A bosszú ára (7/8)

Ezután már villámgyorsan kezdtek pörögni az események. Elsőnek, az a hír járta be a kisvárost, hogy meghalt Paulina Miller. Gvendolin Graham végrendeletének felolvasása után ágynak esett, és nem is kelt fel többé.
Lilien kérte Robint, hogy menjenek el a temetésre, mégiscsak a szülőanyja volt. Sokan voltak a temetésen, ők a hátsó sorokban kísérték utolsó útjára Paulina asszonyt. Madlen és Magnus állt együtt a sírgödör előtt. A szertartás alatt Magnus könnyezett, Madlen egyetlen könnyet sem ejtett, csak nézelődött, hogy kik vannak jelen a temetésen. Egyszer csak felfedezte Lilient a hátsó sorokban. Meg sem várva a szertartás végét, odarohant hozzá és neki esett:
– Mindezt neked köszönhetjük, te tetted ezt velünk… takarodj innen, azonnal! – ordította. Magnus utána ment, és valahogy visszaráncigálta húgát: – legalább tartsd tiszteletben a szertartást, Madlen, – mondta szomorúan.
A szertartást követően, amikor Lilien a sírhantra helyezte csokrát, Magnus hozzálépett, a kezét nyújtotta és megköszönte Liliennek: – köszönöm,húgocskám!
Liliennek telefutott a szeme könnyel: – részvétem, kedves bátyám, – suttogta halkan.

Robin azokban a napokban fejezte be a ház átalakítását, és megnyitotta irodáját. Előre tudta, hogy nem fognak tolongani az ügyfelek, ezért felkeresett néhány embert, akik hátrányos helyzetbe kerültek korábban az ő főnöke által, mert mindig kiharcolta a gazdagok érdemtelen jogait, a szegények ellenében. Akkor is szólt ő a főnökének, hogy ez így nem igazságos, a szegény embernek joga van megkapnia a munkájáért járó bért, de az öreg csak legyintett: – … tanulj fiam, van még mit tanulnod!

Hát most felkeresett néhány embert közülük és próbálta meggyőzni őket, hogy kérjenek perújrafelvételt, mert igaztalan volt az ítélet. Nem mindenki mert belevágni, féltek tőle az emberek, nem hittek neki.
Lilien viszont arról próbálta meggyőzni Robint, hogy ne kérjen tőlük fizetséget, ha nem kerül semmibe jobban mernek belevágni a perbe. Ha viszont megnyer néhány pert, akkor mindjárt felbátorodnak az emberek.
– Drága Lilienem, te nagyon okos lány vagy, viszont nekem meg is kell élnem valamiből, csupán csekélyke összeget kérek, azt is csak akkor, ha megnyerem a pert és ők megkapják a pénzüket. Egyébként, szeretnék már megnősülni is, el kell tudnom tartani a családom. – Igazán? És ki a boldog ara?
– Te vagy az, kis csacsi, de nem kérhetem meg a kezed, amíg egy fityingem sincs. – De igenis megkérheted. Tudod, hogy sok pénzünk van, az nem csupán az enyém, a tiéd is, és igenis tedd meg bátran, hogy nem kérsz fizetséget a szegényektől, legalábbis kezdetben, én jól keresek, meg vaskos a bankszámlám, csak hallgass rám, be fog indulni, hiszen annyira hátrányos helyzetben vannak a szegények, a gazdagokkal szemben. Látod, ez is egy módja annak, hogy segítsük a szegényeket.
– Meggyőztél drága! Hatalmas szíved van, azt hiszem Gvendolin nem is hagyhatta volna jobb helyre a vagyonát, s ezt ő maga is tudta.

A következő napon Lilien édesapja egy levelet adott át neki, ma hozta a postás, mondta.
Lilien kézbe vette a borítékot, kézzel írott levél volt, düledező, kezdetleges betűkkel íródott, mintha egy kis elsős írta volna.
Amikor kibontotta, két összehajtogatott vonalas papírt talált benne, teleírva. Rácsodálkozott, majd gyorsan megnézte az aláírást. Lilien.
– Te jó ég! Apa… apa, a kis Lilien írt nekem… tudod, akivel Londonban találkoztam, meséltem neked…
– Tudom, madárkám, és mit ír?
Lilien nem szólt, mert éppen a levelet olvasta, arca elkomorult, majd mind szomorúbbá vált, s végül elsírta magát.
– Azt írja, hogy meghalt az édesanyja, s most nevelőotthonba került. Nagyon rossz ott neki, arra kér, hogy látogassam meg… Apa, elfutok Robinhoz, ha benne van, holnap Londonba utazunk. Holnap úgysem mennénk ki a tengerre, ugye apa? Aztán kérek egy szabadnapot az étteremben, illetve csak délre, a vacsoránál már itt lehetek.
– Menj csak madárkám! – Az én kislányom, az én Lilienem, akkora szíve van, mint az anyjának volt… dünnyögte maga elé az öreg.

