Szemműtét

2004. október 6. Szomorú emlékű nemzeti gyásznapunkon egy sötétzöld, hosszú kórházi köpönyegbe burkolva ülök – ahogy mondta a műtétre várókat kiskocsiban betegeket tologató fiatalember – egy „vendégszéken”, a Szent Rókus Kórház szemészeti osztálya műtőjének előkészítőjében.
Nagyon jól néztünk ki a kórteremben, mikor reggeli után – nyolcunk közül ötünket – beöltöztettek a műtői egyenruhába. Erős testalkatú szobatársunk úgy nézett ki benne, mint egy pocakos katolikus püspök. Várakozás közben csendben üldögélve, egy ajtó üveges részén keresztül valamit ellestem a közelben folyó operációból. Érdekes. Nem is félek. Persze, reggel valami „koktéllal” itattak meg bennünket, ami nyílván kissé elbódított.
A várakozás e félórányi ideje alatt volt időm gondolkodni, hogy kerültem ide. Murphi törvénye szerint: „Ami elromolhat, az el is romlik.” Így jártam én is. Édesapám gondolatait átvéve azt mondom, amit ő, mikor kérdeztük tőle: hogy érzi magát? Mindig azt válaszolta: – „Nem panaszkodom. Miért is panaszkodnék én, amikor elmúltam 80 éves, és nekem csak most fáj itt-meg ott? Sokan már 40 éves korban küszködnek betegségükkel”. – Őt is, mint engem, fájdalomtűrő-képességgel áldott meg a Teremtő.
*
Bár én még nem vagyok 80 éves, mégis az előbbi „törvény” szerint egyre jobban romlott a látásom, holott arra foglalkozásom és kedvtelésem miatt nagy szükségem van. (De kinek nincs?) Az én jobb szemlencsém is elszürkült – mint sok más embertársamnak.
A Szent Rókus Kórház szemészeti osztály tájékoztatója szerint ez – „lehet korral járó elváltozás, de lehet sérülésből vagy betegségből eredő, továbbá fizikai vagy kémiai behatás eredménye is. Az átlátszatlanná váló szemlencse kezdetben borús látást, majd kifejezett látásromlást okoz.” Nos, nálam nem vitatható, hogy az első okra vezethető vissza a látásromlásom. Negyvenegynéhány éves koromtól szemüveget hordok. Aztán úgy 10-12 évvel ezelőtt, egy meggyújtott gyufafej épp’ a jobb szemembe pattant. Gyorsan sok vízzel kimostam, aztán futottam, akarom mondani: beültem az autóba, akkor alig 3 éves kisunokámmal, a helyi kórház szemészetére siettem, hogy elsősegélyben részesüljek. Ez azonban – mint megtudtam – nem okozhat szürke-hályogot.
Teltek az évek, aztán fokozatosan szemüveggel is egyre nehezebben olvastam, egészen közelről, erőlködve néztem a számítógép monitorját, hogy kiböngésszem a jelzéseket; az utcán az utóbbi hetekben néhány lépésről sem ismertem fel az arcokat, inkább a mozgásukból következtettem, hogy idegen, vagy ismerős jön-e felém.
*
Családom Budapesten él, körülnéztek, hová kellene fordulnom, miután az addigi szemvizsgálatok eredményei azt mutatták, hogy megértem a műtétre. Ők jelentettek be a már említett kórház szemészetére, szemvizsgálatra. Ott megállapították, hogy a jobb szemem valóban műtétre érett. Dr. Kaszás Annamária főorvos vizsgált, aki részletes tájékoztatás után kijelölte a műtét időpontját.
Ezek a gondolatok foglalkoztattak, miközben az üvegen keresztül figyeltem, hogy zajlik egy szemműtét. Némi várakozás után az előkészítőben felszabadult a vizsgáló, – nem kukucskálhattam tovább. Lefektettek. Na, most már igazán „beteg” vagyok. Szemcseppet, majd érzéstelenítőt kaptam, ami kissé kellemetlen volt, de igazán csak néhány pillanatig tartott. Na, de ennél nagyobb baja ne legyen senkinek! Letakartak. Hogy közben mi zajlott, azt nem is tudom. Néhányszor hozzám jött egy orvosnő, megnézte a szemem állapotát, és érdeklődött. Kicsit kényelmetlen, kemény volt a fekhelyem, de ez nem ötcsillagos szálloda, hanem kórház, ahová ilyen alkalmatosságokat terveztek.
*
Aztán felsegítettek és bekísértek a műtőbe. Ott lefektettek a sima műtőasztalra. Tejesen betakartak egy nehéz, „nemtudommiből” készült takaróval, ami nyilván ki volt lyukasztva a jobb szememnél, hogy hozzáférjenek. De én se nem láttam, se nem éreztem mást, csak annyit érzékeltem, hogy valami történik a szemem körül.
