Pali és a halál

Azzal kezdődik el, hogy Pali agyoncsapja a halált. Bizony, azt. Ott a disznóólaknál. Nem szándékosan. Nem is tudta, hogy a halál épp ott jár. Nem védem hősömet: csakugyan nem tudta, hogy ott van, honnan tudhatta volna-hisz a halál nem közli, hol van éppen. Miért is tenné? Igaz?

Pali a másnapi disznóvágáshoz készülődött. Valami eszközért lement az ólakhoz, meg is találta, visszaindult, de véletlen túl erősen csapta az ajtót.

Az rendesen be is vágódott-és telibe találta a halált. Aki egy mukkot sem szólt, csak szétlapult és szétfolydogált. Valami tömény, fehér massza és kopott, gyémántkemény csontok-ez maradt belőle. Pali csak állt és bámulta. Tudta, mi történt, hogyne tudta volna. Azonban gyorsan napirendre tért a dolog fölött. "A masszát beissza majd a föld vagy felszárítja majd a nap, a csontokat megeszik majd a kutyák. Legalábbis a Fickó." "És ha nincs halál, hát nincs halál. Annyi baj legyen. Annál jobb." A masszát beitta a föld vagy felszárította a nap, a csontokat megették a kutyák, legalábbis a Fickó. Pali másnap nyugodt szívvel öli le a disznót.

Aztán meg is falatozza. És eltelik pár nap.

Akkor valami furát érez. A gyomrában. És egész testében. Mintha valami mocorogna benne, határozottan. És hall is valamit. Ugatás?… Kotkodácsolás… röfögés. Ez az! Röfögés!… Talán sejted már, miről van szó. Úgy van: a sertés, dacára annak, hogy fejbe lőtték, feltrancsírozták, árammal is agyonvágatták, megfalatozták, megemésztődött, él. Pali testében. Pali testében, lelkében. Vérében, zsigereiben. Persze, hisz Pali előzőleg agyoncsapta a halált. A disznó röfög, mintha kacagna is. Fura érzés Palinak, neki, a disznónak még inkább. Képzeld magad te is a helyükbe. Aztán egyéb is történik. Beköszönt a tél.

Pali tűzifát vág, begyújt. Megvásárolja, felaprítja, pincébe hordja, sorba rakja, elviszi, begyújt. És a hamuból friss rügyek, csodaszép levelek nőnek. Igen, elégett a fa-de hát, nincsen halál, érthető, hogy holtában is virágzik.

De említsük meg azt is, amikor Pali, isten se tudja, miért, lemegy a kert végibe. Kaparászást hall a föld alól, ásni kezd. Puszta kézzel, automatikusan, mint amikor az ember vízbe, fuldokló után nyúl. És előbújik hű kutyája! Egy csontváz mindössze és piszkos, mocskos, évekig volt a talajban, mint elültetett mag. Most kikelt, vidáman, annál is vidámabban ugrálja körbe Palit, ennyi, ilyen sok és ilyen hosszú esztendő múltán is felismeri jó gazdáját. És rezeg csontfarka, ahogy csóválja.

Pali, nem mintha nem örülne viszontlátott jó ebének és nem mintha nem szeretné a virágba borult fákat-elhatározza, hogy feltámasztja a halált.

Döntését a bensejében a sertés felröffenése dicséri. És a kacsa hápogása és a hal farkcsapkodása, őket is meglakmározta.

S vállalja, hogy evégett elmegy halálországba. Összeszedi, ami kell: olló, kalapács, véső, kés, sebtapasz, cérna, fűrész is. S nekiindul. Írhatnék erről szebben is, de így is épp elég. Inkább menjen és élessze, élessze újra, élessze vissza a halált. Megy, megy, mendegél. Hallja, ahogy a porig leégett házak ajtói nyit- és csukódnak, látja, ahogy a vonat által lefejezett öngyilkos levágott feje kétségbeesetten forgatja szemét, hörög, míg eközben teste karjaival kapkod, keresi a fejet bizonyára. Halálországba át kell mennie halálúton. Hatalmas autószörnyek, talán sofőrözi őket valaki, talán nem, elgázolják, jobb karja leválik, állkapcsa eltörik, bal szeme kifolyik, koponyája bezúzódik. Vérzik és fáj és é, lévén, hogy nincs, nincs halál. Halálországba át kell mászni halálfalon. Kapaszkodik fel, fel… és fel… ,… a falban ára, oldalán kígyó, körülötte le-lecsapó vadmadarak. Minden ráz, mar, csíp, tép. De felér, idefenn-odafenn hegyes, éles vasrudak meredeznek fel, le, jobbra, balra, átlósan. És ez az oldalába, az a hátába szúr. Talán nem célzottan, de beletalál. Pali sietve leugrik a fal túloldalán.

Halálországba át kell úszni haláltavat. De mivel csak egy karja van, a jobbat elveszté azon a halálúton, képtelen úszni, elmerül, beléfúl. Holttestét kihúzzák, ő megköszöni s máris továbbsiet. Több akadály: nincs. Íme, halálország. Nyílnak a virágok, ég a tűz, csobognak a patakok. Még halálországban is, nincs halál. Piros és fehér rózsák és tulipánok. Mily ingerlően illatoznak! A tűz apró lángocskáival idilli látványt nyújt. Szinte vonz, igéz, hogy nyúljunk bele. A vízcsobogás pedig fület gyönyörködtető. A halál teteme itt hever. Épp mint Pali elképzelte. Milyen? Hullább már aligha lehetne. Abszolút halál. Mintha már nem is akarna-kívánna-óhajtana-kérne, követelne semmit.

Most Pali fúr-farag, kalapál és vés, varr, ragaszt. Ám a halott halott, a halál halál marad. Hiába adja rá fel a köpenyt is. Amikor rávágta az ólajtót a halálra, s az kimúlt, köpenyét, pirosszegélyű köpönyeg Pali felhajította az ottani szemétkupacra, bele is ásta, ne lássa senki. Aztán előásta, ki is tisztította és elhozta, ez is hasznos lehet.

Megtörli homlokát. Mi legyen? Elkészíti az Örökéltetőt. A halálhullából. Miért ne? Fúr-farag, vés és ragaszt, varr, kalapál… A halál köpenyéből gyárt neki is köpenyt. Az Örökéltető örökéltet azóta is. Pali pedig szépen hazatért.