helyzet.

A lány hiába várta, Zborovszky úr nem jelent meg a megbeszélt találkozón. Nem vette rossznéven, de jólesett volna, ha előre közli, hogy nem akar vele találkozni. Nem volt a szívében harag. Inkább, kissé csalódott volt. Csak másnap tudta meg, hogy az öreg megszédült a lépcső tetején, és lezuhant. A lépcső alján találták meg hajnalban. Már nem volt benne élet.