A bosszú ára (2/8)

Lilien nem nagyon ismerte Londont. Néhányszor volt ott osztálykiránduláson, meg egy nagynénije Londonban él, s nyaranta elvitte őt magával gyerekkorában, és hurcolta sokat a városban magával, s annyira már nem idegenkedett tőle, de mégsem szerette a rengeteg nagy várost, olyan elveszettnek érezte magát benne.
Amikor leszállt a buszról, egyenesen a metró felé tartott. Úgy gondolta hogy az Oxford Street-re megy, az egy londoni óriás bevásárló utca. Ott találhat könyvesboltot is, amennyit akar.
Azonnal fel is tűnt egy kis üzlet, aminek tömeg állt a kirakata előtt. Látta, hogy egy kis könyvesbolt az, amit lát, hát megpróbált ő is odafurakodni a kirakat elé. Volt is mit látnia, a mesekönyvet látta, meg a tulajdon rajzait, azzal volt tele az egész kirakat, méghozzá olyan formában, hogy valami emelvényszerűségen állt középen a könyv maga, majd körülötte az egész kirakatban, fentről lelógatva, a szétnyitott könyv, mindegyik más-más oldalon, varázslatos rajzokat kínált a kíváncsi tömegnek, s az egész így egyben gyönyörű látványt nyújtott.
Lilien lenyűgözve állt ott, meg sem tudott mozdulni, még levegőt is elfelejtett venni izgalmában. A bolt ajtaja állandóan nyikorgott, hiszen állandóan jöttek, mentek át rajta az emberek. Közben a hangok is eljutottak hozzá.
Volt olyan, aki mindjárt tízet vett belőle, sok a gyerek a rokonságban, és mi lehet ennél szebb ajándék. A másik mind a három gyerekének vett, hogy ne vesszenek össze rajta. Az éppen mellette álló nő, azt fejtegette, hogy ki tudja, milyen lehet a mese, de a képek csodálatosak, ezt a könyvet minden gyerek szeretni fogja az biztos.

Lilien egészen meghatódott a hallottakon. Lassan kihátrált a kirakat előtt álló tömegből, s már csak a háttérből nézte a lassan oszló bámészkodókat. Mégis úgy tűnt, mintha pillanatok alatt széledtek volna szét az ott ácsorgók, csak egy kislány maradt az édesanyjával, aki nem tágított a kirakat elől. Kissé kopott, agyonmosott ruhácska volt rajta, két kis kezét a kirakat üvegére tapasztotta, úgy mondta:
– Anya, hadd maradjak itt estig, addig mindet jól megnézem, azután otthon lerajzolom az udvaron a porba mindegyiket, jó?
– Nem jó, kislányom, – hördült fel az anya, majd gyengédebben folytatta – Lilien, gyermekem, anyának még dolgoznia kell, gyere menjünk! – megragadta a kezét, s húzta magával. A kislány könnyes szemmel nézett vissza a kirakatra.
Lilien tenyerével határozottan letörölte az arcán végig gördülő könnycseppet, és gyors mozdulattal benyitott a boltba. Kért egy példányt a mesekönyvből, letett egy húszast, majd odavetette – a visszajáróért mindjárt visszajövök, már kívül is volt az ajtón és futott, hogy beérje a kis Lilient és az anyukáját. Azonban, hiába futott, hiába forgolódott, nem voltak sehol. Eltűntek, mint a kámfor.

