Szóljanak a fanfárok 3/1

Esküvő, koszorúslány, lakodalom?… Már csak ez hiányzott az életéből. Sohasem szerette a lakodalmakat, és álmában sem hitte, hogy még koszorúslány lesz belőle. Janka ragaszkodott hozzá, hiszen a legjobb barátnője. Hogyan mondhatott volna neki nemet? Még szerencse, hogy Hilda is bevállalta, mégsem egyedül koslat a menyasszony után. Hildának nincs párja. Hilda sohasem akar férjhez menni, ez nála elv, nem enged belőle, ennyi és punktum. Neki sincs párja… neki csak volt, egyszer, régen… de el sem tudja képzelni, hogy még egyszer férjhez menjen. Tehát ők ketten a koszorúslányok, a két vénkisasszony.

Elgondolkodva lépdelt a menyasszony nyomában. Janka szép volt, sugárzóan boldog, ahogy az egy menyasszonyhoz illik. Ám neki nem volt miért boldognak lennie. Gépiesen lépegetett, vigyázva, nehogy rálépjen a menyasszony uszályára.
Hol vannak az ő húszas évei?… Gyászban teltek. Ami másnak a legszebb éveket jelenti, ő végig gyászolta… Most már belépett a harmincasok sorába és fogalma sincs, mit kezdjen az életével. Mindaz, amiről azt hitte, hogy a fiatalok sajátja, diplomaszerzés, munkakeresés, szerelem, boldogság, gyerekek… neki mindez kimaradt az életéből, ő gyászban, sírással, magányban töltötte ezeket az éveket, hiszen olyan egyedül van, mint az ujja. Itt megy Hilda mellett, Janka nyomában, aki ragyog, fényárban úszik, boldog… neki meg leginkább sikítani lenne kedve.

Már kijöttek a templomból, a násznép lenn áll a lépcsősor alatt, Janka fent háttal. Éppen készül eldobni a menyasszonyi csokrát. Belinda elgondolkodva bámészkodott. Ott futkosott az a négy kis angyal előttük, akik a rózsaszirmot szórták kis kosarukból a menyasszony előtt, amikor az oltár elé vonultak. Hófehér kis angyalkák… gyönyörködött bennük és hallgatta hangjuk csilingelését. Akkor valaki hirtelen eléje ugrott, felugrott a magasba és pont ott landolt előtte, a menyasszony csokrával a kezében.
– Ha nem kapom el, éppen a feje tetején landol… Tessék, a magáé! – mondta egy lágy bariton. Egy pillanatra találkozott a tekintetük, majd eltűnt a tömegben, Belinda viszont zavarában, egy éppen ott futkosó kis angyalka kezébe nyomta a csokrot – tessék, legyen a tiéd!
– Igazán nekem adod? Köszönöm! – kiáltott vissza, s eltűnt ő is a tömegben.

Már megtelt a hatalmas terem a násznéppel. Körben terített asztalok, a zenekar már játszott, amikor Belinda és Hilda belépett a terembe. Mindketten átöltöztek. Nem akartak abban a buta rózsaszínű ruhában maradni, amit Janka rájuk tukmált. Ők kényelmesebben szerettek öltözni.
Hilda fekete, bő szárú nadrágot húzott, hozzá vidám zöld mintás blúzt. Belindán könnyű lenge nyári ruha volt, fekete alapon apró színes csokrocskák hevertek szerte, hosszított deréktól ráncolt szoknyával, a felső V-kivágását viszont fehér gallér díszítette. Fehér topánkát húzott a lábára és fellélegzett, hogy végre, megszabadult a tűsarkú szandáltól.
Nem akart sokáig maradni. Úgy tervezte, hogy vacsora után lelép. Minden zavarja itt, a vidám emberek, a zene, a jókedv, a mulatás. Nem neki való ez, alig várja, hogy bebújhasson a saját kis vackába… ott aztán merenghet az élet értelmén… ha van olyan egyáltalán.

