Az esernyő

A férfi először azt hitte, nem jól lát. Már eleve óvatosan haladt, de most még jobban lelassított. Az autó ablakai cserbenhagyták; nem volt mit tenni, kidugta a fejét az esőbe. Káromkodott egyet, csak úgy indulatszó gyanánt, s azzal visszatolatott. Kilökte az ajtót. – A városba?!

– … Nem… Nem vagyok prosti!

– Üljön be, az istenért! Bőrig ázik! Meg fog fázni!

A fiatal nő már rég bőrig ázott. Vacogott. A vidéki buszmegálló fedelét talán vihar tépte le, talán ellopták, vagy talán el sem készült. Nem volt neki. Így a várakozó ki volt téve az égbolt kénye kedvének. S e pillanatban úgy zuhogott az eső, mintha nem is cseppekben érkezne, sokkal inkább véget nem érő, nedves szálakban; mintha egy égi póksereg akarná megragadni alálövellt hálóival a földi világot. A nő arca fénylett a nedvességtől; szívből megörült a szükségben érkezett segítségnek.

Valamit igazított csurom vizes öltözetén, s készült máris beszállni az autóba. Keze már az ajtón volt, amikor meghallotta a kétségbeesett kiáltást: – Kislányom!

Megdermedt. Annyira tiszta volt a hang… Körülnézett, de elszörnyedve látta, hogy senki sincs a közelben rajtuk kívül. Megrázta a fejét. Újra emelte a lábát, ám ismét rákiáltottak: – Kislányom, ne!

Ennek már a fele sem lehet tréfa. Végleg megtorpant. Visszahúzta a lábát.

A férfi értetlenül nézte. – Mire vár?!

A fiatal nő egyre nagyobb zavarban volt. Kínosan feszengett. – Köszönöm! Köszönöm, de inkább… Inkább mégse. Mindjárt itt a buszom. Addig már kibírom.

– Nem értem!

– Nem… Nézze, nem magával van a baj. Csak… én nem… nem vagyok rá képes. Értse meg! Sajnálom!

Ez a nő retteg. Fél valamitől. Talán mindentől. De úgy tűnik, az idegenektől mindenképp. A fiatalember igyekezett nem mellre szívni a dolgot. Nem volt az a fajta, aki bárkit cserben hagyna, s ráadásul itt most olyan egyszerű lett volna a segítség. A nőnek csak be kellene ülnie mellé, s máris megszabadulhatna ettől a zord időtől. Ha megadná a címét, egészen az otthonáig vinné. Mi ezen az áldozat? Semmi. Az a pár csepp üzemanyag? Bah! Mindketten jobban érezhetnék magukat, így azonban mindketten rosszabbul fogják. Mi értelme ennek? De a nő fél. Fél beülni egy idegen mellé. S ő végül is megérti. Az utak üresek, a környék egy valódi agglomerációs sivatag, egy világvégi táj. A távolban ott a nagyváros sziluettje, mögöttük a vidék kisebb foltjai, de itt csak ők vannak. Esteledik. A sötétséggel együtt mintha a bizalmatlanság is rátelepedne a világra, mint egy óriasi medúza, amely milliárdnyi láthatatlan tapogatójával az élők szívét ragadja meg. S azok a szívek menten másképp kezdenek dobogni. Épp ilyen díszletek között, épp ilyen dramaturgiában megrendezve történnek azok a borzalmak, amelyekről szeretjük remélni, hogy a sors mindig csak mások számára tartogatja őket, remélni, hogy velünk nem eshetnek meg.

– Kérem! – próbálkozott még utoljára. – Csak pár perc a város, alig negyedóra! Ha kívánja, egészen hazáig viszem! Így megbetegszik!

– Nagyon kedves, de én… én nem szállhatok be! Sajnálom!

A nő most már határozottan hátrált két lépést a járműtől. A férfi összeszorította ajkait. – Jó, hát akkor legalább – s hátrafelé nyújtózkodott -, akkor legalább ezt fogadja el!

Egy esernyőt tartott a nő felé, aki előbb érte nyúlt, majd mégis visszakozott. – Nem! Nem tudnám visszaadni!

– Akkor nem adja vissza! Tartsa meg! De most már legyen esze!

Ezek a szavak hatottak. Az ernyőt végül elvette, s azonnal fel is vonta. – Köszönöm!

A férfi sajnálkozva nézte. – Vigyázzon magára!

