ATTILA és én

Ma ünnep van, a magyar költészet napja – és mint tudjuk –, e jeles évforduló József Attila nevéhez kötődik, aki 1905. április 11-én született. Ehhez kapcsolódva merülök el emlékeimben, gondolataimban.

A magyar költészet egyik legkiemelkedőbb képviselője már kisiskolás koromban szívembe lopózott, megérintett a végtelen szomorúság, mely verseiből áradt. Némi sorsközösséget véltem felfedezni és mivel empatikus vagyok (talán túlzottan is), nem volt nehéz elképzelnem azt az életet, mely neki jutott.
Meghatottan olvastam újra meg újra édesanyja utáni sóvárgását, amikor „Mama” már nem lehetett vele, mégis úgy idézte meg, hogy törékeny alakja megelevenedett. Ez az első maradandó élményem, mint valószínűleg megannyi korombeli iskolás gyereknek. Ki ne hallott volna az ég vizében oldott kékítőről? Talán akkor figyeltem fel először költői eszközökre, bár még nem tudtam megfogalmazni szerepüket. Egyszerűen szépségesek voltak a szavak, kellették magukat, és én sokáig tűnődtem rajtuk, nem sajnáltam az időt, ízlelgettem zamatukat.

Tizenévesen mélyebben is megismertem, vonzottak versei. Kiváló irodalomtanáraim olyan képeket festettek róla, melyek rendkívüli megvilágításba helyezték, szinte benne találtam magam a korban, vele éltem át lázadását, szókimondását, viszontagságait, hiányérzetét, szerelmeit, csalódásait, kudarcait. Szerencsém volt, mert olyan közvetítőket kaptam tanulmányaim során, akik nemcsak elmondták, hanem igazi művészlélekkel át is éreztették velem költészetét. Csillogott a szemük, amikor meséltek, és engem magukkal vittek a felemás, ellentmondásokkal teli világba. Ez kivételes ajándék, hiszen a művészi megközelítés érzelmi síkra tereli a gondolatokat, onnantól pedig nincs megállás, beszippantja az embert valami megfoghatatlan varázslat. Így csöppentem bele Attila életébe, szinte jelen voltam minden vele történt eseménynél, fogtam a kezét, amikor gyerekként kétségbeesett, fülembe kúszott a pályaudvar szerelvényeinek jellegzetes hangja, letöröltem arcáról a szénport, és amikor vajas kenyeret kentem, neki is jutott egy falat. Először anyja helyett anyja voltam, majd beleszerettem, és szívesen megöleltem volna, hogy ne érezze a mardosó kínt, enyhüljön a szorítás, ne legyen annyira egyedül.
Biztosan állíthatom, hogy ő tanított meg érezni, majd kitartani, elviselni lelki fájdalmakat, melyekből nekem is bőven jutott, bár meg sem közelítette az övét, csak a sérülékeny személyiség hajlamos felnagyítani a traumákat.

Ahogy telt az idő, egyre gyakrabban merültem el költeményeiben, egyre többet árultak el nekem a sorokba és sorok közé írt gondolatai, és egyre nyilvánvalóbban összegződött verseinek tanító jellege. Kitárult előttem Attila sérülékeny lelke, szeretetéhsége, igazságkeresése.
Vannak kedvenceim, ezekből szemezgetek – azt a sorrendet tartva, ahogy eddig megszólaltak bennem, az irodalomban pedig legtöbbjük szinte már szállóigeként él.
Az „Ars poetica” mondanivalója már első találkozáskor elért hozzám, záró szakasza sokáig mottóm volt, füzeteim kezdőlapját ékesítette a négy sor – ahogy illik, ünnepi díszbe öltöztetettem a betűket –, azóta is visszhangzik bennem üzenete:

„Én mondom: Még nem nagy az ember.
De képzeli, hát szertelen.
Kisérje két szülője szemmel:
a szellem és a szerelem!”

Érésem folyamata magával hozta a rácsodálkozást a „szellem és szerelem” jelentőségére, az értelem és érzelem együtthatóira. Aki e kettő birtokosa, hatalmas erővel rendelkezik, könnyebben veszi az akadályokat, képes magával vinni másokat is. Ha ezt továbbgondolom, máris eljutok az egyetemes összefogásig. Szavak indítják el, melyek mondatokká sokasodnak, szöveggé alakulnak, majd a hömpölygő betűk tettekké válnak, ám ehhez mindenkor útmutatás szükséges. A költőknek nagy felelőssége van ebben, mert a költészet nemcsak gyógyír a léleknek, hanem társadalmi szerepe is nyilvánvaló, melyet a „Favágó” lázítása is alátámaszt.

