10. fejezet
Kalandvágyó mitugrász
A nap egyre lassabban telt minél közelebb kerültünk a végéhez. Őszintén szólva semmi kedvem nem volt oda visszamenni, de azt se akartam, hogy az a barom, valami hülyeséget csináljon, és minél többet volt nálunk, annál inkább kezdtem magamra ismerni benne. Egy kalandvágyó kis mitugrász. Én is ilyen lennék?
Utolsó óránk borzalmas volt. Mr. Humble velem íratott egyedül egy röpdolgozatot. Mr. Humble-nek az volt a szokása, hogy minden órán kihív valakit, akivel dolgozatot irat. Ki gondolta volna, hogy éppen rám kerül a sor.
– És a kovalens kötés is megfigyelhető a következő vegyületekben is… – magyarázott Mr. Humble
– Pszt, hallod, mi a válasz az első kérdésre? – próbáltam segítséget kérni valakitől a közelben
– Mr. Gros! – ordibált rám iszonyatos hangerővel – mégis mit képzel, mit csinál?
– Zsebkendőt kérek tanár úr! – mentegetőztem
– Az más, azt lehet – nyugodott meg, és ismét elkezdett magyarázni, és felírni valamit a táblára
– Naiv – mosolygott Bobby
– Vagy épp ostoba – helyeseltem én is mosolyogva
Kicsöngetés után, odamentem Mr. Humble-höz hogy letegyem elé a dolgozatomat, és megkérdezzem tőle az egyik kérdést, míg a többiek beszélgetve masíroztak ki a teremből. Mr. Humble valamit éppen írt az osztály jegyzetfüzetbe.
– Igen, igen Mr. Gros, tegye le ide azt a lapot – parancsolta, miközben folyamatosan csak írt, rám se nézve
– Tanár úr, azt szeretném megkérdezni, hogy mi volt a válasz a 3. kérdésre? – érdeklődtem
– Na lássuk csak, melyikre? – vette el a lapot a kezemből
– Itt, erre – mutattam a 3-mas példára a lapon.
– Na, nézd csak, itt van kettő atom és akkor… – emelte fel a két kezét hogy magyarázzon
Ekkor észre vettem valami szokatlant, amitől egyből elterelődött a figyelmem a tanár magyarázatától. Mr. Humble a kémia tanár, gúnynevén csak Mr. Pancser, éppen azért mert mindent elbénázott. Akárcsak az egyik alkalommal, amikor sósavat löttyintett a kézfejére. Csakhogy egy ilyen égési sérülés nem gyógyulhat be maradatlanul. Viszont Mr. Humble kézfején az égési nyom teljesen eltűnt. Semmi jele nem volt. És biztos voltam benne hogy a bal kezén volt a seb, mert állítólag miután leöntötte magát, folyamatosan úgy írt, hogy a bal kezét az asztal alatt tartotta, hogy senki se lássa a nyomot.
– Szóval akkor érted Jonathan? – kérdezte mosolyogva
– Igen, persze, tanár úr, lenne még egy kérdésem
– Mondd! Bátran
– Hogy tűnt el a kezéről az égési nyom? – kérdeztem félénken
– Egyszerű, meggyógyultam – mondta határozottan – akkor hát, mindenre választ kaptunk, ugye?
– Igen, persze – bólintottam zavartan
Aztán Mr. Humble szépen kitessékelt a teremből és bezárta az ajtót:
– Nagyon különös – gondolkoztam magamban
Kezdtem magam egyre furcsán érezni. Sietnem kellett. Késésében voltam. Fönt a negyediken találkoztam Dimitrijvel, aki már ott toporzékolt az ötödik emeletre vezető lépcsősoron:
– Mi tartott ennyi ideig Groz? – türelmetlenkedett
– Gros! És feltartottak – dühöngtem
– Nem érdekes, menjünk!
