Szilveszter után valami megváltozott.
Karácsonykor még semmit sem sejtettünk, sőt, remekül szórakoztunk, mert a gyerekek kitalálták, hogy fonalra fűznek minket, és ezúttal nem azért, hogy Dorka Snurrcit hergelje velünk, hanem hogy minket is felakaszthassanak a karácsonyfára. Igaz, nálunk csak szebb díszek voltak azon a fán, de cseppet sem bántam, mert legalább részese lehettem a család ünneplésének. Az első karácsonyomat kabátra varrva, Liza kisasszony gardróbjának mélyén töltöttem a sötétben, ami kicsit sem volt ünnepélyes, még úgy sem, hogy akkor még a saját családom körében voltam. Daniéknál ezzel szemben egy illatos fenyőágon csüngve gyönyörködhettem a szikrázó csillagszórókban csapattársaimmal együtt, és csak az fájt, hogy mindeközben fogalmam sem volt arról, hogy a testvéreimnek mi lett a sorsa.
Az ünnepek elmúltával azonban valamennyien visszakerültünk a fiókba, és olyan hosszú ideig nem vettek elő újra, hogy már nem is számoltam a napokat. Sem Daninak, sem Dorkának nem volt kedve játszani velünk, én pedig egyre azon tűnődtem, hogy vajon mit vétettünk. Ahányszor csak kihúzták a fiókot, feltámadt bennünk a remény, de folyamatosan csalódnunk kellett: minden füzet, filctoll és vacak kacat hamarabb került elő belőle, mint mi. Legnagyobb meglepetésemre épp Szurok volt az, aki próbált lelket önteni a csapatba. Szerinte csak azért nem voltak ránk kíváncsiak, mert rengeteg új ajándékot kaptak karácsonyra, és kell egy kis idő, amíg ráunnak azokra, és visszatérnek a régi kedvenceikhez. Ez logikusan hangzott, mégsem nyugtatott meg teljesen, mert én egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy ez a visszatérés mindig, minden körülmények között megtörténik.
Aztán egy nap megtörtént az elképzelhetetlen: Dani elajándékozott minket.
Amikor a hosszas mellőzés után végre újból előszedte a befőttesüveget a fiókból, üdvrivalgásban törtünk ki, egyikünk sem gondolt semmi rosszra. Lám, igaza lett Szuroknak, nem felejtett el minket a gazdánk, minden visszatér a régi kerékvágásba. Még akkor sem fogtunk gyanút, amikor ahelyett, hogy pályát állított volna nekünk az asztalon, kifele indult a lakásból, hiszen máskor is volt már olyan, hogy nem hozzá jöttek, hanem ő ment el máshoz játszani. Nagyapa viselkedésében sem volt semmi különös, ugyanolyan kedvesen köszönt el Danitól, mint mindig, egyáltalán nem tűnt olyannak, mint aki örökre búcsút int egy közös játéknak, amit az unokájával játszott. Egyedül az volt szokatlan, hogy Dani ezúttal egyedül indult útnak, sem az anyukája, sem az apukája nem kísérte el.
Ahogy egyik utcából a másikba sétált, a kezében tartott befőttesüveg széléhez tapadva nézelődtem. Elhaladtunk a buszmegálló mellett, ahol rám talált, és beleborzongtam az emlékbe. A napsütésből és a fák virágzásából ítélve megint tavasz lehetett, ez pedig azt jelentette, hogy már egy egész éve annak, hogy leszakadtam a szövetkabátról, és a testvéreimtől messze kerülve Dani bajnoka lettem. Egy év alatt voltam már repülő gomb, sportoló, étel, pénz, fenevadnak szánt csalétek és karácsonyfadísz is. Ilyen mozgalmas életet még az ötletekben roppant gazdag Suszter bácsi sem tudott volna megálmodni nekem. Azt azonban ekkor még nem tudtam, hogy közeledik az újabb szerep, az utolsó, amit még azelőtt öltök magamra, hogy megtalálom az igazi otthonomat.