A műtét nem tartott olyan hosszú ideig, mint hittem volna. Az előkészületek ennél sokkal több időt vettek igénybe. Érdekes volt. Bárhogyan is készültem rá, bármilyen bátor vagyok, meg is nyugtattak, hogy fájdalmat nem okoz, s mégis – volt bennem némi szorongás, ami talán természetes. Mindenféle ellazulást, agykontrollt elkezdtem, hogy teljen az idő, s arra figyeljek, aztán mélyeket és nagyokat sóhajtva, lassan lélegeztem ki a levegőt. Imádkoztam, majd számoltam magamban és figyeltem, mi történik velem. Hallottam a műtétet végzők halk szavát, de nem sokat értettem belőle. Néha a mellemen koppant holmi „kínzóeszköz”, ki tudja mi: szike, tű vagy olló? De nem érdekelt. Nem fájt. Bíztam a kórház jó hírében, a kiváló orvosokban, akik – ha jól tudom – a híres Vörösmarthy Dániel orvostudós követői. Hittem Isten irgalmában, aki engem oly sokszor kisegített bajaimból.
*
Korábban hályoglencsével vagy kontaktlencsével igyekeztek a látást javítani, ami azonban nem tudott természetes helyzetet teremteni, megnehezítette a térbeli tájékozódást, és – ha a másik szem még jó volt – a kétszemes látást is. Most, a legújabb tudományos eredmények folytán az eltávolított szemlencsét pótolni tudják a helyére beültetett, teljesen szövetbarát, műanyagból készült lencsével. „A műlencse-beültetés optikailag rendkívüli jelentőségű, ugyanis a látás élettani körülményeit állítja helyre. Mód nyílik arra is, hogy a szem esetleges fénytörési hibáját megfelelően megválasztott műlencse-beültetéssel korrigálják.” A szem fénytörésének beállítása révén alkalmazkodni lehet a különböző foglalkozási ágak látási igényeihez (pl. pilóta, autóvezető, könyvtáros, sebész), hogy a távoli vagy inkább a közeli látás javuljon a műtét során.
Éppen ezért nekem is, már az első vizsgálatnál feltárták a lehetőségeket, hogy elsősorban távoli, vagy közeli látásomat igénylem-e korrigálni, mert a műtét utáni fénytörés tervezésekor ahhoz igazodnak, $ ugyanis a műlencsés szem fénytörését szemüveggel később bármilyen távolságra be lehet állítani. Ezt a módszert alkalmazzák itt a Rókusban, de már az egész ország valamennyi szemészeti osztályán is, – persze kisebb eltérésekkel. Természetesen nemcsak szürkehályog-műtétek folynak, hanem: zöldhályog, kancsalság, üvegtest, ideghártya és szemhéj-plasztika műtétek is.
*
Operáció előtt ellátnak különböző: laboratóriumi, EKG, vérnyomás-mérés, stb. nyomtatványokkal. Az eredményeket készen kell vinni megadott időre, hogy minél kevesebb időt kelljen kórházban tölteni. Itt alig három napig voltam „a kórház vendége”. (Tudok olyan helyről, ahol egy hétig tartják bent az érintetteket.)
Első nap de. 11 óráig kellett jelentkeznem. Délután előkészítés folyik, nem szükséges ágyban feküdni. Más betegség fennállása esetén, egyéb kezelést is kapnak a műtétre várók. Elmondták: nem kell izgulni és félni az operációtól. A műtét előtt és utána is szabad enni, a diétázóknak az előírásokat be kell tartani. Akinek más betegsége miatt szükséges, diétás ételt szolgáltak föl. Abban a szobában, ahol nyolcan voltunk, egyik cukorbeteg volt, s egy idős hölgyet pelenkázni kellett. Szegényt sajnáltam, mert nagyon szégyellte magát, s mindegyikünkhöz odajött, elmondta baját, s szinte bocsánatot kért, hogy ezt okozza a szobában. Azonban minden rendben, pontosan, mondhatnám: szeretettel zajlott le. Az idős hölgyet türelemmel, természetes gyakorlattal, megjegyzések nélkül kísérték a mosdóba, lemosták, ruháit kimosták, behozták, lefektették.
*
Első nap talán azoknak, ahol különben csöndes helyről érkeztek, furcsa lehetett a Blaha Lujza-tér állandó zaja. Én otthon éreztem magam, hiszen ott is hasonló zaj van éjjel-nappal. Ott is vijjognak a mentő- és tűzoltó-kocsik szirénái, mint itt. Első este mindenkinek adtak nyugtatót. Nekem az ágy kicsit szokatlan, túl kemény volt, főleg a fájós térdeim miatt. Másnap kértem, és kaptam, a térdeim alá egy párnát.
