Bori és Döme, járvány idején 4/4

Eljött a nagy nap. Bori előző este sütött, főzött, hogy egész napra tudjon ennivalót pakolni a családnak. Nekik nem volt arra pénzük, hogy étterembe menjenek, no de minek is mennének étterembe, éppen most, járvány idején. Ki tudja ki fogdossa, ki köhögi tele, akár legyen csak tányérokról szó. Inkább dolgozott este tízig, de lesz finom fasírt, almás pite, a családnak, hogy ne egész nap szendvicseken legyenek a gyerekek. Megérdemlik, hisz olyan sokat segítenek, neki is jól jön a segítségük, meg nekik is hasznukra válik, ha beletanulnak mindenféle házi munkába.
Döme is segített a csomagolásban. Amit hűteni kellett azt a hűtőtáskába pakolták, aminek nem volt szüksége hűtésre, az viszont mehetett a kosárba. Amikor mindennel elkészültek, akkor indult Bori, hogy előkészítse mindenkinek, mit vegyen fel. A legnagyobb gondban éppen a maga gardróbjával volt. Meg is kérdezte Dömét, – mit gondolsz drágám, beleférek még a tavalyi halásznadrágomba? – Miért ne férnél, semmit sem változtál – mondta Döme, s gyengéden megsimogatta a derekát, majd a pocakját. – Döme, mikor mondjuk meg a srácoknak, hogy kis testvérük lesz? Szerintem itt lenne már az ideje, nem gondolod? – Még nem látszik semmi, de nem bánom, majd kinn a hegyen elmondjuk nekik, jó? – Rendben… látod, mégsem férek bele ebbe a nadrágba… azt viszont nem szeretném, ha szorítana egész nap. – Hát jó, akkor keressünk másikat… – De nincs másik Döme, a korábbiak még inkább szorítanak, mackó-nadrágban meg nem szeretnék menni, az meleg lesz… szerintem csak ez marad, vagy húzok cicanadrágot. Adj kölcsön nekem egy pólót, jó hosszút, kényelmeset, hogy eltakarja ezt a domborulatot. – Jól van szívem, válassz, melyiket szeretnéd – kínálta Döme a pólóit, hogy Bori kedvére válogathasson.
Hirtelen zaj hallatszott a gyerekszoba felől.
– Hallottad, Döme? Bezzeg ma nem kell őket ébreszteni… az én kis huncutkáim – mondta Bori mosolyogva, s közben magára rántotta a hozzá legközelebb álló pólót.
– Milyen csinos vagy drágám, úgy nézel ki, mint egy kamaszlány… Szeretlek, tudod?
– Tudom – nyomott egy puszit Döme arcára, s abban a pillanatban már száguldott is be a szobába egy kócos kis boszorkány, majd utána az öccse.

Amikor felértek a hegyre, s végre leparkoltak, Öcsi nyomban elkiáltotta magát – Akkor, kezdjük a reggelivel! – Hogyisne, inkább fussunk egyet, nincs még itt senki, fussunk versenyt! – hangzott Jutka ötlete, s mindjárt futásnak is eredet – nyomás, a nagy kőrisfáig!
Mind futásnak eredtek, de Döme oda súgta Borinak, hogy ne erőltesse meg magát, mire Bori arra kérte, fusson Döme is vele, hagyja a gyerekeket győzni. Így aztán, természetesen Jutka nyert, de Öcsi nem ismerte el a győzelmét, mivel az ő ötlete volt, ő indult elsőnek, őt, mármint Öcsit viszont felkészületlenül érte. Azonban vigasztalta a tudat, hogy anyát és apát így is legyőzte.

Reggeli után a gyerekek kulacsot akasztottak a nyakukba, Döme hátizsákjába volt némi uzsonna meg gyümölcs, és két kulacs, Borié és Döméé, s elindultak neki az erdőnek.
– Mit szóltok, felmegyünk a János-hegyre a kilátóhoz? – Fogjuk bírni, nem túlságosan sok az emelkedő? – aggódott Bori. – Nem drágám, nézd csak, innen toronyiránt indulva a hegygerincen haladhatunk, az Anna-réten megpihenhetünk s csak utána lesz egy fél kilométernyi emelkedő a kilátóig. Szétnézünk a toronyból, majd a jelzés másik ágán vissza a Normafához. Ez összevissza olyan öt-hat kilométer. És akkor, lehet lesz ebédelni és pihenni, játszani, ki mit szeretne.
Mindenki elfogadta a javaslatot, s útra keltek. Az erdőben kellemesen hűvös volt a levegő, a fák buja lombkoronája föléjük hajolt, szinte beborította az eget. Tele volt zümmögő, csicsergő élettel, majd Öcsi a mókusokra hívta fel a figyelmet, amint futkároztak az ágakon, talán versenyeztek éppen, akár a gyerekek. Sokáig elnézték a játékukat, majd tovább mentek, az erdőben mindig van látnivaló, mert fából van bőven, s annak mindegyike maga a csoda.
– Lélekemelő itt járni köztük, mindegyik más, s mindegyik egy jó barát. Sehol másutt nem talál az ember ennyi barátra, mint az erdőn. Jó érzés itt lenni közöttük – áradozott Bori.

