Vaksors II fejezet (12/10)

Másnap, dél körül volt az idő, amikor Iván megállt a jelzett ház előtt. Mindegyikük izgatott volt. A leglátványosabban mégis Tomika izgult.
– Iván bácsi, ugye megnézed itthon is a játékaimat, meg a hintát, homokozót, ugye megnézed?…
– Kisfiam, ne legyél ilyen rámenős, talán Iván bácsinak más dolga van…
– Nem… nincs más dolgom… megnézem persze… Egyébként, azt akartam javasolni, hogy menjünk el egy étterembe ebédelni.
– Hú, az tök jó lesz! Étterembe megyünk! – kiabált és futott be a táskával, amibe a játékait csomagolták össze. A többi csomagot is összeszedték, Iván vitte a nehezét, mert útközben megálltak egy élelmiszerbolt előtt, s Regina bevásárolt, mert mint mondta, otthon most üres a kamra, meg a hűtő is.
Mire Regina mindent a helyére rakott, addigra Tomika körbevezette Ivánt a házban, meg az udvaron is, megmutatta mi az övé, mit csinált neki Robi… elmesélte, hogy sírt anya örömkönnyeket, hogy övé lett a ház, mert nagypapa, meg nagymama kimentek a temetőbe aludni. Ivánnak kóválygott a feje a sok információtól, de igazából nem sokat értett belőle, csupán annyit, hogy ez a ház most Regináé és Tomikáé, de hogyan, miként abból egy kukkot sem értett.

Az étteremben ültek, vártak a felszolgálásra, limonádét szürcsölgettek közben, amikor rájuk köszönt egy család, kifelé menet. Az anya rászólt a fiára:
– Köszönjél a tanító nénidnek, Ákos! – Csókolom – köszönt szégyenlősen a gyerek, az anya dorgálta – mikor tanulsz már meg köszönni, úgy, hogy ne kelljen figyelmeztetni?
– Nem is kell, Ákos ügyes fiú, és mindig szokott köszönni – szólt közbe Regina.
– Persze, csak mindig nógatnom kell… de milyen tündéri kisfia van Regina!… No, és itt az apuka, látom megtalálta a mi Reginánkat. Rábeszéltem a tanév végén, hogy várjon még egy évet a kisfiával, mert jövőre beírathatja magához… ugye Ákos, nekünk van a legtündéribb tanító nénink, remélem, apuka rám hallgat.
Iván bólintott. Regina meglepetten bámult rá, honnan ismerik ezek egymást, miféle kisfiát íratná be Iván? Itt valami félreértés lehet… vagy Ivánnak van egy nagyobb fia is? Nem értette, de bölcsen hallgatott, s egyelőre lenyelte ezt a keserű pirulát is.

Amikor hazaértek, Tomika futott be a házba, mindig ő szeretett az első lenni. Közben Regina odasúgta Ivánnak, hogy lefekteti Tomikát, ilyenkor aludni szokott, s azután beszélgethetnek.
Csakhogy Tomikát most nehéz volt rávenni, hogy aludni menjen. Mindaddig, amíg Iván meg nem ígérte, itt marad, amíg ő fel nem ébred, addig Regina nem bírt vele. Még akkor is, amikor ágyba bújt, odasúgta anyjának, el ne eressze Iván bácsit, amíg ő alszik. Miután Regina biztosította afelől, akkor nyugodott meg végül, de még anyja után kiáltott:
– Igyekszem gyorsan aludni, hogy minél előbb felébredjek, jó?

