22. fejezet
Amy titka
A
z előadás eleje lég rosszul indult a számomra. Néha a szívembe hasított a szokásos fájdalom, de próbáltam nem törődni vele. Koncentrálnom kellett, hogy ne rontsam el a szövegemet semmiféleképpen sem.
Szerencsére a szöveget kiválóan megtanultam, így azzal nem volt baj, és segítségemre volt Christine is, aki Júliát alakította. Ha esetleg a figyelmem elkandikált volna, vagy egy pillanatra elakadtam volna a szövegben akkor Christine, amikor csak tudott kisegített. Christine nagyon aranyos lánynak tűnt, bár én éreztem, hogy a kedves, és aranyos külseje egy kőkemény harcost rejt. Nem tudtam megmagyarázni, hogy miért éreztem ezt, egyszerűen éreztem. Bár voltak, mikor előérzeteim megcsaltak!
Az előadás sikeres volt! Mikor befejeztük, és meghajoltunk, a közönség hangos, dübörgő tapssal éljenzett. Volt olyan anyuka, aki elsírta magát az utolsó szomorú jelenettől, de voltak olyanok is akik a meghatódottságtól könnyeztek.
Nem is hittem volna, hogy ekkora sikerünk lesz, az előadás végére, már a szívfájdalmam is megszűnt. Sajnáltam, hogy anya nem jött el megnézni, de nem hibáztattam, elég nehéz időn megy most keresztül. Én már egy kicsit nyugodtabb voltam, hiszen találkoztam apával, beszéltem vele, és tudom hogy megtörtént, és szavai igen jól estek a lelkemnek.
A függöny eltakarta most már az összes színészt. A közönség lassan felállt helyükről, és a kijárat felé kezdtek tipegni, hogy majd ott megvárják gyereküket. A függöny mögött nagy zsibongás volt! Mindenki dicsérte a másikat, és elégedetten beszélgettek a sikeres előadásról. Mikor én is jókedvűen beszélgettem Dimitrij barátommal, mosolyogva odalépett hozzánk Mrs. Cain és elhívott egy kicsit távolabb a többiektől:
– Jonathan kedveském! Szeretnék neked odaadni és mondani valamit – mondta aggódó hangon és a kezembe nyomott egy papírt.
„Tisztelt Mr. Jonathan Gros!
Tanulmányi romlása miatt, a tanári kar úgy határozta, hogy védjük érdekeit! Ezennel szeretném felhívni a figyelmét, hogy a tanári kar arra a döntésre jutott, hogy önnek heti három alkalommal, iskola végezte után, irodalom és matematika tantárgyat kell gyakorolnia. Az órák dupla tanítási időt töltenek ki. Az irodalom külön óra helyszínét Mrs. Whitetal beszélje meg, a matematika órát pedig Mr. Lartonnal. Az órák beleszámítanak az iskolai órákba, ennek tudatában a megjelenés kötelező!
Tisztelettel:
Mr. Polasky”
– Ez ugye csak vicc? – kérdeztem döbbenten, visszanyújtva a lapot Mrs. Cainnek
– Sajnálom kedveském, ez Mr. Polasky ötlete volt, attól tartok. – mondta gondterhelt arccal, majd sarkon fordult és gyorsan elsietett.
Tanácstalanul álltam egy percig egy helyben, és gondolkoztam. Nem értettem az egészet, voltak a suliban sokkal rosszabb tanulók is, miért pont engem? Vagy nem csak engem? Lehet, hogy rajtam kívül még egy temérdek rossz tanuló is különórákra jár?
Nagyon rosszul hangzott az egész dolog. Megkötve éreztem a kezeimet. Most aztán semmi időm nem lesz rá, hogy nyomozzak ez után a rejtélyes ügy után.
De a következő beszélő partnerem az Amy lesz! És ebben nem gátolhat meg sem külön óra, sem pedig ember… vagy szellem!
Lassan elindultam a művészbejáró felé. Egy pillantásra hátra néztem, láttam Dimitrijt Christinnel beszélgetni. Láttam jól elbeszélgetnek. Nem is akartam őket zavarni, így hát elindultam a kijárat felé, amikor váratlanul elém toppan Tommy.
– Szia – üdvözölt egykedvűen.
– Jaj, Tommy, frászt hoztad rám – kaptam a szívemhez
Ő a szívemen lévő kezemre pillantott, majd komolyan rám nézett:
– Jól vagy Jonathan? Előadás alatt, olyan furcsa voltál – magyarázta, kísérteties, bamba nézéssel
– Em, igen… hát, egy kicsit megviselt vagyok mostanában, azt hiszem, de ne aggódj, nem lesz semmi bajom – mosolyogtam
– Biztos? – kérdezte, korán sem kíváncsi hangon, majd elmosolyodott
– Igen, biztos, jézusom, Tommy, mi van veled, úgy viselkedsz, mint egy zombi – néztem rá furcsán, majd kikerülve őt, kinyitottam az ajtót és elhagytam az előadótermet.
