Történetek a Cseriberi-erdőcskéből- 2. rész A varázsgyűrű

Másnap Serteperte manó nagy ricsajra ébredt. Az ablaka előtt Mamuszka teli torokból fújta a trombitáját.
– Tra-ta-rará! Ébresztő! Hasadra süt a nap barátom! Egy óra múlva találkozunk a nagy tölgyfánál! Siess!
Azzal eliramodott. Serteperte manó kidörzsölte az álmot a szeméből, ásított egyet és elővette a telefonját, Kalapka számát tárcsázta. Elmesélte, hogy milyen „zenés” ébresztőre riadt az előbb.

– Ne is mondd! Nálam is járt! Épp a mai kalapomat igazgattam, amikor tülkölni kezdett az ablakom alatt. Úgy megijedtem, hogy leejtettem a csodás kalapkámat, és képzeld! Leesett róla egy gyönyörű dísz! Most próbálom visszavarrni rá. Valamit ki kell találnunk, mert ez a trombita! Ez valami rettentő!
– Nem a trombita rettenetes, hanem aki fújja! Aki nem tud rajta játszani! Csak tutulászik vele, borzolja az idegeinket. Értesítem Gombolkát, nehogy nagyon megijedjen!

Amikor Gombolka felvette a kagylót, Serteperte belekezdett a mondanivalójába, de Gombolka közbevágott és már mondta is a magáét:
– Épp az imént tülkölt itt! A vérnyomásom tuti kétszáz fölé ment! Ezt nem lehet elviselni! Valamit ki kell találnunk! Amikor furulyázott, vagy madársípot fújt, azt még csak ki lehetett bírni, mert azoknak halkabb volt a hangjuk. A dobolást, szerencsére hamar megunta, bár, az se volt piskóta! De ez! Ez, ki-bír-ha-tat-lan!
– Igen. Valamit lépnünk kell, és nekem van is egy ötletem – mondta Serteperte.

Amikor mind ott voltak az öreg tölgynél, Serteperte kedvesen így szólt:
– Kedves Mamuszka! Most légyszi, pihentesd egy kicsit a hangszeredet, legalább addig, amíg beszélgetünk, mert így nem értjük egymás szavát.
– Jó. Rendben van – felelte Mamuszka, és átölelte a trombitáját. – Nem teszem le, mert nem szeretném, ha megint „berekedne”.

A többiek megkönnyebbülten felsóhajtottak.
– Végre! Egy kis csend! Egy kis madár trilla! Ez megnyugtató – mondta Gombolka. – Látjátok, ez az üde, kanárisárga nyakkendőm, illik ehhez a szép madárdalhoz.
– Hát…- ami igaz, az igaz. Jó élénksárga – jegyezte meg Kalapka. – És, milyen az én csodás fejfedőm? A barátnőm küldte a Mogyoróka erdőből. Bár, reggel leesett róla egy kis csipkevirág – nézett Mamuszkára -, de sikerült szépen visszavarrnom.
Azzal Kalapka firegni-forogni kezdett a többiek előtt. Mindenki megcsodálta csipkével díszített kalapot.
– Nem igaz, hogy minden barátom egy kicsit habókos! Kivéve Bájolkát. Ő legalább nem ilyen hangyás, mint a többiek – mormogta Serteperte. – Nos, van egy ötletem! Kedves Bájolka! Segíts! Ne is haragudj Mamuszka, de ezt a trombitálást nem igazán kedveljük. Vegyük vészhelyzetnek a trombitálást, mert az már annak számít, amikor a dobhártyánk majd beszakad ettől az irtózatos tutulástól. Mindenkinek ez lenne a jó. Igaz? –Nézett, Gombolkára és Kalapkára. – Akik erre hevesen bólogatni kezdtek. – Szóval, ha ez vészhelyzet, akkor használhatod a gyűrűdet. Igaz, kedves Bájolka?
Bájolka gondolkodott egy cseppet, majd ezt mondta:
– Igen, igaz. Vészhelyzetben használhatom. Valóban kedves Mamuszka! Ne haragudj, de ez a trombita bizony túlontúl hangos! Ha tudnál rajta játszani, az más lenne. De így! Nagyon zavaró.
– Reggel a szívbajt hoztad rám, úgy megijedtem a zenés ébresztődtől – jegyezte meg Serteperte.
– Én csak jót akartam! Azt hittem tetszik nektek ez trombitás ébresztő – mondta búsan Mamuszka.
Bájolka megsimogatta Mamuszka kobakját és így szólt:
-Tetszene, ha tudnál rajta dallamot játszani. De így… Bizony nem jó a fülünknek ez a ricsaj. Rendben, próbáljuk meg! „Aki ezt a trombitát fújja, az tudjon csengő-bongó, szépen szóló, csodás hangokat megszólaltatni e hangszerből! ” – Azt, viszont nem látták a többiek, hogy nem forgatta meg az ujján varázsgyűrűjét, így pedig nem hatásos a kívánság. – Na, most fújj bele!
Mamuszka ugyanolyan rémesen fújta, mint eddig.

– Na! Elromlott a varázsgyűrűd? Milyen csodagyűrű ez? Nem is tud varázsolni! – méltatlankodott Gombolka. Nem változott semmi!
– Kérek egy füldugót! – sipította Kalapka.
– Most mi legyen? – érdeklődött Serteperte. Megpróbálod újra?
– Nem – válaszolta Bájolka. Van egy jobb ötletem. Mamuszka! Menj el az Erdei Zenedébe! Ott megtanulhatsz, hangszereken játszani. Kitartással, türelemmel eléred azt, hogy ügyes muzsikus légy! Na, mit szólsz?
– Hát, ha ennyire zavar benneteket a trombitaszó! – hajtotta le a fejét a nyuszkó. Akkor jó, megpróbálom!
– Igen, bizony nagyon zavar! – vágta rá Gombolka.
– El is kísérünk! – mondta Kalapka, és közben arra gondolt, nehogy Mamuszka meggondolja magát, és nem megy el zenét tanulni.

A kis csapat elindult a zeneiskola felé.
– Bájolka! Áruld el nekem, tényleg elromlott a varázsgyűrűd? – kérdezte halkan Serteperte manó.
– Nem – súgta Bájolka. – Tudod, ha nem forgatom el az ujjamon, akkor nem varázsol.
– És miért nem tekerted körbe az ujjacskádon? Elárulod? – suttogta a manó.
– Igen. Nem akartam, hogy varázslat segítségével tudjon zenélni Mamuszka. Tegyen érte egy kis erőfeszítést! Ha örömet akar szerezni azoknak, akik hallgatják, akkor tanuljon, gyakoroljon, ne csak összevissza fújdogálja. Akkor remélem, majd rájön, hogy a muzsikálás, bizony nem egyszerű dolog, mert mint mindent, ezt is tanulni kell – súgta Bájolka.
– Nahát! Hogy te milyen okos vagy! – vigyorgott Serteperte manó.

Így történt hát, hogy Mamuszka beiratkozott az Erdei Zenedébe.