Iván ott ült a fotelben, a nappaliban. Regina intett neki, hogy kövesse, majd a konyhában az ebédlőasztalnál kínálta hellyel.
– Itt beszélgethetünk. Kérsz kávét, vagy teát főzzek, esetleg limonádét?
– Ha te is kérsz, akkor kávét…
Amíg a kávé készült, ásványvizet és poharakat készített oda az asztalra, majd tálcára tette a két csésze kávét, a kockacukrot, s azt is asztalra helyezte.
– Még megnézem, elaludt-e már – suttogta, majd lábujjhegyen beosont a szobába. – Úgy alszik, mint a tej – mondta mosolyogva – hát, itt az idő, beszélgessünk. Miért jöttél?
– Azért, hogy beszélgessünk… hogy tisztázzunk mindent, elmondjam, ami azután történt, miután elrohantál a térről. Azután te is elmondod, ami veled történt, jó?
Regina bólintott. Miután kortyoltak egyet a kávéból Iván belekezdett.
– Elöljáróban csak annyit, hogy nem az volt, aminek látszott. Időrendi sorrendben mesélem, így lassan számodra is ki fog derülni. Az a szőke, aki rám akaszkodott, Móni volt. Gyerekkorunktól ismertük egymást, a szüleink jó barátságban voltak. Sokat emlegették, hogy ha megnövünk, akkor majd összeházasodunk. Én idősebb voltam, négy évvel Móninál, csak röhögtem rajta, meg sem fordult a fejemben, hogy ezt rajtam kívül, mindenki komolyan gondolja. Móni apja juttatta be apámat is a parlamentbe, nekem is ő szerezte az állást később.
– Móni aznap bejött hozzám a munkahelyemre, hogy beszélni akar velem. Megvárt kinn a folyosón, amíg végzek, s így együtt jöttünk ki az épületből. Azért jött, hogy vegyem végre komolyan, mert már itt az ideje, hogy összeházasodjunk. Én próbáltam neki megmagyarázni, hogy abból nem lesz semmi, mert mást szeretek, és már el is jegyeztem azt a lányt, akit feleségül veszek.
– Azt hitte, csak tréfálok, egyáltalán nem hitte, hogy komolyan beszélek. Te is láthattad, hogy rám akaszkodott, én meg győzködtem egyfolytában, hogy menyasszonyom van. Nem értettem, hogy nem érti, ő komolyan vette azt, amit anyáink eldöntöttek. Én elhiszem, hogy ez félreérthető helyzet volt, de próbáltam nem goromba lenni vele. Ott volt a téren Adél is, aki, oda jött akkor, és felpofozott engem. Talán őt is láttad? – Regina bólintott – Annyira sajnálom.
– Adélt egy partin ismertem meg. A feleségek szervezték mindig a pazar partikat. Én egyedül mentem és Adél is, ott ismertettek össze bennünket, hogy ne legyünk magányosak. Adél elvált nő, volt neki egy öt éves fia. Csupán táncpartnerek voltunk. Megmondtam neki mindjárt az elején, hogy én szeretek valakit, aki nem lehet itt, úgyhogy ne számítson többre. Elfogadta, a gyerek miatt ő sem volt mindig mindenhol jelen, meg én sem. Aztán amikor te feljöttél Pestre, hívott egy partira, és én megmondtam neki, hogy nem megyek és a továbbiakban ne is számítson rám, mert menyasszonyom van. Azt a pofont ma sem értem, de feltételezem, ő mégis többre számított, valószínűleg, el sem hitte, hogy menyasszonyom van, aztán amikor ott várt a téren és meglátott Mónival, talán azt hihette, ő a menyasszonyom, csak odajött és szó nélkül felpofozott. Nem értettem, de ezentúl már nem is érdekelt, azóta sem láttam.
– Azután megláttalak téged a hirdetőoszlopnál, és akkor nagyon megijedtem, hogy félreérted azt, amit látsz. Tudtam, te más vagy, a te tisztaságod ott fénylett a szemedben. Azért futottam utánad, hogy megmagyarázzam, de mielőtt befordultam volna a mellékutcába, onnan fordult ki egy taxi, persze nem néztem szét, mert szerettelek volna utolérni, de a taxi elütött, s onnantól semmire sem emlékeztem.
– Micsoda, elütött a taxi?… Te jó ég! Az a taxi, amiben ültem?…
– Hogyan, te a taxiban ültél?… – Igen, ott egy kapuban tett ki egy utast a taxis, és én megkértem rá, hogy vigyen el onnan. A hátsó ülésen ültem, sírtam… a taxi elindult, aztán hirtelen megállt, a taxis rám ripakodott, hogy menjek, hívjak másik taxit, mert neki a mentőket kell hívnia, meg a rendőrséget, és a helyszínelés sokáig fog tartani… semmit sem értettem abból, amit mond. Nem vettem észre, hogy elütött valakit, el voltam foglalva a magam bajával, nem értettem miért nem akar elvinni, csak amikor nagyon kezdett velem ordítozni, akkor kiszálltam és elrohantam… fogalmam sem volt róla, elütött valakit, és hogy az éppen te voltál. Istenem… talán ha tudom, nem rohanok el… de elrohantam… és mi történt veled?
– A taxiban voltál?… Ó, ha ezt tudom, talán minden másként történt volna. Átestem a taxin és a másik felén landoltam. Egy hétig nem tértem magamhoz. Erős ütés érte a koponyámat. Egy hét után derült ki számomra minden. Addig eszméletlen voltam. A bal lábam is eltört két helyen, gipszben voltam egy hónapig. Az anyám járt a lakásomon időközben, talált valami papírt, amire az volt írva „Vége”, meg megtalálta az ágyra terített piros ruhát. Oda adta Móninak, a ruhát is meg a gyűrűt is, azt hitte őt jegyeztem el. Miután megmondtam neki, hogy nem őt, hanem téged, kitörölte a számodat a telefonomból, mindent megtett, hogy Mónit vegyem feleségül. Akkor összevesztem az anyámmal, töröltem a számát is, és azóta nem is láttam őt. Csak az apámmal tartom a kapcsolatot telefonon.
– Akkor gondolkoztam el az életemről. Nem tudtam, hol vagy és mi van veled. Semmit sem tudtam rólad, csak azt, hogy nagyon szeretlek és nem tudok nélküled élni.
Amikor végül, hazaengedtek a kórházból, a laptopomon megtaláltam a számod. De a hívásomra nem válaszoltál, e-mailt is írtam… bizonyára el sem olvastad… nem tudtam, mit tegyek, de lassan körvonalazódni kezdett bennem minden. Felismertem, hogy bennem van a hiba, azt hittem, ha pénzem van, akkor mindent elérhetek, s rájöttem, hogy téged nem, s nekem te jelentettél mindent, az életet.
– Eldöntöttem, hogy megváltozom, rájöttem, nem téged kell megváltoztatnom és hozzá idomítani a jóléthez, hanem nekem kell megváltoznom és olyanná lennem, amilyen te vagy.
– Várj, – szakította félbe Regina – felébredt Tomika, mindjárt itt lesz. Maradj itt, este, miután elalszik, folytatjuk.