– Nem tudom, nem hiszem hogy ez jó ötlet – aggódtam
– Mi van Groz? Berezeltél? – gúnyolódott Dimitrij
– Én? Nem? Inkább te! – dühöngtem, és elindultam felfelé – tudtad hogy mindig feltudsz engem bosszantani? – kérdeztem tőle bosszankodva
– Nem állt szándékomban, nekem sosem állt szándékomban piszkálni téged
– Óóó, hát persze, te ültél le a székembe
– Te estél nekem ilyen hülyeséggel, tulajdonképpen mondhattad volna, hogy légy szíves
– Ne erőlködj – legyintettem
Odafönt rossz érzés fogott el! Nem volt kedvem szembe találkozni Amyvel, az oldalamon egy ilyen kinézetű sráccal. Minél jobban mentünk beljebb és beljebb a folyosón, annál inkább éreztem, hogy nagyon rossz döntést hoztam.
– Úgy tűnik a takarító ide már nem téved fel – mondta egykedvűen Dimitrij leguggolva, és alaposan megnézve egy kormos fadarabot
– Nyomós okuk van úgy érzem – helyeseltem
– Nézd csak! – állt fel Dimitrij és az egyik ajtó elé lépett – egy benzines kanna
– Furcsa, ez eddig nem volt itt – furcsállottam
– Eddig? Csak öt perce vagyunk itt – mosolygott Dimitrij
– Hát te lehet, de én már egyszer jártam itt, és tisztán emlékszem hogy ez akkor nem feküdt itt.
– Talán mégis csak jár erre takarító, habár inkább szemetel, mint takarít – viccelődött Dimitrij
– Nem hiszem, hogy ő volt nézd! – mutattam a folyosó végébe, ahol ott ácsorgott Amy, és igen csak át lehetett rajta látni
– Hol? Merre? Én nem látok senkit? – forgolódott Dimitrij
– Pedig elhiheted, hogy itt van, ugyanis egy méterre áll tőlünk – mondtam aggódva, rémülten nézve, nagy szemekkel Amyt
– Én nem látok semmit!
Ekkor elkezdtem megint rosszul lenni kicsit, ismét a szívemhez kaptam.
Amy nagyon dühösen nézett rám, a szemei akár a tűz.
– Mit keres ez itt? Mondtam, hogy tartsd távol tőlem! – őrjöngött Amy
– Nem mondtál semmit Amy – suttogtam
– Mondtam, hogy ne hozz ide senkit! – kiabálta és kinyújtotta a kezét úgy hogy a tenyere felém nézett.
A mellkasomban valami erős nyomást éreztem, aztán hirtelen olyan érzésem támadt mintha egy hullámvasúton lennék, csak itt most a gyomromat nem a torkomban éreztem, hanem vagy húsz méterrel hátrább a testemtől.
Aztán Amy kifeszítette az ujjait. A nyomás elmúlt a mellkasomból, én pedig vagy tíz métert repültem hátra, fejemet beverve a falba.
Először fel se fogtam mi történt velem. Mintha egy autó ütött volna el úgy estem hátra, Amy haragjától.
Félhomályban láttam még az értetlenül egy helyben ácsorgó Dimitrijt, és hallottam, ahogy nyög egyet, mintha hasba vágták volna. Aztán teljesen elsötétült ismét minden!
11. fejezet
Vissza az ismeretlenbe
Amikor magamhoz tértem ugyanott találtam magam mint a múltkor. Fehér szobák mindenütt. Én az egyik kisebb fehér szoba közepén ébredtem fel, nem volt körülöttem más csak fal és két ajtó. Felkeltem, és tanakodva néztem a 2 ajtót. Melyikbe menjek be? Lényegtelen melyik ajtót választom, mind a kettő ugyanoda vezet? Elindultam hát az egyik ajtó felé, és amint rátettem a kezemet a kilincsre ismét csontig hatoló hideg rázta meg a kezemet. Elengedtem, és a másikat is megnéztem, de úgy tűnt itt minden ajtó kilincse hideg, mint a jég. Így hát, beléptem az egyik ajtón.