Lilien szomorúan baktatott, már feladta a reményt, amikor egy kis térhez ért, ahol sok fa volt és a fák alatt padok. Gondolta megpihen egy csöppet. Akkor jutott eszébe az is, hogy elfelejtett a visszajáróért visszamenni a boltba. Túlságosan nem is foglalkoztatta, csak azon kesergett, hogy a kis Lilien mégis könyv nélkül maradt. Azonban, felfigyelt egy kislányra a szemben lévő padon. Ott ült, a lábát lógázta, olyan öt év körüli lehetett… De hiszen ez Lilien, örült meg a hirtelen felismerésnek, de hol lehet az édesanyja?
– Lilien! – szólt oda kedvesen – mire a kislány felkapta a fejét. Tehát ő az.
– Hol van anyukád? – kérdezte, miközben felállt, elindult felé.
– Nem állhatok szóba veled, senkivel sem állhatok szóba, majd mindjárt jön anya.
– Nem bánod, ha melléd ülök?
– Nem bánom, ha megnézhetem a könyvedet.
– Megnézheted. Édesanyád dolgozik? – a kislány bólogatott – és te addig itt ülsz és várod? – Igen, de nem szabadna veled szóba állnom, nem állhatok szóba senkivel, amíg anya nem jön. – És mikor jön? Nem tudod? Hová ment? – Oda, abba a nagy épületbe. – Ott dolgozik? – Nem, csak oda ment elintézni valamit. – Lilien a táblára pillantott, valami egészségügyi intézmény volt az, ahová a kis Lilien édesanyja ment. Beteg, bizonyára beteg… gondolta Lilien. Összeszorult a torka, – az apukád hol van, ő is dolgozik? – Nem, nincs apukám, azt mondta anya, hogy bányában dolgozott és meghalt, én nem is ismertem. – Jól van, tessék a könyv, nézegesd, majd én vigyázok rád, amíg nincs itt az anyukád, jó? – Nekem jó, de nem lenne szabad szóba állnom veled, tudod? – Igen, tudom. Te csak nézegesd a könyvet, én csak itt ülök a padon, jó lesz? – Igen, az jó lesz!

Órák teltek, közben Lilien a mesét is elolvasta a kis Liliennek, majd elment fagyiért, azt nyalogatták, majd hot-dogot hozott meg egy-egy üdítőt, mert hitte, hogy a kislány bizonyára már jócskán meg is éhezhetett. Egészen összebarátkoztak már, amikor Lilien így szólt:
– Tudod mit, neked ajándékozom a könyvet, jó lesz? – a kis Lilien bólogatott, majd hitetlenkedve kérdezte, – tényleg nekem adod? – Igen, tényleg. Tudod mit, ide beleírom a nevemet, a címemet, meg a telefonszámomat, és felhívhatsz bármikor, vagy ha megtanulsz írni, olvasni, akkor tudsz levelet írni nekem, jó lesz? – Az nagyon jó lesz! – bólogatott a kislány.
Késő délután volt már, amikor az édesanya futva érkezett. Szemlátomást halálra idegesítette magát, s azonnal neki is esett kislányának, amikor meglátta mellette Lilient.
– Nem megmondtam, hogy ne állj szóba senkivel? – azután Lilienhez fordult, – mit keres maga itt egyáltalán, mit akar a lányomtól? – Nyugodjon meg, kérem. Én csak vigyáztam rá… – Senkit sem kértem meg, hogy vigyázzon rá, mit keres itt, és honnan ez a könyv? – kiabálta, majd kikapta kislánya kezéből és elhajította. Az azonnal sírva fakadt és utána rohant.
Lilien ezt az időt használta ki arra, hogy beszéljen az anyával, legalább néhány szót.
– Kérem, nyugodjon meg. Rosszul tette, hogy senkit sem kért meg, hogy vigyázzon a kislányára, örüljön, hogy vele voltam, vigyáztam rá… – Az anya hangosan zokogni kezdett, leült a padra, s alig lehetett kihámozni a zokogásából, hogy mit mond – ne haragudjon, kérem, ne haragudjon…

Miután megvigasztalódott anya is, lánya is, elbúcsúztak Lilientől, s neki csak akkor jutott eszébe, hogy az órára nézzen. Közel fél öt volt, ha siet, még eléri az utolsó buszt. Rohant a metróra, útközben felhívta Wilson urat, a könyvkiadó tulajdonosát.
– Ne menjen el Lilien, mondtam, hogy akarok magával beszélni.
– Sajnos nincs rá időm, az utolsó buszt el kell érnem… Nem így terveztem, de történt valami, ami nem volt a terveim között. Telefonon is meg tudjuk beszélni, nem?
– Nem, Lilien. Magáért megyek, mondja hol találom… Jó, oda megyek a buszállomásra, kérem várjon meg, azután hazaviszem magát, így jó lesz?
– Ha annyira fontos, megvárom… De, csak ha annyira fontos!