Az Anna-réten megálltak megpihenni. Ott voltak asztalok, padok, meg volt egy játszótér is, ahol még játszhattak a gyerekek, uzsonna után. Nagyot ivott mindenki a kulacsából , s a gyerkőcök már trappoltak is a játszótérre.
Bori összepakolta a maradékot, Döme a kezében lóbálva a hátizsákot elindultak, a játszótér közelébe, ott leültek a fák alatti selymes fűre, hogy rálássanak a gyerekekre. Előbb Bori ült le, törökülésbe, Döme szétterpesztett lábakkal mögé ült, és átfogta a derekát, – no, hajtsd ide a fejed a vállamra, helyezd magad kényelembe, drágám és pihenj. Borinak nagyon jólesett ez a pihenés. Egészen Döméhez simult, a lábait is kinyújtotta, Döme meg fogta szorosan a derekát és gyönyörködtek a gyerekeikben.
– Legközelebb már hárman lesznek – jegyezte meg Bori. Jutka éppen megállt a hintával, Öcsi viszont, földet ért a csúszdán, s mindketten trappolva a szüleik felé vették az irányt.
– Hát ti aztán alaposan kényelembe helyeztétek magatokat – vetette oda Jutka.
– Igen, pihentünk, és gyönyörködtünk bennetek – mondta Bori, miközben felült újra törökülésbe, majd Döme is követte a példáját. – Gyerekek, el kell mondanunk nektek valamit – kezdte Döme, majd Bori folytatta – jó hírünk van számotokra! – Tényleg, mi az a jó hír? – kíváncsiskodott Öcsi. – Lesz kis testvéretek! – mondta Bori, boldogságtól sugárzó arccal.
– Hurrá, lesz kis tesónk!… Mikor? Öcsi lesz, vagy húgi? – Azt majd akkor tudjuk meg, ha megszületik, örültök neki? – Én nagyon, bárcsak öcsi lenne! – kiáltotta Öcsi, ám Jutka hallgatott.
– Te nem örülsz a kis tesónak, kislányom – kérdezett rá Döme, amire Jutka kérdéssel felelt: – hol fog lakni? – Hol fog lakni, hát természetesen ott, ahol mi, – azt sejtettem, de melyik szobában?
– Jaj kicsim, azzal még nem kell foglalkoznod, amíg elfér a bölcsőben, addig természetesen, ott lesz velünk a hálószobában – sietett Bori a válasszal. – És aztán? – vallatta tovább Jutka. – Hááát, az attól függ, hogy fiú lesz-e, vagy lány. Ha lány lesz, akkor veled lesz a mostani szobátokban Jutka, és Öcsi elkapja a mi hálónkat. – És ti? – Mi majd alszunk a nappaliban. – Eddig értem. És ha fiú lesz? – Akkor fordított lesz a felállás, a két öcsié lesz a gyerekszoba, s te kapod el a hálónkat. – Akkor én is öcsit szeretnék, – jelentette ki Jutka.
– Ez nem kívánságműsor, majd ha megszületik kiderül, az lesz, ami lesz, mindaddig rejtély marad – mondta Bori titokzatosan – te nem örülsz a kis testvérnek, Jutkám?
– De örülök, anya, hogyne örülnék, legalább babázhatok újra. Öcsi is addig volt aranyos, még kisbaba volt, most meg olyan kiállhatatlan tud lenni. – Nem is igaz, te vagy a kiállhatatlan! – kontrázott rá Öcsi. – Te nem vagy normális, Öcsi! – Te nem vagy normális, én igenis normális vagyok!
– Én viszont azt hiszem, hogy egyikőtök sem normális, – zárta le apa a vitát.
Ezen aztán jót nevettek mindannyian, s máris szent volt a béke.

Vidám hangulatban telt a nap. A János-hegyi kilátóból gyönyörködtek a panorámában, utána, leheveredtek a fűben pihenni, majd megtöltötték kulacsaikat friss forrásvízzel, s indultak vissza a Normafához. Az út végén már nagyon éhesek voltak a gyerekek, alig várták, hogy a kocsihoz érjenek, mindenki igyekezett segíteni, asztalt, illetve a takarót a fűre teríteni, majd vitték a hűtőtáskát, kosarat, ki mit ért, hogy jó árnyékos helyen, a fák alatt elköltsék ebédjüket. A kocsiban volt egy kanna víz, hogy kezet tudjanak mosni. Bori volt az első, hogy amíg a többiek is végeznek, elkészítse a szendvicseket. Zsemlyét csomagolt, azokat kettévágta, beletett egy-egy fasírtot, az uborkákat, zöldpaprikát, felvagdalta karikákra, azt is rakott a szendvicsekbe bőségesen, és tálcára rakta az elkészült szendvicseket.
Alig győzte tálcára rakni a kész zsemlyéket, olyan iramban fogyott. Falták a gyerekek és nyelték, mint gólya a békát, legalábbis Borinak úgy tűnt, mintha egészben nyelnék el.
– Anya, hány fasírtot hoztál? – érdeklődött Öcsi – Tizenkettőt, miért kérdezed? – Csak azért, hogy elég lesz-e? – És mire jutottál, kisfiam, elég lesz? Hányadikat eszed? – Én a másodikat, de kérek még! Mindenkinek jut három – Jól számolsz kicsim, de én lemondok a harmadikról, aki többet kér, megeheti az enyémet is, de azt is tudnotok kell, hogy van még egy doboz almás piténk is. – Hurrá, hurrá!… – Ebbe már Jutka is bekapcsolódott – Ebben az esetben én is lemondok a harmadik fasírtról. – Ne kiabáld el kicsim, még estig a maradékot is felfaljátok, attól nem tartok, hogy megmarad, – mosolyodott el Bori.