***

A busz nagyon soká érkezett. Hétvége volt. Ráadásul a járat útba ejtett még két közeli települést, leírva egy jókora ívet, mielőtt berobogott a városba. Azzal a férfival, egyenes úton, szinte légvonalban alig fertály óra alatt megtehette volna ezt a távolságot. S a busz bizony nem az ajtóban fogja letenni; még jókora séta is vár rá. Vajon miért kényszerítette őt mégis az édesanyja, hogy veszteg maradjon? Ahogy elnézte, az a férfi egy született jófiú volt. Az a fajta, aki akkor sem tudna rossz lenni, ha akarna. Akkor hát miért?

De az édesanyja évek óta nem szólt hozzá. Nem szólhatott, mert meghalt. Ő pedig igazából sohasem hallgatott rá, amíg élt. Kamaszlányként kevesebbet segített a házimunkában, mint tehette volna, és az ablakon mászott ki éjszaka a fiúkhoz. A leckéről is mindig hazudott, és az öccsét is gyakorta hanyagul indította el az oviba. Akkor szeretett volna már szót fogadni, akkor hajlott volna rá a szíve, amikor már késő volt. Egyszeriben már nem volt kinek, és nem volt miben. Hirtelen ő lett anyja az öccsének, s anélkül kellett elkezdenie parancsokat osztogatni, hogy előbb megtanulta volna megbecsülni azokat. Hogy most kétszer is rászólt az édesanyja a síron túlról, azon az aggodalmas, síron inneni hangon, nem tehetett mást, hallgatnia kellett rá.

***

Aznaptól fogva a fiatal nő mindenhová magával vitte az ernyőt, abban a reményben, hogy egyszer még találkozik jótevőjével, s akkor visszaadhatja neki a tulajdonát. Igazán szép darab volt, gravírozással a fogantyúján; "Felhők között", ez állt rajta. Nem volt különösebben sok értelme. De biztosan utalt valamire a reklámszöveg.

Néha még hasznát is vette az alkalmatosságnak; ha eső esett, használatba vette. De mindig úgy bánt vele, mint egy kölcsön kapott holmival. Vigyázott rá, nagy becsben tartotta. Soha nem adta fel a reményt, hogy egyszer visszaadhatja gazdájának.

Egy napon mégis olyan dolog történt vele az esernyő kapcsán, amire nem volt felkészülve. Egy korabeli nő lépett oda hozzá, aki egyszerre tűnt nagyon meglepettnek és módfelett izgatottnak. – Elnézést! Megkérdezhetem…

– Csak tessék!

– Engem… Engem az ernyője… Hogyan jutott hozzá?

A fiatal nő kissé ijedten vonta kezét az esernyőre. Mindig készült visszaadni, de minden nappal egyre kevésbé készült fel arra, hogy megváljon tőle. Az ismeretlen nő meg sem próbálta elkérni, csak egy kérdést tett fel a tárggyal kapcsolatban, ő mégis úgy érezte, veszélybe került. – A nyele miatt kérdi? Sajnos nem tudok segíteni. Nem tudom, hol kapni hasonlót. Tudja ajándék volt. Vagyis. Nos, nem is annyira ajándék, csak… csak úgy kaptam. Tudja, kisegítettek vele.

– Kisegítették?

– Igen. Tudja, egy nagy zuhéba kerültem, és se esőkabátom, se ernyőm nem volt, gyalogszerrel voltam. És hát, volt valaki, aki megszánt.

– Értem.

– Ne haragudjon, valami baj van? Nem érzi jól magát?

Az ismeretlen nő ábrázatán látszott, hogy vasakarattal uralkodik magán, de ennek dacára egyre csak sápadozik. – Jól vagyok. Jól vagyok. De mutatnék valamit. Velem jönne az autómhoz, kérem!

Igazán forgalmas helyen voltak, s valamiért a fiatal nőnek ezúttal meg sem fordult a fejében, hogy nemet mondjon. Mi baj történhet? A nőtársa csupán mutatni akar neki valamit.

Az autó nem messze parkolt. Az ismeretlen nő, egy kisebb, hosszúkás tárgyat halászott elő a hátsó ülésről, majd a fiatal nő kezébe adta. – Mindig itt tartom. Mindig itt tartottuk.

A fiatal nő elképedve forgatta. Egy esernyő volt. S nem csupán egy esernyő, de annak pontos mása, amelyet ő már három hónapja magánál hord. Kisebb volt, mivel nyilván női kézbe szánták, de ugyanolyan. Maga felé kapta a fogantyúját, s már tudta, hogy ott elegáns gravírozást fog látni. Elkerekedett szemekkel olvasta. "Nincsenek farkasok", ez állt a markolat csúcsán. Tehát nem reklámszöveg! A két ernyő egy párt alkot! Rendelésre készült! "Felhők között nincsenek farkasok", igen, ennek így már van értelme.

