7. fejezet
„Térj vissza Jonathan!”
Egy nagy vakítóan fényes helyen találtam magamat. Úgy tűnt egy szobában vagyok. Hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy sárgák a falak, vagy fehérek, annyira erősen világítottak.
– Halló, van itt valaki? – kérdeztem körbenézve a szobában, amikor, mintha csak szavamra aktiválódott volna, elkezdett erősen, vakítóan világítani a fény egy megjelenő ajtó rései mögül.
Szerintem a fény világította ki nekem az ajtót, de ekkor ezzel nem törődtem, hanem kíváncsian benyitottam az ajtón. A kör alakú kilincs meglepően hideg volt, szinte már fagyos. Az ajtó túloldalán ugyanolyan üres fehérfalú szoba állt, azzal a kivétellel, hogy egy üres, kórházi ágy állt a terem közepén.
Amikor közelebb léptem az ágyhoz, láttam, hogy valaki fekszik rajta egy ugyanolyan vakítóan fehér ruhában.
Abban a pillanatban felismertem a békésen fekvő embert:
– Chris! – kiáltottam fel – haver, te mit keresel itt? – kérdeztem tőle aggódva, de válasz nem érkezett a kérdésemre, csak tovább aludt békésen.
Akaratlanul is hozzá akartam érni. Bár ne tettem volna. Hirtelen kinyitotta a szemeit és rémülten nézett rám, majd elkezdett fuldokolni. Bal kezével elkezdett felém nyúlni. Rebegő keze egyszer csak elkezdett bomlani. Szemei kiakadtak, és a teste teljesen elsoványodott, bőre megráncosodott, mintha elkezdett volna megöregedni, és mégsem!
Szemei vérben forogtak. Fogait olyan erősen szorította, hogy közben észre sem vette, vagy csak nem is akarta észrevenni, hogy elharapta a nyelvét.
Chris iszonyatos szenvedéseit nem bírtam tovább nézni, így becsuktam a szememet, mikor újra kinyitottam, az ágyon már nem feküdt senki. Nem értettem mi folyik itt, és rémülten kezdtem el tapogatni a falakat, hogy hátha megtalálom a kijáratot:
– Eressz el innen! – kiáltottam, mire az egyik fal ismét elkezdett vakítóan világítani, és egy újabb ajtó rajzolódott ki a falon. Nem tudom hogy örömömbe, vagy rémületembe, de akkor gondolkozás nélkül törtem be az ajtót, hogy kijussak ebből a rémséges helyiségből.
Ismerős volt a szoba, a falak ismét fehérek voltak, de itt legalább bútorok álltak. Az egész szoba úgy nézett ki, mint a mi házunk!
– Mi a fene? – néztem furcsállóan
Láttam a szobában a kedvenc fotelomat, amibe gyakran le szoktam süppedni, ha nagyon kimerült vagyok. Lassan közelítettem felé hogy megérintsem, amikor hirtelen valaki kinyitotta az ajtót, nyugodtan belépett és csodálkozva nézett rám, én ugyanilyen csodálkozva néztem ő rá:
– Apa! Mit keresel itt?
– Fiam? Neked nem szabadna itt lenned! Mit csinálsz itt?
– Nem értek semmit, mi ez a hely, mi folyik itt apa? – szaporáztam meg a beszédemet türelmetlenül
– Sajnálom fiam, de erre nem válaszolhatok – mondta apám szomorúan
– Borzalmas dolgokat láttam a másik szobában, gyere, megmutatom! – mondtam és közelebb léptem apámhoz, hogy megfogjam a kezét, mire ő rémülten hátralépett:
– Ne érj hozzám! – ordított rám
– Beszélj apa! Mi a fene történik velem, hol vagyok? Mi történt a barátommal a másik szobában? Él még? Miért vagyunk most itthon? – annyi kérdés kavargott még a fejemben, hogy már azokat is elfelejtettem, amiket még fel se tettem.
– Magadnak kell rájönni. Nem normális dolgok folynak itt annyit mondhatok.
– Erről már magamtól is rájöttem, de miért nem mondasz nekem semmit, te tudod, hogy mi történik itt – türelmetlenkedtem
– Fiam! Nem jó tudni előre a jövőt! Ne hagyd, hogy a jövő felemésszen, élj a mának! Élj és harcolj, hogy megváltoztasd a jövőt! Mert ha egyszer megismered, soha nem változtathatsz rajta! Olyan helyen jártál, ahol még nem szabadna. Sajnálom fiam, tényleg sajnálom, hogy nem lehettem jobb apa
– Miket beszélsz! Mindig is jó apa voltál, csak egy kicsit szigorú – mondtam szomorúan egy erőltetett mosolyt az arcomra bírva
– Sok mindent kell még jóvátennem, de legelőször is térj vissza Jonathan! – mondta egészen különösen, a hangja egy kicsit elvékonyodott a mondat végére
– Apa? – néztem rá furcsán!
– Jonathan! Kérlek, ébredj fel, ne tedd ezt velem! – sírta egy magas lány hang, apám ekkor szomorú tekintettel lépett be a nagy fénybe, egy nyitott ajtón.
– Ne apa! Várj! Mit kell tennem? Várj még! – próbáltam visszatartani, de ő csak távolodott és szomorú tekintettel intett nekem, mire hirtelen bezárult az ajtó előtte!
– Jonathan! Jonathan! Jonathan! – ismételte az ismerős lány hang a nevemet, mire én szomorúan becsuktam a szememet!
Mikor ismét kinyitottam, erős vakító fény sütött a szemembe, de ez már sokkal természetesebb lámpafény volt. Egy kedves ismerős arc mosolygott rám könnyes szemekkel
– Jaj istenem Jonathan, de megijesztettél! – ölelt meg szorosan
– Ehm, Judy! Judy, megfojtasz! – nyögtem elhaló hangon
– Jaj ne haragudj, de annyira megijesztettél – törölte le a könnyeket a szeme sarkából
Felkönyököltem az ágyamból, és érdeklődve néztem rá:
– Te sírtál értem?
– Én? Nem! Csak belement valami a szemembe – fordult el elvörösödve