Ami elveszett

Miként a pillanat, úgy száll messze
tova minden elfeledett remény,
mit valaha hitt az emberiség,
mi jóság volt az utaknak kövén.

De ti, utak, hol vagytok már túl az
időnek porlepte szótlanságán,
mik reményül voltak a százszor szép
egek békéjének indulásán!?

Hol vagy, te kezdet, az idő árján,
te letűnt évezredekbe veszett,
elkezdett életű, hű pillanat,
hol zajong a néhai kövezet!?

Zaj van a világban, zajong a nép,
keresi útját, ami elveszett,
sír az időn könnyének homálya,
mit gúzsba kötve vakon követett.

Csak sírj, világ, a harmat könnyein,
ki a hajnalt megvetve elhagytad,
mikor szólalt az Isten beszéde,
ki elhagytad a láttatott utat!

Csak sírj, világ, tűnt reményeidért,
aki a gonoszt vakon követed,
mutatod szépnek jónak magadat,
ki vársz érdem nélküli érdemet!

Tudd! Benned veszett el a nyugalom,
az emberiség miattad szenved,
átokká lett miattad minden év,
de nem így volt valaha a kezdet.

Volt szeretet és béke nélküled,
az emberszívben meghitt akarat,
mára tovaszállt múltján az idő,
utánad csak félsz s rettenet maradt.

Zsarnok voltál, és még ma is az vagy!
Lassan kivész a szeretet, s oda-
lesz a jóság, de több a valóság
annál, mit te adnál, s ez nem csoda,

nem üres beszéd, nem szívi panasz.
Tudd meg, világ, le kell tűnnöd hamar,
miattad már az átok is egyre
nyög! Benned az ember rab, kit zavar

már léted és ájtatos uralmad,
szövetségesed az égi gonosz,
ki nincstelenségének kodusa,
jót mutat, de ő maga mégis rossz.

Minden e földön lassan odavan,
béklyóiba kötve a szeretet,
óh, világ, az igazság ellened
vall! Lett képmutatás a jellemed.

Jobbnak láttatod magad, ami vagy,
de csak látszat az csupán, némi hír
hiábavaló lépteid nyomán,
ami csak döng, és lassan rogyni bír.