Pandémia sokk ( sok )

Próbáltam hazudni magamnak,
hogy az arc az álarc alatt nem enyém,
hisz ilyen mogorva képet,
mi a tükörből visszanézett rám,
mit átformált az elmúlt egy év,
kioltva önmaga életét a remény,
nem láttam még soha talán,
azóta szitkot sziszegő kígyónyelvet őriz szám.

Mondanám, de mit ér a szó,
ha nem simogat, csak mérges tüske lett,
talán lázadni kellene, vagy alázattal megbújni,
magunk vérét szívva lidérc álmot álmodni,
hogy gépen szakad a tüdő és a lét bizonytalan,
halál szele táncol hófehér ágyak felett,
és otthon zokog az asszony, és zokog a gyerek,
s talán az éjszaka már a tiszta égen egy új csillag fog látszani.

De a vékony tű, mi a vállamba hatol,
reményt olt a lélek felkacag,
az alagútban fény gyúl, szűnik a fekete,
majd színes virágokat nevel a Nap,
a maszk alatt a régi arc mosolyog,
előkerül a jó kedv, mint régi kacat,
a vírus megszelídül, tüskéje törik,
s mint fogát vesztett véreb csak nyüszít, nem harap.