Zborovszky úr úriember volt. A szó szoros értelmében. Egy letűnt világ Adonisza, de leginkább Krúdy Szindbádja. Hosszú felöltőt viselt, és kalapot. Sála lazán a nyaka köré tekerve, elől, és hátul lelógott, különös, hangulatos összképet adva ősz hajú, szakállas tulajdonosának. Minden rendben volt vele. Most is sétára indult, hogy kiszellőztesse a fejét. A bohém világnak vége volt már, de szíve nem nyugodhatott. A fiatalasszonyok között mutatta magát. Shakespeare-t fordított az éjjel, alig aludt valamit. Kedvencei a szonettek. Nem volt elégedett az elődök munkáival, mert úgy érezte, a magyar nyelv használatával átalakítják a művek hangulatát. Számára az ó-angol eredeti megközelítése volt a cél. Arany fordításai álltak hozzá a legközelebb, de ezeket is magyar adaptációknak tartotta. Remekművek voltak, de a magyar nyelv lekoptatta róluk az évszázadok által rárakott patinát.
Jólesett a friss levegő. A parkban, ahol sétálni szokott, nyíltak az orgonák. Meglepődött, hogy már áprilisban bontogatják szirmaikat azok a virágok, amelyek máskor május előtt soha nem virágoznak. Az idén is korán jött a tavasz. Márciusban szinte, nyár eleji melegek voltak, de április elejére lehűlt a levegő. Zborovszky úr nem vette le a télikabátot, még nem készült fel a tavaszra. De lelkében ismeretlen, új érzések bukkantak fel, amit nem tudott hova tenni. Nézte a tónál a kacsákat, ahogy szépen, fegyelmezetten haladtak anyjuk után. Fannira gondolt, a fiatal teremtésre, aki egy hónapja szerelmet vallott neki. Fanni eljárt hozzá, angolt tanított neki. A lány képességei felkeltették az érdeklődését. Művelt, okos lány kétszer olyan gyorsan haladt a nyelvvel, mint a korosztályának legtöbb fiatalja. Amíg középiskolában oktatta a nyelveket, nem találkozott hasonló jelenséggel, pedig, sok tehetséges fiatalt készített fel a nyelvvizsgára. Latint is tanított, és nem csak angolból fordított, de ó-görögből is, Szophoklész, Euripidész, Aiszkhülosz drámáit. A lány jól ismerte fordításait, és ami igazán meglepte, rendkívül tájékozottnak mutatkozott a görög drámák világában. Egy alkalommal észrevette, hogy szétszórt, nem tud odafigyelni arra, amit mond neki.
– Valami baj van, kedves? Olyan, mintha máshol járna. Talán, untatom? – kérdezte az öreg, de nem akarta megbántani a lányt.
– Nem, nem. Semmi baj Zborovszky úr. Csak elkalandoztam egy kicsit. Azt hiszem, szerelmes vagyok.
– Az bocsánatos bűn, drága gyermek. És ki a szerencsés fiatalember?
– Nem fiatal már – komorult el Fanni. – Maga az kedves mesterem.
– Hogyan? Jól hallom? – lepődött meg az öreg. Mindig is nagy hatással volt a fiatal lányokra, modora, az őszes halánték mindig vonzónak bizonyult a fiatalok körében is. – Ugye, tréfál velem?
– Nem, eszemben sincs – mondta Fanni, és huncutul mosolygott. – Igen, magába szerettem, ez kétségtelen.
– Nem adtam okot, én azt hiszem.
– Nem, dehogy. Ön úriember. De észrevettem, ahogy megnéz időnként, amikor úgy gondolja, nem figyelek oda.
– Jó, talán elkövettem egy kis indiszkréciót, de megbántani semmiképpen nem akartam.
– Jaj, dehogy bántott meg! – kiáltott fel a lány. – Inkább jólesett. Különösen, hogy egy ideje magával álmodom.
– De én nem vagyok fiatal. Nem, ez ostobaság, már megbocsátson!
– Lehet. Gondolja, beteges a vonzalmam?
– Nem nevezném betegesnek, de megértheti, furcsa kicsit. A lányom lehetne.
– Á, értem. Apakomplexusra gondol. Felejtse el. Van apám, és szeretem őt, mint apámat. Maga más.
– Mitől lennék más?
– Mert vonz engem. Mert egy ideje csak magára gondolok, minden időmet a maga fordításainak olvasásával töltöm. És tetszik az a kép, amit kialakítottam magáról.