Elindultam a kijárat felé. Fáradt voltam, és rettentő mód hosszú nap volt ez a mai. Mikor kiléptem az iskola kapuján, egy hópehely esett az orromra. Aztán még egy. Felnéztem, láttam, ahogy ezernyi apró hópehely szálingózik az éjszakában. Na persze, november kellős közepén szerintem ez igazán természetes.
Mire hazaértem addigra már sűrűn zuhogott a hó.
– Anya, megjöttem! – kiáltottam be a házba
Örömrivalgásomra nem jött felelet.
– Anya! – ismételtem meg hangosabban
Körbe néztem az egész házban, de nem találtam meg sehol. Benyitottam a szobámba, mire Buks egyenesen nekem rontott, és örömugatásba kezdett.
– Szia Buks! – paskoltam meg vastag bundáját – nem tudod hol van anya? – kérdeztem tőle, mintha bármiféle feleletet várnék tőle – nem? Gondoltam.
Leültem az íróasztalom elé és fújtam egy nagyot. Mélán néztem magam elé, és azon gondolkoztam, hogy most, hogy egy pillantásnyi időm sem lesz hogy bármit is csináljak délután, hogyan oldjam meg szegény Amy dolgait. Lenéztem az asztalomra, és láttam egy gyűrött borítékot. Semmi más nem volt rá írva, csak annyi hogy:
„Jonathan Gros részére”
Fogtam, és vadul felbontottam! Ahogy gondoltam. Judy írt nekem levelet. Még mindig retteg, hogy valaki figyeli. Lehet, hogy a Senki Földjén történtek vele is megtörténtek volna? Vagy csak szimplán üldözési mániája van szegénynek. Akárhogy is, címet nem írt rá, így nem tudtam megnyugtatni, hogy az égvilágon semmi baj nincsen. Fáradtan dőltem az ágynak miután elolvastam a levelet. Egy darabig még néztem majd hosszas bambulás, és többszöri elolvasás után végül elnyomott az álom.
Bár imádtam álmodni, most még is hálát kellett adnom az istennek, hogy nem álmodtam semmit sem. Végre egyszer békésen aludtam. Amolyan evős típus voltam, és korán is volt mikor elaludtam, nagyjából este hét óra lehetett, de annyira ki voltam merülve, hogy evés és kellemetlen gondolatok nélkül végül is egészen másnap reggelig aludtam.
Örültem, mikor felkeltem reggel, és kint találtam a konyhába anyát.
– Hol voltál tegnap este? – ásítottam
– Apádnál voltam bent a kórházban – magyarázta anya mosolyogva, bár láttam rajta, hogy ez a mosoly amolyan álmosoly
– És hogy van?
– Jól, jól – válaszolta feszülten
Tudtam, hogy elhallgatja előlem az igazságot, megkímélve engem a fájdalmaktól. Nem is akartam tovább forszírozni a témát, így hát egy „értem”-mel végül visszamentem a szobámba. Apa tudta az összes kijáratot a Senki Földjéről, biztos voltam benne hogy semmi baja nem volt. Habár már akkor közel állt hozzám a Pusztító, amikor én még az ötödik emeleten voltam, legbelül éreztem hogy apának sikerült.
Kinéztem az ablakon, és láttam, hogy a hó odakint már egészen bokáig ért.
Semmi kedvem nem volt hozzá, hogy iskolába menjek, de kellett, és másnap is, és másnap is, és másnap is.
Telt az idő! Észre se vettem, olyan gyorsan itt volt már December közepe! Tommy akkor szólt hozzám szinte utoljára, amikor én kijöttem az előadóterem művészbejárójáról. Végig ott volt az órákon, csak ült, és nézett maga elé. Néha teljesen eltűnt, mint a kámfor, de persze Tommynál ez teljesen megszokott volt. Dimitrijvel beszélgettem a legtöbbet. Elmondta, hogy milyen ostoba volt, hogy akárcsak tetszett is neki Cindy Wide. Egyszer elmentek moziba, és borzalmasan hisztis volt. Nem tetszett neki szinte semmi:
– De unalmas film, milyen sótlan ez a popcorn, de édes ez a kóla, milyen kényelmetlen az ülés
És ami a végén teljesen betett szegény Dimitrijnek:
– Jézusom, letört a műkörmöm!
Hát igen, emberek jönnek, és mennek, de én mindig is mondtam neki, hogy jobb csajt érdemel. Sokat beszélgettünk Amyről is. Érdeklődött, hogy mikor megyünk fel ismét az ötödik emeletre, és, hogy mit tudtam meg Amyről, de sajnos ki kellett ábrándítanom.
