Add a kezed! 4/6

Amikor felébredt nyújtózott nagyokat, majd talpra ugrott, kinyitotta az ablakot. Gyönyörű idő volt, kellemes késő délután. Megnézte az órát, alig múlt öt óra. Akkor jött rá, hogy még nem is evett aznap. Jókedvűen ment a konyhába, elővette a maradék főzeléket, és volt még egy fél szelet a kacsamellből… Na, ez éppen elég lesz. Amikor befejezte az evést még főzött magának teát, bele facsart egy egész citromot, és egy kávés kanál mézet… Nagyon jólesett, gondolta elégedetten, amikor csörögni kezdett a telefonja.
– Szia, Flóra! Most fejeztem be a rendelést, találkozhatnánk?
– Hát persze, miért is ne, magam is ráérek!
– Megkönnyebbültem! Hová szeretnél menni, hol találkozzunk?
– Tudod mit? Te láttad már, hogy én hol lakom, mit szólnál ha ma én mennék hozzád?
– Megleptél, de remek ötlet! Mivel várjalak, vacsorával? Mire ideérsz elkészülök.
– Ne fáradj, de tényleg… Most ettem meg a reggelit, ebédet, vacsorát… mindent együtt. Vacsorázz meg mire odaérek, aztán…, majd kitalálunk valamit…
– Oké, várlak!

Flóra nem sietett, kényelmesen sétálgatott a kellemes tavaszi estében. Gondolkodott, tervezgetett. Az illatos esti órában egyszer gyöngyvirág illata csapta meg, máskor orgonaillat. Nahát, már az orgona is virágzik, csodálkozott rá. Közben folyton azon járt az agya, hogy mi az, amit a leginkább meg kell figyelnie Loránd lakásán, s magán Lorándon is. Nem volt jártas ilyen dolgokban, pedig biztosan vannak jelei, bár ő maga eddig nem észlelt semmit. Nem akarta elveszíteni Lorándot, semmiképpen nem akarta elveszíteni.

Nagyon kellemesen telt az este. Loránd hozott néhány tortaszeletet a cukrászdából, azt eszegették. Körbenézett a lakásban is, szépen berendezett, takaros lakás volt, szintén három szobás, mégis jóval nagyobbnak tűnt, mint amilyen az övé.
Igaz, egész más volt a beosztás is. Itt egyben volt a konyhasarok, amit az ebédlő követett, majd a nappali, és az L betű kisebbik száránál volt egy bolthajtás, amin keresztül egy kis szobába jutottak, az Loránd dolgozó szobája volt. Íróasztal a szoba egész szélességében, rajta számítógép, az asztal felett polcok, telis-tele mindenféle könyvvel, három vaskos kötet az asztalon MEDICINA címmel, papírok, számlák, meg mi minden.
– Te itthon is rendelsz?
– Dehogy, csak követem a könyvelést, meg a pácienseimet, meg tanulok, követnem kell az új módszereket, az új gyógyszereket, amiből egyre több van, és nem lehet hibázni, legalábbis, nem szeretnék. Az orvoslás tanulás, egy életen át.
– Hááát, nem irigyellek! Bár, ha jól meggondolom, ez minden téren így van, még ha nem is ennyire látványosan.
– Bizonyára igazad van. Én már mindent megpróbáltam, kórházat, sürgősségit, sőt, mentőztem is…, mindig reménykedtem abban, hogy jobb lesz, de egyik sem jobb a másiknál. Itthon legalább nyugisabb, rendelek napi öt órát, amit általában eggyel mindig megtoldok, de még van az is, hogy házhoz hívnak, s nem csupán a körzetem, hanem három kis falu is hozzám tartozik, ahol egyáltalán nincs orvos. Ha hívnak, mennem kell!