– A fordításaim alapján?
– Jaj, dehogy. Hiszen, nap mint nap látom. Több időt töltök magával, mint a barátaimmal. Igazából nincsenek is barátaim.
– Drága Fanni, értem én, hogy vonzónak talál, mondjuk, úgy harminc évvel ezelőtt még fess ember voltam, de mára már csak egy vén medvének láthat, legfeljebb.
– Ó, nem. Férfinak látom, erős, és bátor férfinak, akinek van annyi önuralma, hogy el tudta rejteni érzéseit. De tudja meg, előlem nem lehet. De hiszen, ön remeg – mondta Fanni, és átölelte a férfit.
Zborovszky úr Fannira gondolt. Be kellett vallania magának, hogy megérintette a lány érzelmi kirohanása. Nem élhet vissza vele, hiszen ő már leélte az életét, és futó kalandokra már régen nem vállalkozott. Minden nap ajándék volt számára. A lány viselkedése meglepte ugyan, de nem találta különösnek. Talán, eleinte, de ma már másképpen gondol rá. Valami megmozdult a lelkében, és mintha a test emlékei is előkerültek volna. Néha fantáziált a lányról, még talán, vágyott is rá, de mégsem volt bátorsága bevallani magának, hogy vénségére megérintette a szerelem. A vizsgák szerencsésen lezajlottak, a lány dicsérettel végzett az egyetemen. Istenem, de gyerek még. Mit követett el, hogy az égiek ezzel büntetik. Lehetetlen, hogy közöttük bármilyen kapcsolat legyen. Fanni azt kérte, találkozzanak. Abból nem lehet baj. A virágokat nézte, ahogy a tavaszi szélben játszadoztak a serkenő lombok között, és illatukkal elkápráztatták az arra járót. A folyónál beszéltek meg egy találkozót. Zborovszky úrnak át kellett menni a vasúti felüljárón. Gyakran járt erre fiatal korában, nézte a vonatokat, elvágyott innen, messzire, távoli tájakra. Szerette a vonatokat. Vonzotta őt a sebesség, a száguldás öröme. A vasútnak van valami különleges szimbolikája. A végtelen érzése, a távolság illúziója, vagy az elvágyódás szimbóluma. A sínek mindig vezetnek valahová. Nem jött vonat. Szíve a torkában dobogott. Fanni várja. Ez izgalommal töltötte el. Eleinte nem volt biztos benne, de ma már tudja, szereti őt. Meg kell mondania, színt kell vallania. De mégsem mehet túl messzire. Egy pillanatra megállt, mielőtt a lépcsőhöz ért. – Vissza kell fordulnom. Nem, ez lehetetlen, nagyon ostoba helyzet.
A lány hiába várta, Zborovszky úr nem jelent meg a megbeszélt találkozón. Nem vette rossznéven, de jólesett volna, ha előre közli, hogy nem akar vele találkozni. Nem volt a szívében harag. Inkább, kissé csalódott volt. Csak másnap tudta meg, hogy az öreg megszédült a lépcső tetején, és lezuhant. A lépcső alján találták meg hajnalban. Már nem volt benne élet.
17 hozzászólás
Kedves János!
Mintha párhuzamos világba csöppentem volna. Faludy élete egy más megvilágításban. Köszönöm az élményt.
Szeretettel: Szabolcs
Egy picit Faludy, egy picit saját életem is… (de mára egy illúzióval kevesebb, mégis, csoda volt).
Köszönöm, amit írtál. Meg kellett ölnöm Zborovszky urat, más befejezés nem lett volna stílusos.
Szeretettel,
Janó
Kedves Horvaja!
Nabokov Lolitája jutott eszembe!
Nagyon jól írsz!
Érzödok benne sokat gondolkodtál a kimeneten.
A találkozásuk mennyire mehet!
Megoldottad ,hogy az öreg leszédült…
Jó megoldás,különben nehéz lenne megokolni,ami
…
Elismerésem!
Üd:sailor
Köszönöm sailor!
Nagyon örülök, hogy tetszett. Valójában, megtörtént eset, a magam tapasztalataival elegyítve.
Igen, a végén így kellett lennie, nem akartam, hogy úgy járjon az öregúr, mint én. Az idő mindent megold…
Üdvözlettel,
Janó
Kedves Janó!