„Ejh, döntsd a tőkét, ne siránkozz,
ne szisszenj minden kis szilánkhoz!
Ha odasujtsz körül a sorshoz,
az úri pusztaság rikoltoz –
a széles fejsze mosolyog.”

Ilyen egyszerű lenne? Mindig azt gondoltam, hogy igen, ám az évek során elért a felismerés, hogy a papírra kanyarított szavak ritkán érnek cselekedetté, mert nincs az emberekben elég bátorság. Bármennyire tudják az igazat, hangoztatják a helyes utat, mégis félnek elhagyni a megszokottat. Inkább jellemző a belenyugvás és bizony, a történelem során mosolygó fejszével alig találkoztam, pedig hogy megírta! Csak úgy csattognak a szavak!

Érdekes, hogy szonettjeire akkor figyeltem fel, amikor magam is írni kezdtem. A szerelmes szonettje című költeményéből idézek (“A kozmosz éneke” szonettkoszorú második szonettje), mely mélyen megérintett, mert magában hordozza a költő sajátos érzelemvilágát és egyedi stílusjegyeit.

„Kerengő bolygó friss humusza lelkem
Nehéz ekével szántja milliárd
Vad, barna fájdalom s hegyes vasát
Mélyen lenyomva gázol át a telken.”

Belegondoltam, milyen szívesen beszélgetnék vele kedvenc kötött formám rejtelmeiről…

Ha visszatekintek József Attila életére, a tragikus végkifejlet már kisgyermek korában eldőlt. Későbbi körülményei sem segítették, hogy erős lelkületű lehessen. Hiányzott a harmónia, az ölelés. Hiába volt szellem, igazi társ nélkül ez kevés. Valószínűleg élhetett volna még, ha… sorolhatnám, de nem érdemes. Valamiért így volt bejegyezve a sorskönyvbe az ő története. Rövid földi útja alatt született értékes hagyatékát kötelességünk ápolni.
Sok versét tudom emlékezetből felidézni, és folyamatosan bővítem a fejemben és lelkemben lévő gyűjteményt, mert gazdagabb leszek általa.
Nemrég megtanult gyönyörű szerelmes versével küldök Attilának ölelést a mélységekért, magaslatokért, útmutatásokért, tanulságokért.

József Attila: Gyermekké tettél

Gyermekké tettél. Hiába növesztett
harminc csikorgó télen át a kín.
Nem tudok járni s nem ülhetek veszteg.
Hozzád vonszolnak, löknek tagjaim.

Számban tartalak, mint kutya a kölykét
s menekülnék, hogy meg ne fojtsanak.
Az éveket, mik sorsom összetörték,
reám zudítja minden pillanat.

Etess, nézd – éhezem. Takarj be – fázom.
Ostoba vagyok – foglalkozz velem.
Hiányod átjár, mint huzat a házon.
Mondd, – távozzon tőlem a félelem.

Reám néztél s én mindent elejtettem.
Meghallgattál és elakadt szavam.
Tedd, hogy ne legyek ily kérlelhetetlen;
hogy tudjak élni, halni egymagam!

Anyám kivert – a küszöbön feküdtem –
magamba bujtam volna, nem lehet –
alattam kő és üresség fölöttem.
Óh, hogy alhatnék! Nálad zörgetek.

Sok ember él, ki érzéketlen, mint én,
kinek szeméből mégis könny ered.
Nagyon szeretlek, hisz magamat szintén
nagyon meg tudtam szeretni veled.

1936. május

*

Utóirat: szeptemberben, a tanév kezdetén fellapoztam pedagógus zsebkönyvemet, nem hittem a szememnek. Megdöbbenve tapasztaltam, hogy költészetünk ünnepét nem látom a megszámlálhatatlan jeles napok között, arra a dátumra nincs bejegyzés. Valósággal dühöt éreztem, és azonnal beírtam kedvenc lila tollammal, csupa nagybetűvel:
2021. ÁPRILIS 11. – A MAGYAR KÖLTÉSZET NAPJA

Horák Andrea Kankalin

2024. ÁPRiLIS 11.

Nemzedékeken ível át József Attila verseinek üzenete, melyek lázadásain kívül arról is szólnak, hogy a léleknek szüksége van táplálékra: szeretetre, mert szeretet nélkül az ember elveszik az útvesztőkben. Megsemmisül, legyen birtokában bármilyen hatásos fegyver. Az is bizonyosságot nyer, hogy az érzelmek mellett milyen fontos szerepet játszik a szellem lámpása – értelemre van szükség, hogy bevilágítsa az egyre sötétebb tereket…
…hát szeressünk, és világítsunk!

A képek forrása: Pinterest (saját szerkesztés).