Sokat beszélgettek azon az estén. Megismerték egymás múltját-jelenét, elképzeléseiket a jövőről. Flórának egyre inkább az jött át minden szinten, hogy nagyon egyformán gondolkodnak, hasonlatosak az elképzeléseik is a jövőt illetően, az ízlésük is, az életfelfogásuk, minden, minden annyira egyezett, hogy szinte hihetetlen.
A férjével nem voltak ilyen egy hullámhosszon soha, sok vita volt közöttük, de jó ember volt, és miután megszülettek a gyerekeik azt nagyon élvezte, az volt élete legboldogabb időszaka. Látni nap mint nap, hogy nyiladozik az értelmük, csetlenek, botlanak, de minden napra jut valami új, mindennap meglepik valami érdekességgel, az nagyon nagy élmény volt.
Rendes ember lett belőlük. Zolival soha nem volt semmi gond, még a kamaszkorát is úgy vészelték át, hogy szinte észre sem vették, hogy kamasz van a családban. Tomit meg már Zoli tartotta féken, amikor kamaszodni kezdett. Mindenesetre nagy segítség volt, így vele sem voltak különösebb gondok. Nehéz, nagyon nehéz volt elszakadni tőlük, amit még az is tetézett, hogy a férjét elveszítette, s teljesen magára maradt.

Fotókat nézegettek Loránd-al. A gyerekkori képeken el-elcsodálkozott, hiszen cseppet sem hasonlított mai önmagára, talán kicsit az édesanyjára hasonlít, a bátyja viszont tiszta apja.
Bolyongtak a múltban, s egyre szorosabbá vált a kapocs, ami már eddig létrejött közöttük. Észre sem vették az idő múlását, amikor véletlenül az órára pillantott Flóra, felkiáltott:
– Te jó ég! Már elmúlt tizenegy. Haza kell mennem! – Összekapkodta a cuccait, közben Loránd is készülődni kezdett. – Elkísérlek! – Nem kell, nagylány vagyok már! – Nem engedlek el egyedül, egyébként haza is vihetlek kocsival. – Tényleg nem kell, egykettőre hazatrappolok! – Itt is alhatnál, egyedül nem engedlek el! – Tényleg? Azt mondod aludjak itt?… Jó, elalhatok itt a kanapén! – Majd én alszom a kanapén, te meg aludj a hálóban. – Jaj, de hát nincs semmim, se fogkefém, se pizsamám… – Tudok adni! – S nyomban elővett a fiókból egy új fogkefét, fogkrémet. – Hálóingnek adhatok egy pólót, jó lesz? Tessék, törölköző, póló, menj zuhanyozni én meg megágyazok addig.

Amikor belebújt Loránd pólójába, megállt a tükör előtt. Hmm, egészen jól áll, jó hosszú, majdnem térdig ér… Érezte, hogy gyorsabban ver a szíve… Most majd eldől minden…, hát lássuk!
Amikor bement a hálóba, már meg volt szépen ágyazva, tiszta ágyneműt is húzott, csak éppen ő nem volt sehol. Ment a nappaliba, ott találta Lorándot, éppen ágyazott a kanapén.
– Hé…, furdalna a lelkiismeret, ha itt kellene nyomorognod miattam… Szerintem elférünk mindketten az ágyon.
– Gondolod? – Aha! Hagyd a csudába a kanapét, menj zuhanyozni!

Amíg Loránd zuhanyozott, Flóra összeszedett minden kispárnát a lakásban, s elkezdett kerítést építeni belőlük az ágy közepén. Amikor a férfi belépett a szobába pizsamában, egy kissé hátrahőkölt, majd nyugalmat erőszakolt magára s megkérdezte, – az ott micsoda, mit csinálsz? –
– Kerítést építettem! Az ott a te feled, ez viszont az enyém.
Loránd szó nélkül elfoglalta a maga helyét, Flóra szintén, lámpát oltottak, és háttal egymásnak lefeküdtek.
Feküdtek némán, talán néhány percig, akkor Loránd hirtelen felült.
– Biztos, hogy szükség van erre a micsodára?
Flóra is felpattant, – …a kerítésre? Hülye ötlet volt, igaz? Bontsuk le! – majd lehajított egy párnát a földre, aztán Loránd is, kacagtak amíg le nem hajították az utolsó párnát is. Akkor hirtelen elnémultak, nézték egymást, majd összeölelkeztek, csókolóztak, s oda-vissza gurultak a percekkel korábban még kettéosztott ágyon.