A regény

Krimiíró vagyok. Eddig két könyvem jelent meg: a Sötét éjjel és a Véres festmény. Alex Flynn néven írom a könyveket, de a valódi nevem Dubowsky. Egy tó partján lakom, a hegyek között. A ház az 1800-as években épült, a nappaliban egy kandallóval. Tökéletes otthon egy írónak.

Futok egy sötét fenyőerdőben. Valami üldöz. Valami félelmetes. Olyan, amit még soha életemben nem láttam. Tudom, ha utolér megöl. Hátra pillantok. Vörösen izzó szemeket látok. És borzalmas kacajt. Futok tovább. A lábam beakad egy kiálló gyökérbe, és hasra vágódom. Ekkor a lény utolér. Érzem bűzös szagát. Vörös szemeivel rám bámul. Hatalmas karmai vannak. Meglendíti a kezét és karmai belevájnak a húsomba…

Zihálva ébredtem fel. A póló rám tapadt az izzadtságtól. Csak rosszat álmodtam.
A következö két éjjel is ugyanezt álmodtam.
Egyik reggel beautóztam a városba. Vettem pár újságot, meg kaját. Ahogy sétáltam megpillantottam egy üzletet, Jóslás, álomfejtés felirattal. Beültem egy kávézóba. Miközben a kávémat ittam eszembe jutott az álom. Elhatároztam, hogy beugrok abba az üzletbe, ahol állítólag megfejtik az álmokat. Sosem hittem az ilyesmiben, de végül is mit veszíthetek?

Ahogy kinyitottam az ajtót a szélcsengő hangosan kalimpált a fejem fölött. Egy középkorú nő jelent meg a pult mögött.
– Jó napot! Miben segíthetek?
– Rémálmaim vannak.
– Fáradjon beljebb. Meséljen az álmáról.
Elmondtam neki mindent.
– Azt hiszem beszélnie kellene az unokahúgommal.
– Miért? Ő is álomfejtő?
– Nem. Boszorkány. Pontosabban wicca.
– Mi? Na ne nevettessen – azzal fogtam magam, sarkon fordultam, és becsaptam magam mögött a bolt ajtaját. – Kellett nekem ide jönnöm. Ez a nő nem százas, az tuti, és gondolom az unokahúga sem az.
Éjszaka felriadtam. Ránéztem az órára. Éjjel fél kettő volt. Megint a rémálom. Ugyanaz, mint az előző éjjeleken. Kezdtem azt hinni, hogy begolyózok.
Reggel ismét beautóztam a városba. Ettől a hülye álomtól kezdtem kikészülni.
Amikor beléptem a jósnő üzletébe, mosolyogva fogadott.
– Tudtam, hogy visszajön. Mindjárt felhívom Samanthát.
– Ki az a Samatha?
– Az unokahúgom.
– Rendben.
A nő telefonált egyet.
– 10 perc múlva itt lesz. Addig üljön oda – mutatott egy karosszékre.
Leültem, és vártam. Egyszer csak nyílott az ajtó. És belépett egy gyönyörű, fiatal lány.
– Ó! – mondtam döbbenten.
Rám nevetett.
– Meglepődött? Azt hitte, hogy a boszorkányok öregek és csúnyák?
– Hát… Igen. De mi lenne, ha tegeződnénk?
– Jól van – mondta a lány. – Meséld el nekem is az álmodat.
Elmondtam az álmomat, ami az ideérkezésem második éjszakájától fogva megkeseríti az életemet.
– Úgy hiszem ez egy álomdémon lesz.
– Álomdémon?
– Igen. Belopózik az emberek álmába, akik szörnyű dolgokat látnak. Volt olyan is, aki öngyilkos lett emiatt, mert azt hitte, hogy megőrült.
– Sosem hallottam erről.
– Elég ritka jelenség. De ne aggódj. Kiűzöm belőled.
– Mi is vagy te?
– Wicca.
– És az mit jelent?
– Ez tulajdonképpen egy vallás. Különféle varázslásokat végzünk.
– Még a gonosz démont is ki tudjátok űzni az emberből?
– Igen.
– Mikor tudtad meg, hogy boszorkány vagy?