– Az az ernyő, ami önnél van – hallotta az ismeretlen nő hangját -, a férjemé.

***

– Óh! – A fiatal nő egyszeriben rettentő' kínosan kezdte érezni magát. Mentegetőzésbe fogott: – Remélem, nem gondol semmi rosszra. Higgye el, az ernyő valóban úgy került hozzám, ahogy mondtam. Akkor láttam életemben először a férjét. Na, meg persze utoljára is. Mert azóta nem találkoztunk. Azért is hordom magamnál ezt az esernyőt, még ilyen verőfényes napon is, nem bánom, ha kinevetnek, azért, hogy ha összefutunk, vissza tudjam adni neki, és még egyszer megköszönjem, hogy olyan kedvesen segíteni akart. De tessék! Akkor oda adom magának. Csak kérem, tényleg ne gondoljon semmi rosszra! A maga férje igazán rendes ember.

– Nem kell ezt mondania. Jól ismertem a férjemet.

A szó megütötte a fiatal nő fülét. – Bocsánat! Ismerte?

Az ismeretlen nő eddig falfehér arca egyszeriben lángra gyúlt. – Igen. A férjem… A férjem sajnos elhunyt.

A fiatal nő megszédült. A motorháztetőnek támaszkodott. Érezte, hogy hányinger környékezi. – … Hogyan?

– Baleset.

– … Mikor?

– Úgy három hónapja. Hazafelé tartott. A város határában érte. Nagy eső volt aznap este. Egy terepjáró megcsúszott. Belerohant. Esélye sem volt. Az autóban senkinek sem lett volna. Ha bárki utazott volna még vele… Hé! Hé! Mi van magával?! Segítsenek! Valaki segítsen! Elájult!

***

A fiatal nő visszaadta az ernyőt. S ezzel nem egy tárgyat szolgáltatott vissza, hanem megajándokozott egy asszonyt a férje utolsó, elvesztett perceivel.

Vitt egy szál virágot az urnafalhoz. Letette a párkányára, és sírt. A fülke gránittáblácskáján fénykép is állt. Ovális pillanatkép egy fiatalemberről, aki már örökké mosolyogni fog mindenkire, aki ellátogat hozzá. Jóra és rosszra, érdemesre és érdemtelenre egyaránt. Ezért hát neki sírnia kellett.

Az urnatemetőből hagyományos sírok zsúfolt kis városkáján keresztül vitt kifelé az út. A temetőkert mellett szép park terült el, egy másik kert az élőknek, arrafelé sétált. Vonzotta a zöld, a gyerekzsivaj.

A park szélén, a sövényen túl egy anyuka birkózott egy babakocsival, amiben ott ült egy édes csöppség. De volt egy már futkosó lurkója is, aki láthatóan túlontúl megelevenedett a természet közelségétől.

A sövénnyel keretezett parkot csupán egy széles járda választotta el egy négysávos úttesttől. Itt-ott a sövényfalat kijáratok szakították meg, ahol a járdák kifutottak a lombok alól. Egy kétsávos aszfaltút is beszaladt a park közepére, ez gépjárműveknek volt fenntartva.

A fiatal nő épp akkor ért oda, amikor a kétségbeesett anyuka hangja belehasított a levegőbe: – Kislányom! Kislányom, ne!

A kislány azonban nem állt meg. Tiltakozó visongással trappolt tovább a feje után. A sofőr riadtan beletaposott a fékbe, a kerekek fájdalmasan csikorogtak, de a gyerek eltűnt.

Azonban csodával határos módon mégsem került a kocsi alá. A föld felett himbálódzott, lábai a levegőben kalimpáltak. A fiatal nőnek az utolsó pillanat utolsó törtrészében sikerült elkapnia őt a grabancánál, és úgy ahogy volt elrántania az autó elől. Most dühödt mozdulattal letette, maga felé penderítette, és sírva ráripakodott: – Mi a fene ütött beléd?! Hát nem hallottad, hogy anyád azt mondta, ne?! Nem hallottad, hogy szólít téged?! Talán azt hiszed, ez játék?! Azt hiszed, anyád szórakozik veled?!

A gyerek megszeppenve intett nemet a fejével, s a kis szája máris sírásra görbült. A fiatal nő szabad kezének mutatóujjával figyelmeztette: – Soha! Értetted?! Soha ne merészelj szórakozni anyáddal! Mindig fogadj szót neki! Megértetted?! Mindig fogadj szót az édesanyádnak!

Azzal hatalmasat húzott a fenekére, hogy a lurkó sivalkodva menekült vissza az anyjához. De a fiatal nőnek valamiért senki sem merte mondani, hogy nevelje a saját gyerekét.