Idegen környéken jártunk, legalábbis számomra az volt, de Dani magabiztos léptekkel ment előre. Aztán egyszer csak befordult egy sarkon, és egy ötemeletes panel kapujában megállt.
– Te vagy az, Dani? – szólt a kaputelefonba egy kedvesen csicsergő hang, és meglepődve állapítottam meg magamban, hogy ez bizony egy lányé. Nem mintha Dani nem barátkozhatna lányokkal is, de hát akkor minek hozott minket magával? Nem emlékszem, hogy valaha is kedve lett volna Borkával éttermest vagy boltosost játszani, akkor mással miért tenné?
A kapu kellemetlen berregéssel nyílt ki, és bár lift is volt, Dani egyből a lépcső felé vette az irányt, és kettesével szedte a lépcsőfokokat egészen a negyedik emeletig. Ott aztán bekopogott a tizenkettes számú ajtón, amit pillanatokon belül egy Daninál valamennyivel idősebb, hosszú, barna fonatú kislány nyitott ki. Az ő hangja csicsergett korábban a kaputelefonból.
– Nahát! – csodálkozott, ahogy a tekintete rátévedt a befőttesüvegre – Te az összes gombodat elhoztad?
– Nem tudtam, mennyire és milyen színűekre lesz szükséged – válaszolta könnyedén Dani, mintha semmi jelentősége nem lenne annak, amit mond. Nekem azonban egy pillanatra még a lélegzetem is elakadt, mert a szavaiból nagyon úgy tűnt, hogy épp arra készül, hogy odaadjon minket ennek az idegen kislánynak. De hát miért? – kérdeztem magamtól keserűen. – Hiszen nem is játszottunk a kislány csapatával! Nem győzte le Danit, akkor meg milyen alapon vesz magához minket?
– Ez valami rossz vicc? – hördült fel valahonnan a befőttesüveg közepéről Szurok, és hallottam a hangján, hogy nagyon ki van akadva. Ezúttal sajnos teljesen jogos volt a felháborodása, a helyzet valóban dühítő volt, ő ráadásul a többiektől nem látott semmit, így még tehetetlenebbnek érezhette magát, mint én.
– Csigavér! – próbálta csitítani Behemót a Szurokkal együtt zúgolódó gombokat. – Biztos csak kölcsönad minket, mint Dorkának szokott. Mindig is nagylelkű volt!
Szerettem volna hinni neki, de ahogy Dani belépett velünk a kislány szobájába, egyből tudtam, hogy itt valami egészen másról van szó.
– Ejha! – csettintett a nyelvével elismerően Dani. – Katica, ezek szuperek! Hogy tudsz ilyeneket csinálni?
Szóval Katicának hívják – nyugtáztam magamban. Neheztelnem kellett volna rá, amiért Dani miatta dobja el a csapatot magától, de igazság szerint én is le voltam nyűgözve attól, amit láttam. A falakon körbe mindenütt gombokból készült mozaikképek voltak bekeretezve, és egyik csodálatosabb volt, mint a másik. Volt ott dús lombú fák alatt ücsörgő barna medve, aminek piros nyalóka volt a mancsában, cirkuszi elefánt, ami egy színes labdát egyensúlyozott az ormányán, de akadt tavaszi virágoskert is, amelynek virágai a szivárvány minden színében pompáztak.
– Megmutathatom, ha akarod – felelte mosolyogva Katica. – Segíthetnél befejezni a képet, amin most dolgozom. De készülj fel rá, hogy trükkös lesz, mert nem papírra ragasztjuk a gombokat, hanem falemezre!
Hát így történt. A gyerekek újságpapírt tettek a szőnyegre, nehogy kifolyjon rá a ragasztó, aztán kiöntöttek minket a befőttesüvegből. Jól kiborultál, mi? – csengett a fülembe Gáspár hangja, mintha tényleg ott lett volna közvetlenül mellettem, hogy viccelődésével elterelje a figyelmemet a bánatomról. Persze igazából nem volt ott, pedig biztos jót nevetett volna a válaszomon: Te is kiborulnál, Gáspár. ha a gazdád szó szerint faképnél hagyna!
