Szívzörej

Mint álló autóba belevágódó motoros,
egykeréken száguldó halál,
csupa vér szívünk rezzenéstelen tájéka,a szerelmi transzplantációs várólistán.
Csak adjuk, vesszük,
vissza soha nem kérjük,
hóvirágok közt bomlik le testünk,
s tavaszt már másnak remélünk.

Szilánkos tegnapokat hordozunk,
szakadt lelkünk ritmusában dermedt
mályva-jégvirágok.
Zajos, üres képvilág,
beragadt autónk ajtajában életünk,
fojtó halált képzelünk,
az idő mit reánk mér, végzetünk.
Surran létünk aszfalt nyomában,
pillantásod pihen kihűlt szobában.

Szívzörej zakatol,
magányos hullámvasút,
a bonthatatlan egyedüliség terhes nyugalma cirkulál a teremtett, viszketeg világban.
Mert egymásba mélyesztjük szemfogunk
s öklünkbe is egyként harapunk:
miért nem becsüljük meg egymást?
Harsány viták és vád, s a méla önvád, elsietett szeretkezések és kielégíthetetlen
cinkelt-érzelmi analfabéták.

Borzongó tavaszt szél járja át.
Eltűnt csókok ajkunk repedésében,
világtalan látomások keresésében,
hol még édes szerelmünk mesélt rólunk,
s szerettünk, s szeretett a sorsunk.
Csupasz testünk szilánkok temetője,
otthagyott szerelem útvesztője.
Cinikus melankólia járja át régi életünk,
zörej, amit mindketten dobbanásnak képzelünk.