Lánykérés

A nyár leginkább olyan volt, mint általában. Meleg napok, hideg napok, aztán megint melegek, sőt forrók. Az emberek hol begombolkoztak, hol kigombolkoztak, de mindkét esetben szidták a klímaváltozást. Meg persze Danyit, a péket is, aki az állomás melletti sütödéjében egyre kisebb zsömléket gyártott ugyanannyi árért.
Néha a szeplős arcú, vörös hajú, langaléta állomásfőnököt szuttyongatták unalmukban, hogy miért nem nősül már meg. Az új asszony rendbe szedné a sínek melletti, csöppnyi kertet, mert nagyon kókadoznak benne a dáliák. Mit gondolnak az utasok, ha véletlenül kidugják fejüket a vonatablakból, amikor itt járnak. Hogy micsoda lepusztult falu ez, ha még az állomása is így néz ki! A falu hentese még tovább tódította a dolgot. Hátha egy restifélét is nyitna az asszonyka. Ilyenkor nyáron, mikor a homokszemek is vibrálnak a meleg levegőben, egy korsó, friss csapolású, hideg sör minden képzeletet felülmúlna. És gondolatban már törölgette is a bajszáról a képzeletbeli, fehér habot.
− Te, Zsombi! – szólította meg a vasutas zubbonyban izzadó, nyakigláb fiatalembert. – Legjobb lenne, ha elvennéd Setéték Dzseniferjét. Vendéglátós volt az apja, amíg valami suskus miatt le nem ültették. A lánya nyithatna itt egy büfét vagy valami ilyesmit.
Zsombor állomásfőnök az artézi kút melletti padon ülve inkább szürke, mint fehér zsebkendőjével törölgette izzadó nyakát, homlokát.
− De hát csúnya a szerencsétlen!
− Mert te talán szép vagy? Kire vársz? Egy Lollobrigidára?
Zsombi ifjú korának és más egyéb tulajdonságának köszönhetően nem tudta, kire céloz a hentes. Azért elgondolkozott. De hirtelen felugrott, kapta a tárcsáját, mindjárt itt a déli gyors.
Ugyan itt nem áll meg, de szalutálni kell neki, hisz ez a szabály.
Aztán hűvösebb napok jöttek. Zsombor szabadidejében horgászni járt a Csimasz nevű tóra, ami alig volt nagyobb a tengeriföldek melletti pocsolyáknál.
Már hazafelé tartott, érezte, hogy fázik, gondolta, beugrik egy stampedli pálinkára a presszóba. Odabenn egy részeg kompánia zajongott.
− Kocsma ez inkább, nem presszó – gondolta Zsombi, ahogy biciklijét az épület falához támasztva bement. Az ajtóhoz ült, hogy szemmel tarthassa a kerékpárját meg a horgászbotját, mert sose lehessen tudni…
− Mit hozhatok? – figyelt fel egy meglehetősen kellemes női hangra.
Kicsit kancsal, de azért elég mutatós pincérlány állt előtte.
− Remélem, maga nem berúgni jött ide, mint azok ott, ni.
− Nem, dehogy, én csak egy kis pohár… egy nagy adag fagylaltot kérek.
− Na, végre egy rendes ember – és a lány letörölgette előtte kötényével az asztalt.
Kihozta a fagylaltot. Olyan ringó járása volt, hogy már nem is kellett a pálinka, Zsombinak
így is melege kezdett lenni. A pincérlány leült vele szemben. Hallgattak. Végül a férfi szólalt meg:
− Magát még sose láttam, pedig én mindenkit ismerek a faluban.
− Mert micsoda maga? Talán rendőr vagy pap?
− Állomásfőnök – húzta ki magát Zsombor.
A szája két oldalán egy-egy fagylaltmaszat olvadozott. A lány nevetni kezdett.
− Nem nevetséges ez, kérem! Igen komoly, felelősségteljes hivatás.
A lány odahajolt hozzá, és még mindig nevetve, egy szalvétával letörölte a szétkenődött fagylaltot a férfi szája sarkából. Zsombi egy kicsit megszédült ettől a vanília illatú közelségtől.
− Szeret maga… mi is a neve?
− Gréta.
− Szeret maga, Grétácska, kertészkedni? Meg mosni, főzni, takarítani? Esetleg fagylaltot árulni, sört csapolni?
− Miért kérdezi?
− Mert én elveszem magát, ha mindezeknek megfelel.
A lány nagy szemeket meresztett.
− Fura egy fickó maga! Így kell egy lánynak udvarolni?
− Én nősülni akarok, nem udvarolgatni.
Gréta végignézett a nyakigláb alakon. Szeme megállt a szeplős, borostás arcon. Micsoda nagy gyerek, gondolta magában. Hangosan csak ennyit mondott.
− Majd még meggondolom.
Azzal tűnődő mosollyal az arcán felállt, és odament a részeg társaság asztalához összeszedni az üres poharakat.