Szeretem olvasni a novelládat. Nem mindennapi eseteket adsz nekünk olvasni.
Olyan ez is, megtörténhet, de olvasmányosan megírni már a te munkád volt,
tiszta magyarsággal, hibátlanul, mint mindig.
Szeretettel olvastam.
Szeretettel gratulálok?
Kata
Drága Kata!
Nagyon jólesik, amit írtál. Mindig jó érzés, ha valaki szeretettel olvas. Köszönöm.
Szeretettel,
Janó
Szia Janó! 🙂
Én is Faludy Györgyre asszociáltam először, miközben elmerültem legújabb novelládban.
Már az elején sikerült felkeltened az érdeklődésemet, amikor a szonettekről esett szó. Erre a témára bármilyen helyzetben felkapom a fejem.
Jók a jellemábrázolásaid – párbeszédek által -, gördülékeny a stílusod. Magas színvonalon írsz, minden műved erről tanúskodik.
Valahol van egy lemaradt betű, de nem nézem vissza, majd ha átnézed, megtalálod, illetve talán két helyen felsorolásnál fölösleges vessző is akad.
Ezeket csak megjegyeztem, de semmit nem von le a novellád értékéből, úgy elvisz a tartalom.
A zárásod meglepett, nem erre számítottam, de emiatt még ütősebb lett.
Köszönöm, hogy olvashattam. 🙂
Szeretettel: Kankalin
Kedves Kankalin!
Köszönöm, nagyon örülök a véleményednek, fontos nekem, akár a verseid.
A hibákat javítom. 🙂
Szeretettel,
Janó
Kedves Janó!
Nagyon jól írsz. Lekötöd az ember figyelmét. Úgy olvastam az írásodat, hogy nehogy a végére nézzek, mert az tönkreteszi az élményt. Aztán a végére értem mégis, és nem voltam boldog tőle. Ugyanakkor azt kell mondanom, hogy jó volt a befejezés.
Szeretettel: Klári
Kedves Klára!
Az élet nagy közhelye, hogy bármi megtörténhet. Nehéz lett volna továbbvinni a történetet anélkül, hogy ne fordulna a történet giccsbe, ugyanakkor mégsem lehetetlen, mondjuk egy kisregény keretében. A téma, a tapasztalat, hogy együtt élek egy hasonló helyzettel, előbb-utóbb kikényszerítik a regény megírását. Esetemben viszonylag hamar szembe kellett néznünk a kapcsolat lehetetlenségével, és fájó, de értelmes megoldásként, lezártuk kapcsolatunkat, szegényebbek lettünk egy illúzióval, de gazdagabbak egy tanulsággal. Zborovszky úr esetében korán jött a lezárás, de elkerülhetetlen volt, mielőtt még ez a bimbózó kapcsolat kibontakozhatott volna, azt kell, hogy mondjam, szerencsére. Köszönöm, hogy olvasod írásaimat.
Szeretettel,
Janó
Megint itt!
Közben a többi írásaidat is néztem!
Elismerésem!
Üd:sailor
Köszönöm, kedves sailor.
Üdvözlettel,
Janó
Ahogyan az öreg urat leírod az elején, Szindbád mellett óhatatlanul dr. Antekirt ugrik be Verne, Sándor Mátyás című regényéből. Kalap, sál, szakáll. 🙂 Ez vitt tovább. Írásod remény, nekünk öregedőknek. 🙂 Finoman írsz. Gördül a mű. A vége sorsszerű. Nagyon tetszik, gratulálok.
Üdv: István
Kedves István!
Örülök, hogy olvastad írásomat. Köszönöm, jólestek szavaid. Igen, nekem is megadatott a csoda,
de úgy száll is el, mintha csak egy álom lett volna. Az idő majdnem mindenre gyógyszer, legalább már nem fáj. Remény, az mindig van.
Barátsággal,
Janó
Remény, és lányok…..mindig vannak.
Üdv: István
Kedves Janó! Olvasmányos, érdekes! Érzelmeink kiismerhetetlenek: Fiatal nő, idősödő férfi. Létezik ilyesmi? Nem lehetetlen…De vajon fordítva mi lenne? Ilyesmiről soha senki nem ír ?) Üdv: én
Köszönöm a véleményedet, kedves Bödön. Érdekes felvetés. Erre is volt példa az életemben, egyszer majd megírom.
Üdvözlettel,
Janó