Nos, a második (elmondhatnám a dallal) – „különös éjszaka volt…” Mi történt? Ekkor már én is túl voltam az operáción, hanyatt fekve, a szememen védőkötéssel, sokáig virrasztottam. Mikor mégis elbóbiskoltam, egy nagy koppanás riasztott föl. Mi lehet az? Mintha valaki valahonnan leesett volna. Felültem az ágyban, a szemben levő ágy-sorban mindenki a helyén feküdt. A másik sorban (én feküdtem az ablaknál), csak a hozzám közelebbi kettőt láthattam. Ők aludtak. Kis csend következett a zuhanás után. Már arra gondoltam, hogy a szomszédos kórteremből hallatszott a zaj. De a csend nem tartott sokáig. Valaki síri hangon kezdett panaszkodni: segítsetek, az ágy alá estem, nem tudok fölkelni! Mire a vele szemben fekvő (aki még műtét előtt volt) fölkelt, kiment szólni az ügyeletes nővérnek. Egyedül nem segíthetett neki, mert a „szenvedő alanyt” már műtötték. Azonnal jött a segítség, visszapakolták az ágyra, megnézték, nem sérült-e, aztán lassan ismét csend borult a szobára. De nem tartott sokáig.
*
A téren lövöldözés kezdődött, legalább 8 durranást és futkosást hallottam, mintha valakit üldöztek volna. Fölültem az ágyban, aztán újra kezdődött minden. A fal védelme alatt a másik ablakhoz osontam (a mellettem levő ugyanis el volt sötétítve), kinéztem, kicsit távolabbról további lövöldözés és futkosás hallatszott, de már semmit se láttam. Visszamentem lefeküdni. Aki még nem volt operálva, nem aludt, odajött hozzám, s beszélgettünk. Nem tudom, a többiek pihentek-e, vagy csendben feküdtek, de én aznap éjjel alig aludtam valamit. Reggel jött volna álom a szememre, de a kórházakban korán jönnek ébreszteni.
Másnap reggel, fél 9 körül volt a vizit. Sokan jöttek, alig fértek el a nagy kórteremben. Az előző napon operáltakról leszedték a kötést, és – láttunk! Kicsit lehúzott szemhéjjal, de még így, közvetlenül műtét után is, jobban láttunk, mint korábban! Megkaptuk a szem-cseppeket. Aztán a fürdőszobában tisztálkodni kezdtem, majd éppen reggeliztem, jött értem Katica lányom. Mindenkit behívott az operáló orvosa. Megkaptuk a zárójelentést, ellátottak tanácsokkal, kijelölték az első kontroll idejét, recepteket írtak, amelyekkel csepegtetni kell a szemet. Aztán indulhattunk haza. (Akinek nincs szövődménye, azokat hazaengedik. (Aznap mindnyájan eljöhettünk.)
*
Mi 10 órakor elindultunk. Út közben Katica megvette a szemcseppeket, én várakozás közben pár percre benéztem a kórház kápolnájába, hálaimámat elmondani, majd a padon ülve néztem és etettem a galambokat.
Nem mentem haza, lányomnál maradtam, mert másnap, 9-én Pápára indul a család bátyámmal és sógornőmmel, mert egy pályázaton Irodalmi Díjat nyertem, annak átadási ünnepségére megyünk. Persze, előzőleg megkérdeztem a főorvosnőt, mehetek-e gyorsvonattal, akkor még úgy volt, de sógornőm autóval elvitt bennünket.
Így zajlottak a kórházi napjaim, ahonnan – a kis izgalomtól eltekintve – kellemes emlékkel távoztam. Azért írtam le tapasztalataimat, mivel mostanában TV-ben, rádióban és újságokban annyi panasz hangzott el az „egészségügy”-ről, kórházakban történt esetekről, zengett tőlük az egész ország. Igen. Lehetnek, történhetnek hibák, akár emberi hibák is, mert bárki hibázhat akaratán kívül is, – de sajnos, nagy a tét, mert ilyenkor sokszor a hiba emberéletbe kerülhet. De arról a médiák nem, vagy csak ritkán emlékeznek meg, hogy az eseteket nemcsak gondatlanság okozhatja, – arról sem esik szó, mennyi gond adódik egy-egy intézményben. Arról sem hallunk, hogy sok helyen – mint például a Szent Rókus Kórházban – milyen fegyelmezett rendben folyik a gyógyítás.
*
Érdeklődésemre megtudtam, hogy naponta átlag 10-15 hasonló műtétet végeznek az osztályon. Milyen csodálatos, hogy ezzel a módszerrel annyi embernek adják vissza a jó látás képességét, hiszen műtét nélkül egyelőre nem gyógyítható a szürkehályog. Ezért korábban sokan fokozatosan elveszítették a látásukat.
De azt a szervezettséget, türelmet, gondosságot, amit ezen az osztályon mindnyájunkkal szemben tanúsítottak orvosok, és bármilyen rendű-rangú kórházi alkalmazottak, eddig még soha, sehol nem tapasztaltam (bocs’ tudok még egy helyet, ahol lányom dolgozik, egy klinikán, de ott nem voltam még bentfekvő). Itt, ahogy belépünk, már a portán tapasztalhatjuk az udvariasságot, a készséges eligazítást, és tovább fölfelé a ranglétrán, mindenkinél a nyugodt, rendes, csendes és lelkiismeretes munkát.
Arról még kevésbé hallunk, hogy milyen lelkiismeretes gyógyítóink vannak és dolgoznak szervezetten, emberségesen, értünk, egészségünkért! Köszönet érte mindnyájuknak! Megérdemlik!