A szoba itt is fehér volt, mint mindenütt, ugyanakkor tele volt a szoba orvosi eszközökkel. Négy ember állt körbe egy üres orvosi ágyat. Mind a négy ember orvos lehetett, mert ilyen szájvédő volt a szájuk előtt, és fehér ruhában voltak, habár itt mindenki fehér ruhában mászkált.
– Elnézést, de mi történik itt? – kérdeztem érdeklődve, de választ nem kaptam.
Némán, és lesütött fejjel állták körbe az ágyat.
– Miért állják körbe ezt az ágyat? – faggatóztam tovább, de válasz nem jött – Hahó!
Aztán hirtelen, szó nélkül libasorba, az egyik ajtón nyugodtan kimentek.
– Várjanak! Várjanak! Mi történik itt, mondják már meg, hahó! – kiabáltam utánuk izgatottan.
Aztán mind kimentek, és az ajtót maguk mögött bezárták, én meg ráborultam az ajtóra, és arccal neki dőlve az ajtónak kétségbeesetten beszéltem magamban:
– Miért megy el mindenki? Mi a fene folyik itt? Segítség! Segítsen valaki! Segítség! – mondtam halkan, egyre elhaló hangon, háttal végigcsúszva az ajtón, leülve a földre.
– Jonathan – susogta valaki a nevemet.
Ismerős hang volt, és szép is volt, megnyugtató.
– Amy? – kérdeztem halkan, szemem félig nyitva remegtek.
Kókadozva lassan feltápászkodtam, és amikor felálltam a műtőasztalon az apám feküdt.
– Apa! Jézusom, mi történik? Kelj fel apa! – magyaráztam kétségbeesetten
Hozzá akartam érni, de akkor köddé vált a kezemben.
– Mi a fene történik itt? – kérdeztem magamtól, a kezeimet nézve.
Megfordultam és az egyetlen ajtón kirontottam.
A szoba ismét teljesen üres volt, csak egy lány lebegett a szoba közepén.
– Jonathan, hallgass meg! – szólt hozzám az ismerős hang, akinek az arcát ekkor még nem láttam, a szobában terjengő furcsa ködféleség miatt.
Közelebb mentem, és akkor felismertem Amy Mortont.
– Jonathan! Sajnálom, hogy megtámadtalak, de meg kell értened! – magyarázta megnyugtató, szinte már suhanó, lebegő hangjával.
– Mit Amy? Mit értsek meg? – értetlenkedtem
– Meg kell értened, hogy többet nem jöhetsz fel az ötödik emeletre! Félek többé már nem csak egy egyszerű lélek vagyok válaszokra várva. Állítsd meg Jonathan, állíts meg! Félek Jonathan, félek ebben az iskolában! Minden fiú csak bántani akar, még az a barátod is, akit felhoztál hozzám…
– Dimitrij? Mit csinált? – néztem Amyre gyanakvóan
– Semmit, még semmit, de félek tőle! Jaj ne! Már megint jön! – kiabálta Amy a fejét fogva, majd hirtelen elsötétült a szeme, és mérgesen kezdett rám nézni – Pusztulj! – mondta normálisan, de hangja olyan erős volt, és kísérteties hogy az egész szoba elkezdett remegni.
A falak repedeztek, és a repedések mögül erős, vakító fény szűrődött be.
Amy kitartotta ismét a kezét felém és a levegőbe emelt engem. Úgy tűnt a fájdalom megszűnt ebben a világban, vagy akár hol is vagyok most.
– Amy, hallgass meg… nem akarlak bántani! – nyögtem küzdködve Amy szorítása ellen.
Amy elmosolyodott, és mérges tekintettel nyitotta szét a kezét:
– De én igen! – mondta, és átlökött azon az ajtón, abba a szobába, ahol a műtős ágy állt.