Már az almás pitén volt a sor, amikor Jutka elhűlve bámult egy pontra, s azt hajtogatta:
– Csak éppen ő hiányzott, csak éppen ő… nézd anya, éppen erre tart…
– De kicsoda kicsim, mi a baj? – Nelli! Itt az egész család. Az az érzésem anya, hogy hamarosan meg fogod ismerni, hisz már annyit meséltem róla.
– Rémlik… az osztálytársad, akit annyira utálsz? – Igen, anya, azt hiszem, hamarosan te is utálni fogod.
– Szia Jutka! Nahát, ti is itt vagytok?
– Amint magad i látod, ezek szerint ti is, az egész család? – szólt Jutka, csak hogy szóljon valamit.
– Ti most ebédeltek, és itt?… Mi az elsőosztályú étteremben ebédeltünk, nem a földön ülve pokrócon.
– Annak ellenére, biztosan nem volt ilyen finom az ebédetek, mint a miénk.
– Kérsz egy szeletet az almás piténkből? – szólt közbe Bori, mielőtt elfajulna a dolog.
– Igen, kérek. – Közben Bori elővett egy papír tálcácskát, s miközben rátett egy szeletet a pitéből, Nelli megszólalt – az öcsémnek is, mert úgyis elveszi tőlem. – Jó, – mondta Bori, miközben még egy szeletet tett a tálcára – remélem ízleni fog – tette hozzá. Szinte kikapta Bori kezéből a tálcát, s elindult… aztán irányt váltott, nem ment vissza a családjához, hanem eltűnt a bokrok mögött.
– Látod anya, nem fogja oda adni az öccsének, én ezt tudtam, de nem hittél volna nekem.
Bori kitartóan figyelt, mikor kerül elő Nelli a bokrok mögül. Beletelt egy kis időbe, mire előmerészkedett, és komótosan sétálva ment vissza a családjához. Bori utána kiáltott:
– Hogy ízlett a pite? Jó volt, az öcsédnek is ízlett? – kiáltotta még hangosabban. Azután hallották, amint összecsaptak jó hangosan. Az apa védte a fiát, és felelősségre vonta Nellit, az anya viszont, a lányát kezdte babusgatni, mert mindig őt bántják, pedig az ő lánya egy ártatlan bárányka.
– Az az érzésem, hogy az egész család nem komplett, már nem is csodálkozom Nellin.

Döme labdázni vitte a gyerekeket. Bori összecsomagolt, bepakolt az autóba, s éppen azt gondolta, hogy a családja után megy, és beáll ő is a labdajátékba, amikor észrevette, hogy Nelli anyja éppen felé tart. Szülői értekezleten találkoztak ők már, csak éppen azt nem tudta, kinek az édesanyja.
– Jó napot, Bori. Hát, maguk is itt?
– Igen, ki kell jönni a gyerekekkel levegőzni, meg a mozgás is kell nekik, főleg ilyen karanténos időszakban nagy szükségük van rá. – Közben Borinak feltűnt, hogy furán mérlegeli őt, majd egészen váratlanul hangot is adott a kíváncsiságának – Mondja, maga terhes? – Borit meglepte ugyan a kérdés, de nem jött zavarba, – én inkább azt mondanám, hogy áldott állapotban vagyok. – Jaaaj, de hát minek maguknak, van már kettő, meg amúgy is szegények, minek a harmadik, csak szaporodnak mint a nyulak… nekem ugyan nem kell, pedig nekünk pénzből sincs hiány, de nekem elég ez a kettő is. – Belőlük nekem is elég lenne, – mondta Bori kedvesen mosolyogva, és éppen abban a pillanatban futott hozzá Jutka elsőnek és átölelte anyját, de már ott volt Döme is, és mindent hallott, így Nelli anyja dühösen és gyorsan távozott.
– Ezt nagyon jól csináltad, drágám. Nem árt kicsit észhez téríteni. Érted jöttünk, gyere te is labdázni, persze csak akkor, ha nem vagy túlságosan fáradt.
Közrefogták Borit, Jutka jobbról csimpaszkodott bele, balról Döme fogta a kezét, akkor futott Öcsi is hozzájuk, őt viszont Döme a hátára vette, s aztán a kellemes, gondosan nyírt réten játszottak még egy ideig. Miután erősen alkonyodni kezdett, hazafelé indultak.
A gyerekek egész úton arról áradoztak, hogy milyen remek nap volt a mai.