Sokat gondoltam Judyra is! Bosszantott hogy egyszer sem írta le a címét a leveleiben és én egyszer sem tudtam neki válaszlevelet írni. Még csak azt sem tudtam tőle megkérdezni, hogy hogy van.
Az egyik matematika óra azonban máshogy kezdődött, mint a többi. Nyugodtan ültem a padomban és a fejemet az asztalra téve, a kezeimet a pad alatt lógattam. Állam csúcsával támaszkodtam az asztalon és magam elé bámultam, még akkor is amikor becsöngettek. Bejött a terembe Mr. Polasky szapora léptekkel. Épp hogy beért a terembe máris leülésre parancsolt minket. Szerencsére engem nem vett észre, ugyanis semmi kedvem nem volt felállni, és így hát nem is tettem!
– Először is, nagy tapsot Mr. Grosnak és Mr. Andrusovnak gyönyörű alakításukért – mondta kimérten, majd folytatta, miután a hangos tapsvihar nagy nehezen elhalt – másodszor pedig, bár nem tartozik a tanmenethez, mégis megkértek rá hogy ezt jelentsem be, hogy December 28-án lesz a minden évben megrendezett Karácsonyi és Szilveszteri Táncmulatság! Ez persze nem jelent mást, mint felhőtlen mulatozást és részeg diákokat, amiket én nem szeretnék látni ebben az osztályban, de mivel minden évben volt rá példa, így könnyen meglehet, hogy itt is előfordul. Végeredményül tehát, a hangolás rám marad, így hát a zene kiválasztása is, miután a meghívott zenekar lenem kotródik a színpadról. Szóval, áll kint egy doboz, oda kérnénk bele a zene ötleteket. Kérdés?
– Büfé lesz? – kérdezte Denny, akiről tudni illett, hogy olyan kövér volt, hogy az egyszemélyes padból is kilógott oldalirányból.
– Vártam már ezt a kérdést tőled Denny fiam, de kérdésedre a válasz igen, egyéb kérdés? – nézelődött körbe a terembe Mr. Polasky
– Iskolán kívüli embereket lehet hozni – kérdezte Ash aki két paddal mögöttem foglalt helyet
– Idén most nem lehet. Kérdés? Nincs? Na akkor menjünk is tovább – hadarta el Mr. Polasky, látszott hogy már nagyon unja a témát, és gyorsan túl akar lenni rajta.
– De! Van még kérdés! – kiáltott fel Dimitrij a hátsó padból, mire az egész osztály hátra nézett.
Mr. Polasky megmerevedett, majd leengedte a krétáját, és Dimitrij felé fordult.
– Igen, Mr. Andrusov? – nézett rá lesújtóan
– Az ötödik emelet, ez esetben, hogy lesz védve – kérdezte Dimitrij, és elégedetten mosolygott Mr. Polaskyra
Mr. Polasky épp hogy elmosolyodott, de egyből vissza is komolyodott:
– Kitűnő kérdés Mr. Andrusov, de higgye el, megtaláljuk a módját
– Afelől nincs kétségem – mondta, majd felemelte a matek könyvét és elkezdte olvasni
Mr. Polasky bólintott egyet, majd megfordult, felemelte a krétáját és elkezdte írni az anyagot a táblára.
Elég furcsának találtam ezt a párbeszédet, mintha puszi pajtások lettek volna Dimitrij és Mr. Polasky. Más tanár, ilyen gúnyos mosolygásra már őrjöngött volna, de Mr. Polasky inkább csak mosolygott rajta. De ami a legfurcsább volt a számomra, hogy Dimitrijt furcsa mód izgatta az ötödik emelet. Más diák a közelébe sem mert volna menni, Dimitrijt még is úgy izgatta az ötödik emelet mint a macskát egy gomolyag fonál.
Ezután mély matematika órába kezdtünk. Csöndben, némán dolgozott mindenki, persze nem azért mert Mr. Polasky szörnyű szigora majd lesújt ránk, egyszerűen fáradtak voltunk. Na meg folyamatosan arra gondoltunk mikor lesz már vége az órának, és mikor mehetünk már ki a belső udvarra egy rövidke hógolyócsatára. Kint ugyanis a bokáig és a térdig érő hótömeg váltakozott. Idén rengeteg hó zúdult le. Mindenki készült már lelkiekben a karácsonyra, az ünnepekre. Én most leginkább az iskolai bulit vártam. Tökéletes alkalom, hogy megkíséreljek ismét feljutni az ötödik emeletre.
A néma csöndet a kicsöngő boldog zöreje törte meg.
