Este az erdőszélen

A Nap lehúnyt.
A bíbor ég alatt a sötét tapogat,
És méltó jussát követeli.
Puha mohapárnákon lopódzik az éj,
S csendben elcseni az alkony vöröslő tüzét.
A völgybe ömlő esti pára
A tücskök szaggatott dalára hömpölyög,
S a természet apró udvari zenészei észre sem veszik,
Hogy valakit megigézett ez a furcsa dallam,
És a fűben fekve, halkan
strófáit ellesi.
A rétet behinti a tétova homály,
A kukkolóra bársony pára száll.
Végtelen szárnyakat rajzol az idő…
Tündérek lakhelye az éji mező!
Mondd, mi is lehetne más:
Kezük érintése álomízű simogatás,
Könnyed léptük elsuhan a patakparti tölgyek között,
Ében hajuk fésűi a lombok,
Ékszereiktől virít majd a reggel,
Miután kacagva tűnnek tova árnyaik.
Nyomukba csak a hajnal kocsisai érnek.