Tenyeres ablakból bámulja a világ,
hogy a félmaréknyi tömegben
ráncigálja egyikük a másikát,
s mégis, a közegben
ma éppen ez a rend.
Összevarrott száján lélegzik a remény.
A föld most örül, időt rabolt hegedni,
de hullaszagú tavasz virradt.
Van még otthon, ki úgy akarna menni,
fájja már, hogy játszhat,
lakat alatt szegény.
Verejtékben mászik a rohanó idő.
Minden éget, minden mar, mi hozzáérhet
ahhoz, ki kéklő szabadba mer.
Nem csupán a szép piros alma ölhet,
ma csókra sincsen szer,
mert ott rejtezik ő,
a szerettekben búvó, túlélő halál.
Ágyakról álmodó, tűzlő mellű lelkek
bezsákolt angyalokhoz szólnak.
Forró bőrüket nem érintik kezek,
csöveikből árad
beléjük a talán.