Másnap már kora reggel indultak Londonba. Lilien örült, hogy újra láthatja a kis Lilient, ugyanakkor végtelenül elszomorította, hogy a kislány egyedül maradt.
– Robin, tudod amikor először találkoztam a kis Liliennel, akkor eldöntöttem, hogy ha árván marad, akkor örökbe fogadom, de most már csak veled együtt tehetem. Mi a véleményed?
– Az, hogy most azonnal meg kell állnom… – mondta a fiú és jelezte a jobbra fordulást, majd bekanyarodott egy erdei útra.
Lilien nézett csak elkerekedett szemekkel, nem értette miért állt meg Robin.
– Kiszállnál, édesem? – ahogy Lilien kilépett a kocsiból, Robin féltérdre ereszkedett előtte és megkérte a kezét. Lilien azon nyomban igent mondott. Azután megkérdezte: – mégis mondd, mi volt az indíttatás, miért éppen most, erre válaszolj! – Már régen szerettem volna megtenni, de visszatartott a pénztelenség, a munkanélküliség, de most már kezd alakulni, megnyertem az első pert, és jó kártérítést kap az ügyfelem, nagyon boldog… én is az vagyok, most, hogy mondod, apa leszek hamarosan, akkor nem várhatunk tovább, össze kell házasodnunk. – Ez azt jelenti benne vagy? Jaj, de boldog vagyok! – Lilien, drágám, addig nem szólhatunk neki, amíg utána nem nézek, hogy örökbe fogadható-e? Erről meg kell bizonyosodnunk, nehogy azután csalódást okozzon neki, ha mégsem adható örökbe. – Egyáltalán, lehet akadálya? – Ezer akadálya lehet, de gyorsan utánanézek, hogy mielőbb jó körülmények közé kerüljön a kislány. – Te angyal vagy, tudod? – Nem én, te vagy az angyal, drágám!

A kis Lilien sírva borult Lilien nyakába, amikor meglátta. Nagyon örült neki, mégis vigasztalhatatlan volt.
– Vigyél el innen, vigyél el… ugye elviszel? – kérdezte a kislány már sokadszorra, akkor Robin súgott valamit Lilien fülébe és távozott.
Amikor visszatért széles mosoly ült az arcán, majd bólintott Liliennek. Azonnal megértette, hogy örökbe fogadható, tehát megpróbálhatják.
– Lilien, szeretnéd-e, ha mi lennénk a szüleid?
– Az hogy lehet?
– Hát úgy, hogy örökbe fogadunk.
– Akkor veletek élnék, és nem kellene soha ide visszajönnöm?
– Az csak akkor lehetséges, ha nincsenek rokonaid, akik felnevelnének téged? – szólt közbe Robin.
– Nekem rokonaim?… Nem is tudom… apa szülei még élnek, de nem is ismerem őket, és úgy tudom, hogy nem akarnak engem. Senki másom nincs, és én veletek szeretnék élni ha ti is akarjátok?
– Igen, akarjuk, de az nem lesz azonnal, időbe telik mire mindent elintézünk. Össze is kell házasodnunk, még csak jegyesek vagyunk Robinnal, de azt felgyorsíthatjuk, aztán a hatóságokon sok múlik, mikor üthetjük nyélbe a dolgot és mikor vihetünk téged haza. De azon leszünk, hogy felgyorsítsuk a folyamatot. Lesz egy nagypapád is, biztosan nagyon fog neked örülni.
– Igazán, nagypapám is lesz? De jó!
– Légy türelmes, intézkedünk, de egy ideig még itt kell maradnod. Tarts ki, jó?
– Igen, kitartok. De ugye meglátogattok még addig máskor is.
– Mindenképpen, ha megengedik, legközelebb el is viszünk téged, hogy megismerd hol lesz az otthonod, jó?
A kis Lilien előbb Lilien nyakába ugrott, majd Robinéba. Így hagyták ott reményekkel teli, boldogan, s kissé megnyugodva hagyták el a Gyermekotthont.