Mindenki rohanva tört ki az osztályteremből, hogy minél hamarabb kijussanak az udvarra. Dimitrij meg én, mint a két záró diák, szédelegtünk ki a teremből, és békésen egyenesen a büfé felé vettük az irányt.
– Mondd csak Dim, miért érdekel téged ennyire az ötödik emelet? – kérdeztem gyanakvóan
– Engem? Téged érdekel annyira inkább, nem?
– Na ja, de ha felhívod a tanárok figyelmét az ötödik emelet őrzésére, akkor kicsikét nehezebb dolgunk lesz feljutni. – panaszkodtam
– Nem állt szándékomban, csak tudni akartam mire számítsunk, ha fel akarunk menni, de várjunk csak, miért akarsz te megint felmenni? – lepődött meg Dimitrij
– Hát, dolgom van fönt, ennyi – mormogtam
– Amyvel van találkád? egy titkos randevú? – nevetett
– Honnan tudsz Amyről? – néztem rá döbbenten
– Amikor legelőször voltunk fent, akkor beszéltél róla – magyarázta Dimitrij nyugodtan, mintha ez teljesen egyértelmű lett volna
– Micsoda? Mikor voltunk mi fent együtt az ötödik emeleten?
– Jonathan, ne idegesíts kérlek ,miért kell neked elmondanom ezerszer? Amikor Tommy megtámadott téged, arra emlékszel még? akkor vesztetted el az emlékeidet, és a legtöbbet velem kapcsolatban. Még azon is meglepődtél, hogy a legjobb barátok vagyunk, pedig már vagy… vagy… vagy egy éve ismerlek – mondta, kicsit remegő hangon mondata végét.
– Tudod Dim, nem azért, de még néha most is meglepődök ezeken – mosolyogtam
Beszélgetésünk befejeztével, le is jutottunk nagy nehezen a büfébe. Rengeteg ember állt a büfé előtt és hangosan próbáltak tolakodva helyet szerezni. Én nem is álltam be a sorba, mire sorra jutnék, addigra rég becsengetnének, de Dimitrijnek muszáj volt megszereznie napi kakaó adagját. Gőzöm nem volt róla, hogy mit szeretett a kakaóban ennyire. Mindenesetre oda löktem neki egy gyors „szia”-t és elindultam a második emeletre, hogy a többiekkel átnézzem még mit tanultunk legutóbb fizikából.
– Hé, Jonathan, láttad már az új szemüvegemet? – pattant az orrom elé Bobby egy mókás szemüveggel a fején.
Ez a szemüveg is biztos a mozi melletti Boldog Bugyuta Benny Bazárjából való volt. Egy műanyag keretű szemüveg volt, aminek a lencse helyett rugós kieső szemek álltak.
– Eredeti – néztem rá zavart tekintettel.
– Király, mi? – mosolygott, majd eltipegett mellettem a rugós szemüvegével a fején.
Meglepődötten néztem magam elé egy fél pillanatig, aztán megráztam a fejem, mint aki egy furcsa ábrándból ébredt volna föl.
Fizika órán, Bobby mellém ült, természetesen akkor már nem volt rajta az idétlen szemüveg. A fizika óránk a kémia teremben volt, ahol hárman ülhettünk egy padsorba. Másik oldalamon Dimitrij ült, és feszülten figyelte az óra menetét. Miközben Mr. Larton, a fizika tanárunk, aki egyébként az én külön matematika tanárom is volt, hevesen firkált a táblára, valami energiával és erővel foglalkozó fizikai dolgot, addig Bobby odaköhögött nekem valamit, amit én nem igazán értettem, így nem is tulajdonítottam neki túl sok jelentőséget. Miután én fel se figyeltem Bobbyra, megfogta áldott botját, és egy kicsit oldalba vágott vele.
– Hé, mi van már? – csattantam fel ingerülten, dörzsölgetve az oldalamat.
– Csak annyit akartam kérdezni – suttogta – hogy nincsen e kedved eljönni Benny Bazárjába suli után?
Elgondolkoztam a mai napomon. Végül is, egy kis kikapcsolódás nem árthat. Megnéztem gyorsan az órarendemet, és szerencsére, mára nem tettek külön órát, így hát örömmel egyeztem bele. Úgyis meg akartam már nézni egyszer azt a boltot. Bobby örömmel vette, hogy elfogadtam a meghívását. Miután megbeszéltük, hogy elmegyünk a boltba, elnézett mellettem, és megkérdezted Dimitrijt is, hogy eljön e velünk. Dimitrij tartózkodott. Azt mondta, hogy őt nem érdeklik az ilyen gyermeteg dolgok. Gyermeteg vagy sem, nekem tetszettek az ilyen dolgok, és kitűnő ajándékok vannak ott a közeledő karácsonyi ünnepekhez.
.
.
.