Menni szeretne.
Erre a kedve.
Nemde miért ne?
Menni be házba
és ki a kertbe.
Déli irányba.
S persze nyugatra.
És le a mélybe.
Pont a pokolba?
Vagy fel a mennybe?
Mindenüvé el!
És sose végell!
Annyira ez kell!
S annyira szépel!
Csábja a tenger,
csábja a Prága.
Lép is a hegyre,
ámde leejtve
teste bezúzva.
Ugrik a vízbe,
pottyan a vízbe-
és belefúlva.
Néz be a fénybe.
Megvakul, így, ni.
S kés a kezébe.
Kése kezébe.
Pisztolya szintén.
S bombaatomja.
Félteni nem kell?
Hisz csak egy ember?
Nem hiszi ő ezt,
én, te se higgyed
…
Börtön az ember.
Börtön a teste.
S el hogy eressze-
nincs lehetőség.
(tenne miért így?)
Víz, hamu és por-
ennyi vagyunk hát.
Ennyi vagyunk,mert?
Börtön a lelke:
hitszi az istent,
vágyja a testet,
falja a húsát,
élvi családját.
Íme: gyomra, térde, méhe…
mindig erre csorgat vére?
Börtön az ember.
Nem tud utazni,
járni világot.
Mászni a hegyre
kúszni a völgybe,
tűzbelenyúlni,
vízlemerülni,
űrni-űretni.
És így a többi.
Nincs lehetőség,
Semmi se kétség.
Légyen-e szükség?
hát bizonyára.
Minden a szükség.
Rajta tehát most!
Rajta siessünk!
Körbetekintünk,
összebeszélünk,
esszük a dinnyét,
kérjük az árát,
kérjük a létet,
tudjuk a P-ket,
vágjuk a léket,
mennynek a csúcsán
…
mindezeket hogy?
Úszva a Napban,
víz a talajban.
Mars vörösében
fát telepítve,
szelve Szaturnuszt,
mint a cipócskát.
S benne atomban.
Ősi homotron!
És odaérve
s léve amott, hol
tér meg idő sincs,
semmi a semmi,
pontosan itt is:
képletet írunk,
jól betanuljuk,
hirdjük a jókat,
s mind megeposszuk.
És hazatérve?
Az lehetetlen.
Otthon a minden.
Ház- s a lakásunk
és a hazánk is.
Így legyen és van.
Így a továbban is.
Képes-e erre?
Börtön a lelke,
nem cselekedhet
járva az éltet.
Mert hisz az ember
féli a rosszat,
bántja a jókat,
félti lakását,
tenne miért mást?
Látni a senkit.
Küzdeni véle.
Hinni a Nagy Z-t,
fogni az A -kat.
Létlenül is jó.
Nincs lehetőség.
Ám van a szükség.
Ennek okán hát:
járva a rosszban,
fürdve mocsokban.
Nézve tükörből.
A-ra a B-ket
C-re a K-kat.
Mindez-akarjuk,
megcselekedjük,
múlta-jövőbe.
Tesszük, amit kell.
Enmagam ütjük.
Lőjük a gólyát,
isszuk a zöldvért.
Ördögöt énünk.
Hisszük a vankot.
Meztelenülve
és lefeküdve
űrbe befogyunk.
Megfoganáskor.
És az előtte.
Minden örökre.
El sose halva.
Mennykikerüljük,
végül a poklot
így kikacagjuk…
képes-e erre?
És azután mi?
Vége sosem lesz.
Tudjuk a Titkot.
Fogjuk a tollat,
puskatusunkat,
puskakezünket.
Minden örülhet
…
S visszatekintve
majd meg előre
ezt befejezzük
….