Júdáspénz

Mikor egy pillanatra eltűnődöm: bennem is él a vágy a Fényre,
rögvest beárnyékolja egy gyászfelleg a tündöklő Eget.
Mikor elveim szerint van remény a tisztességes egyenességre,
észlelem: a hitványságtól a vakító kékség örökre elfeketedett.

Zokogj szív, mint lélekharang, élces, lomha hangod a Mennybe száll,
és hiába fürkészem az Eget, hátha a szikrákat szóró Nap kikandikál.
Nézem azt a mocskos ujjat, mi áldicső szándékot hirdetve az Égre integet,
egy lényt emel piedesztálra, ki ezt sem élve, sem holtan nem érdemli meg.

A hiábavalóság zúg a fülembe nyugtatót, a csendet a rideg kövek túlsikoltják,
mohából szőtt könnyeik, mint izzó vércseppek tarkítják a mezőt.
Legyen meggyőződésem az erőm, talmi rágalmakon játszva lépjek át,
ha csak a túlvilágon is, de Isten kegyelméből én is megleljem a legelőm.