Miután átlökött az ajtón, az ajtó előttem bezárult teljesen. Pár villanás után az ajtóból fehér fal lett.
Lassan felkeltem, értetlenkedve néztem a falat, ahol az ajtó állt.
– Állítsd meg! Először ezt mondta Amy, aztán hogy: állíts meg! A helyzet kezd bonyolódni – gondolkoztam magamban, majd megfordultam, és a terem közepén álló ágyra pillantottam.
Az apám feküdt rajta ismét. Megörültem, amikor megláttam, de akkor rögtön meg is rémültem. Valami furcsa fekete folyadékféleség kezdett kijönni a falból mindenütt. Fel se fogtam mi történik, már a lábam alatt folyt el a fekete anyag, és ráolvadt az ágyra. Rémülten vettem észre hogy a fekete folyadék az apámat is elnyelte, majd hirtelen az egész ágy elkezdett süllyedni. Az ágy, rajta apámmal pillanatok alatt a szoba mélyére került.
– Apa, neee! – kiabáltam utána, de feleslegesen.
Dühöngve csapkodtam a földet az öklömmel, mintha be akarnék törni valahová.
Végül leültem a földre és gondolkoztam. Mi történik itt? Hol vagyok? Mit jelentenek a dolgok, amiket látok? Nem értettem semmit, csak ültem a most már teljesen fekete szoba közepén, és vártam. Vártam mi fog történni. Megjelenik egy újabb ajtó? Ismét találkozom valakivel? Vagy talán az is lehet, hogy Amy kitör a másik szobából és megöl, habár ennek kevés az esélye, mert véleményem szerint, nincs kapcsolat a két szoba között. Az is lehet hogy csak álmodom az egészet. Fent ülök az ötödik emeleti folyosó egyik sarkában, és ájultan képzelgek. De persze akár az is lehet hogy Amy megint belém szállt.
Ostobaság mind, az ép eszű válasz mindenre hogy otthon alszom az ágyamban, és ez az egész meg se történt! Nem létezik Tommy Roan, Judy Parlon, Amy Morton, még Dimitrij se létezik, még a tanárok sem, otthon alszom a kényelmes ágyamban és álmodom az egészet. Biztos vagyok benne. Sőt, lehet, hogy még csak 8 éves vagyok, és minden évemet álmodom. Egy gyerek fantáziája az egész.
Ahogy ott ültem az ismeretlen világ közepén, hirtelen elkezdett a lábamon folyni a fekete anyag, először megijedtem, de csak egy pillanatra, aztán nyugodtan ültem tovább, hiszen ez csak egy álom. Semmi bajom nem eshet, beterít a fekete anyag, teljesen ellep, megijedek majd tőle, és végre felébredek. Habár Judyt hiányolni fogom, de azért izgalmas kaland volt ez az álom.
Ahogy így elmélkedtem mosolyogva, a fekete anyag már a mellkasomnál volt. Igen, nem sokára eléri a nyakamat, aztán a fejem búbját, és minden rendben lesz.
Aztán egyszer csak elérte a számat a fekete anyag, és váratlanul, elkezdtem fuldokolni. Ez normális?
– Nem… nem kapok… levegőt! – próbáltam beszélni de a fekete folyadék a számba is bele akart folyni, viszont ha csukva tartottam volna a számat, biztos megfulladok.
– Intubáljuk, gyerünk! – hallottam a hangokat mindenhonnan, mintha a fejemben zengett volna.
A fekete anyag már az orromat is belepte, kétségbeesetten remegett a szemem, hogy mit tévő legyek, még a kezeim se, de még a lábaim se mozgottak.
– Elveszítjük! Leáll a szíve! Tölts! – hallottam a hangot ismét a fejemben.
Ez nem álom! Ez nagyon valóságosnak tűnik, és nem jó!
A fekete anyag aztán teljesen ellepett. Sötétség!