Janka lépett mellé, egészen váratlanul, belé karolt, s már húzta is magával mondván, szeretne bemutatni neki valakit. Belinda kelletlenül lépkedett mellette, s bosszankodott azon, ugyan mit eszelt ki már megint Janka.
Egyenesen Balázs, illetve a vőlegény felé tartottak, akit egy egész csapat vidám ember vett körül, éppen hangosan hahotáztak valamin.
– Szeretnék neked valakit bemutatni – fordult Janka Belinda felé – mivel te vagy az első koszorúslányom, neked mellettem a helyed az asztalnál, méghozzá ezzel a fiatalemberrel együtt. Mutatkozzatok be egymásnak, ti ketten, mellettem foglaltok helyet.
Belinda egészen összezavarodott, kezet nyújtott a vele szemben álló fiatalembernek – Szabó Ábel – hallotta, és a hang ismerősen csengett. Felemelte a tekintetét, s még jobban zavarba jött, hiszen ugyanaz a fiatalember állt vele szemben, aki elkapta a csokrot és kezébe nyomta ott a templom előtt, – Bihari Belinda – suttogta, majd arra gondolt, hogy úgy, de úgy bokán rúgná most Jankát, ha tehetné.

Már tálalták a vacsorát. Belinda ott ült Szabó Ábellel a menyasszony oldalán, és még mindig nem adta fel a bokán-rúgást. Vacsoráztak némán. Belinda olykor Ábel felé pislantott titokban, s megállapította, hogy igen jóképű srác. Sötét göndör fürtjei rövidre voltak nyírva, így még hozzáadtak amúgy is hosszúkás arcához. No meg a kis körszakáll. Meg kell hagyni jól áll neki. Elképesztően jóképű srác. Mintha emlékeztetné valakire… de kire?…ugyan kire, te bolond lány? – korholta meg önmagát, s azonnal el is kapta a tekintetét, mert Ábel éppen feléje fordult.
– Mit szól hozzá, megkoronázzuk a vacsorát egy pertuval? Hátha oldódik a hangulat… – Benne vagyok – szólt egykedvűen. – Mit tölthetek, bort, sört…
– Mi lenne a következő, talán pálinka? – vágott közbe élesen Belinda – nem iszom alkoholt, vizet kérek, ásványvizet.
– Vizet nem mertem javasolni, mert azt szokták mondani, azzal nem lehet pertut inni.
– Nos, majd én bebizonyítom magának, hogy lehet…
– Helyes, magam is vízpárti vagyok, – töltött a poharakba, majd egyiket a lány elé tolta. – Szervusz! – szólt Belinda elsőként.
– Szervusz! – s már hallotta is a lány önigazolását – Nos, ugye, hogy lehet?
– Elismerem, ezentúl csakis vízzel fogok koccintani, – mondta Ábel széles mosollyal – felkérhetlek egy táncra?
– Bevallom őszintén, erre nem számítottam. Ezer éve nem táncoltam, meg amúgy is, le akartam lépni vacsora után – mondta egészen őszintén Belinda.
– Megvallom őszintén, én is, de itt van mellettem egy ezer éves roppant csinos és kedves hölgy, aki ráadásul, nem is látszik annyinak, gondoltam egy suta táncot megengedhetünk magunknak.
Ezen már Belinda is elmosolyodott, – ám legyen, menjünk… de ha nem tudnád, figyelmeztetlek, hogy nekem két bal lábam van.
– Akkor már nem vagyok egyedül. Szabad? – nyújtotta a karját. Belinda belekarolt, úgy mentek ki a táncparkettre.