– Hét éves voltam, amikor eltörtem anyu kedvenc vázáját. Becsuktam a szememet, és arra gondoltam, hogy nem is törött el. Amikor kinyitottam a váza ép volt. Elmondtam a nénikémnek, mert tudtam, hogy ő meg tudja magyarázni. Akkor derült ki, hogy boszorkány vagyok. A wicca vallást csak 18 éves korom után vettem fel.
Belenéztem a hatalmas, barna szemeibe. Vastag ajkai voltak. Sosem láttam még ilyen érzéki nőt. Reméltem, hogy ha sikerül is kiűznie belőlem azt a démont, még találkozni fogunk. Mintha meghallotta volna a gondolataimat, megszólalt:
– Május elsején van Beltane, a szerelem, és a természet virágba borulásának ünnepe. Eljössz?
– Azt hiszem épp ráérek.
– Nagyszerű. Most pedig kiűzöm belőled azt a démont.
Elővett egy krétát, és egy kört rajzolt körém. Aztán meggyújtott pár füstölőt, és valami varázsigét mormolt. Egy pillanatra mintha megremegett volna a bolt padlója, aztán újra csendes lett minden.
– Ennyi volt?
– Igen. Az ilyenekkel könnyű elbánni. Voltak már nehezebb eseteim is.
– Köszi a segítséget.
– Nagyon szívesen. – mosolygott rám.
Aznap éjjel nem volt rémálmom.
Május elseje a hétvégére esett. Ahogy odaértem, az egyik sátornál meg is pillantottam Samanthát, a hajában egy fehér virág volt. Inkább tűnt angyalnak, mint boszorkánynak.
– Szia – köszöntöttem.
– Nem gondoltam, hogy eljössz.
– Pedig itt vagyok – nevettem rá.
Az egész délutánt együtt töltöttük.
– Most mennem kell.
– Mikor láthatlak legközelebb? – kérdeztem.
– Hamarosan – felelte.
A hazafelé úton zenét hallgattam a kocsiban. Későn vettem észre azt az alakot, aki a kocsinak csapódott. Azonnal megálltam, és kiugrottam a kocsiból. Egy férfi feküdt az úton.
– Jól van? – kérdeztem.
Rám nézett. Szemei olyan sötétek voltak, mint az éjszaka.
– Jól vagyok.
– Bevigyem a kórházba?
– Nem kell, csak egy kicsit megpihennék.
– Jöjjön, elviszem hozzám – ajánlottam fel.
Bekísértem a házba, és leültettem a nappaliba.
– Mit hozhatok?
– Van vörösbora?
– Igen, van.
Mindkettőnknek töltöttem a borból. Én pedig szépen elmeséltem neki az egész életemet. Róla viszont nem sok mindent tudtam meg. A neve Henrik volt.
Másnap reggel, amikor felébredtem ott volt a két borospohár, az üres üveggel, de Henrik sehol. Valószínű elaludtam, ő pedig nem akart itt maradni.
Reggel a városba mentem. Először egy élelmiszerboltba ugrottam be, mert fel kellett töltenem a hűtőszekrényt. Aztán bementem a jósnőhöz.
– Jó napot!
– Ó, üdvözlöm – fogadott kedvesen a hölgy, akit Marynek hívtak.
– Samantha itt van?
– Délután be fog jönni.
– Köszönöm.
Épp ebédeltem, amikor az utcán megláttam Samanthát, egy fiatal férfival sétált és nevetgéltek. Ó, én marha, mit gondoltam? Az ilyen lányoknak persze, hogy van pasijuk. Fizettem, majd hazaautóztam.
Már sötétedett amikor kopogtattak. Kinyitottam az ajtót, és Henrik állt ott. Belökött a lakásba.
– Hé, mit csinál? – kiáltottam rá.
Megfogta a karom, és beráncigált a nappaliba. Leültetett egy székre. Egy kötelet vett elő, és odakötözött a székhez. Mozdulni sem bírtam.
– Árulja el, hogy mit akar tőlem.
– Szükségem van a véredre.
– A véremre? Mi maga?
Nem válaszolt. Fogott egy injekciós tűt, belém szúrta, majd, mint vérvételkor elkezdte levenni a véremet. Amikor levett pár zacskóval megitatott egy üvegből, és magamra hagyott.
Ki ez a fickó és mit akar a véremmel? Ezek a gondolatok cikáztak az agyamban. Mozdulni nem tudtam, a pasas alaposan odakötözött a székhez. Hamarosan elnehezedtek a szemhéjaim, és elaludtam.
Reggel, amikor kinyitottam a szememet a nap már besütött az ablakon. Lépteket hallottam, majd nyílt az ajtó. A férfi jött vissza. Kioldozta a kezemet, és adott egy papírzacskót. Tele volt pékáruval. Éhes voltam, ezért szinte faltam az ételt. Amikor megettem, adott inni, majd újból megkötözött.
Aztán elkezdődött a „vércsapolás”. És ez így ment napról napra. Végtelen hosszúnak tűntek a nappalok, de éjszaka a kimerültségtől mindig elaludtam. Már fogalmam sem volt, hogy hány nap telt el. Meg fogok halni, mert senki nem jár errefelé, és senkinek sem hiányzom.
Ekkor azonban egy autó hangját hallottam. Kínzóm nemrég ment el, reméltem, hogy végre valaki kiszabadít innen. Kopogtattak, kikiáltottam, hogy jöjjön be. Az a valaki benyitott, de a betóduló napfénytől először nem láttam, hogy ki az.
– Alex, jól vagy? – hallottam Samantha hangját.
– Azt hiszem.
– Ki tette ezt?
Elmeséltem neki mindent. Végighallgatott majd így szólt.
– Ő valószínűleg egy halhatatlan, aki emberek vérével táplálkozik, így marad életben.
– Vámpír? – kérdeztem ostobán.
– Nem, de neki is vérre van szüksége, mint a vámpírnak. De a halhatatlanok nem ölnek, csak lecsapolják a vért, és megisszák.
– Undorító. Mi lesz, ha visszajön?
– Készítek egy varázskört, amin nem tud áthatolni. De el kell mennem az Árnyak Könyvéért és néhány dologért, amikkel elvégzem a varázslást.
– Ne hagyjál itt! – könyörögtem.
– Muszáj, különben sosem hagy békén.
– Rendben, de siess.
Ottmaradtam újra egyedül. Féltem, hogy visszajön a pasas és a varázskör sem állítja meg. Hamarosan meg is érkezett. Amikor oda akart hozzám lépni, mintha falba ütközött volna. Mégis hatásos volt a kör.
– Az ördögbe! Valaki járt itt, úgy sejtem az a kis boszorkány.
– Eltaláltad, és meg fog menteni engem.
– Azt hiszed, hogy egy boszi el tud bánni velem? Sokkal erősebb vagyok nála.
Leült a kanapéra és várt. Egyszerre kaptuk fel a fejünket, amikor Samantha autója begördült a ház elé. A férfi felugrott és támadásra készen várta, hogy Samantha belépjen a házba.
– Vigyázz! – kiáltottam, amikor nyílott az ajtó.
De Samantha résen volt, és nem állt az ajtóban, varázsigével nyitotta ki. A férfi odaugrott, de nem látta a lányt. Samatha a hátsó bejáraton jött be, és megpróbált a férfi mögé lopakodni. Ő azonban megneszelte, és szembe fordult a lánnyal. Felemelte a kezét, Samantha pedig a falhoz csapódott. Láttam, hogy a halántéka véres. A férfi újra felemelte a kezét, de Samantha elkezdett mormolni valami varázsigét, közben pedig valami lilás folyadékot öntött a padlóra.
A férfi hátrálni kezdett, de a folyadék utolérte, és elkezdte felolvasztani a testét. A férfi csak ordított, de nem tudta megállítani a folyamatot. Néhány perc múlva teljesen eltűnt.
– Jól vagy Samantha?
– Én igen. Te jól vagy?
– Most már igen. Köszönöm, hogy megmentettél.
Odahúztam magamhoz.
– Van valakid?
Zavartan rám nézett.
– Nincs.
– De láttalak a városban valakivel.
– Ő az unokabátyám volt, Karl.
– Akkor jó.
Kezembe fogtam az arcát, és megcsókoltam a száját. Ő visszacsókolt.
Két hónap múlva hozzám költözött. Fél év múlva kiadták a könyvemet, ami a „Boszorkányos történetek“ címet kapta, de ezúttal nem krimi volt, hanem az itt történteket írtam meg benne. Persze az olvasók nem is sejtik, hogy ez mind a valóság. Bestseller lett. Boldog vagyok. Egy gyönyörű helyen élek, egy boszorkányosan szép nővel, és sikeres író vagyok. Kell ennél több?