Ábel átfogta a derekát, oly könnyeden, hogy alig vette észre. Kínálta a másik kezét, mondván – lássuk, mit tudunk kihozni négy bal lábból.
Belinda óvatosan bele tette kezét a fiú felkínált tenyerébe, lassú tánc volt, tangó. Elindultak, ő csak lépkedett a fiú után, szinte észrevétlen, mert nem is ügyelt a lépésekre, inkább a keze foglalkoztatta, mert olyan jó volt a fiú tenyerében megpihennie, valami olyasmit érzett, amit még soha… igen, ez az a tenyér, ami nyugalmat áraszt, ez az a kéz, ami vezetheti őt, s talán követné a világ végére is, vagy még azon is túl.
Nem volt kérdés, amikor a zene véget ért, elengedték egymást, de várták a következő számot, majd újra össze fogództak és élvezték a táncot. Úgy érezték, mintha előre megbeszélt koreográfia szerint táncolnának, szinte el sem vétették a lépést, Ábel, olykor megpörgette Belindát, és bár ő ezt még sohasem csinálta, emlékezete szerint, most úgy pörgött, mint egy profi táncos, s közben észre sem vették mi történik körülöttük, csak egymást nézték, a tekintetek el sem tudtak válni egymástól.
Ábel sötét szeme csak úgy világított, ragyogott ahogy a lány szemébe nézett, mert olyan gyönyörűnek látta, amilyet még soha, s úgy érezte, kétség sem fér hozzá, hogy megtalálta a másik felét.

Amikor szünetet tartott a zenekar, Belinda azt javasolta, menjenek ki a balkonra friss levegőt szívni.
– Attól tartok, oda cigizni járnak ki az emberek – szólt Ábel, – de kukkantsunk ki! Megfogta a lány kezét, akinek a tenyere lágyan a tenyerébe simult, s örömmel látták, hogy alig vannak kinn, találtak maguknak helyet távol a cigarettafüstöt élvezőktől. Ott aztán a korlátra támaszkodva nézték a csillagos nyári eget.
– Nézd, ott a tejút! – szólalt meg Ábel, majd átkarolta a lány vállát, s úgy gyönyörködtek benne. – Most olyan érzés kerített hatalmába, mintha ott sétálnánk rajta.
– Talán úgy is van… – suttogta Belinda – engem már a tánc is elbűvölt, most meg a csillagok… mondd, te talán koreográfus vagy, s egy előre megtervezett koreográfia szerint vezettél? Nagyon élveztem, táncot még nem élveztem ennyire.
– Megvallom, én sem. Veled olyan más, olyan könnyű, minden olyan szép… tudod, hogy te is szép vagy, Linda?
Álltak egymással szemben, nézték egymást, Ábel szeme úgy ragyogott, már szinte vakított, Belinda le is hunyta a szemét egy pillanatra, s a fiú forró csókját érezte, előbb a bal szemén, aztán a jobbon. Azt hitte menten elájul, hát sarkon fordult és berohant a terembe.

Végig táncolták az egész éjszakát. Belinda úgy érezte, hogy még soha nem volt ennyire boldog, már a bokán-rúgásról is megfeledkezett, s arra gondolt, hogy imába foglalja Janka nevét, amiért bemutatta neki ezt a csodálatos fiatalembert.
Azt is megtudta Ábelről, hogy orvos. Gyermekorvosként dolgozik már évek óta. Harminckét éves, ő viszont harmincegy. Amikor Ábel megkérdezte, hogy ő hol, és mit dolgozik azt válaszolta:
– Kiadom a gyógyszereket, amit te felírsz.
– Csak nem gyógyszerész vagy? – az igenlő válasz elragadtatta, már biztos volt benne, hogy kettejüket egymásnak teremtette az ég.
Hajnalban, amikor már az utolsó vendégek is szedelőzködtek, akkor szánták el magukat az indulásra. Ábel hazavitte Belindát, mivel ő kocsival volt. A kapuban még megbeszélték, miután kialusszák magukat, elmennek egy nagy sétára.
– Aludd ki magad, délután hívlak és megbeszéljük hol találkozzunk és hová menjünk. Benne vagy?
– Benne vagyok! – bólogatott a lány és repült, repült a boldogságtól.