Mivel arccal előre estem az újságra, semmit nem láttam a félkész képből, amire fel akartak ragasztani, de ahogy Katica elmagyarázta Daninak, hogy mit kell még rajta csiszolni, lelki szemeim előtt megelevenedtek a figurák.
– Ez a farkas már majdnem kész volt, amikor kifogytam a fekete gombokból. Kell még pár, hogy ne nézzen ki ilyen ványadtnak szegény, mert így nem elég félelmetes. A bárányhoz sem volt elég fehérem, ezért olyan a gyapja, mintha egy falánk molylepke belerágott volna. A juhász nagyjából már jó, csak a kucsmája hiányzik, meg kell egy görcsös bot a kezébe, amivel elzavarja a farkast. Kezdhetjük?
– Egy pillanat! – felelte Dani. – Ezt az egyet ne ragasszuk fel, elteszem emlékbe.
Tudtam, hogy Öregre mutat, még ha nem is láttam, és nemcsak azért, mert a meghatott szipogásából ráismertem, hanem mert ő volt az egyetlen gomb, akit Dani nagypapája egyenesen a gyermekkorából hozott magával.
Nem volt más hátra, mint hogy türelmesen várjak a soromra, és nagyon bíztam benne, hogy legalább arccal kifele ragasztanak fel a képre. A ragasztóval arcon spriccelést még valahogy túléltem volna, de nem akartam egész hátralévő életemben egy unalmas falécet bámulni, miközben minden izgalmas dolog a hátam mögött zajlik.
Nagyot dobbant a szívem, amikor Dani felemelt az újságról, és hihetetlenül megkönnyebbültem, amikor a hátamra nyomta a ragasztót. Majd megpukkadtam a nevetéstől, amikor kiderült, hova szánnak engem: én lettem a juhász botján a görcs, ami azért volt roppant mulatságos, mert Szurok meg a farkas feje búbja lett, így olyan volt, mintha a juhász pont velem akart volna rácsapni.
– Ez kicsit sem vicces! – zsörtölődött Szurok, de nem törődtem vele. Ha már újra mozdulatlanságra kárhoztattak, gondoltam, legalább hadd örüljek az egyetlen humoros részének.
Végül majdnem mindannyian felkerültünk a képre a csapatból, csak Kilences, Tizenhetes és Huszonhármas árválkodott felhasználatlanul az újságon. Behemót és Barnabás egymás mellett feszítettek, mint a juhász kucsmája, a többiek meg vagy a bárány gyapját, vagy a farkas bundáját egészítették ki, de akadtak olyanok is, akikből csillagok lettek. Dani és Katica nagyon meg voltak elégedve a végeredménnyel, ahogy Katica szülei is, nem győzték dicsérni őket, hogy milyen ügyesek. Valami büszkeségféle engem is elfogott, hogy egy ilyen különleges alkotás része lehetek, de közben azzal is tisztában voltam, hogy innentől kezdve ugyanolyan sivár lesz az életem, mint amikor még Liza kisasszony kabátjára varrva tengődtem. Az egykori kívánságom, hogy leszakadjak és világot lássak, olyan kalandokba kevert, amilyenekről nem is álmodtam volna, de végül mégiscsak ugyanoda lyukadtam ki, ahonnan elindultam: foglyul estem. Szörnyű honvágyam támadt, és az összes kalandomat odaadtam volna azért, hogy hazamehessek. Nem Daniékhoz, nem Liza kisasszonyhoz, de még csak nem is Suszter bácsihoz, mert már tudtam, hogy az én igazi otthonom azon az ismeretlen helyen van, ahová Géza, Gedeon, Gáspár, Gellért és Gerzson talán még mindig visszavárnak.
1 hozzászólás
Gusztáv élete, noha pillanatnyilag inkább a honvágy gyötri szegényt, egyre irigylésre méltóbban alakul. Világot láthatott, jó kezekbe került (szó szerint), szárnyaló sportkarriert futott be, s most a művészetek terén részesül újabb, tartalmas élményekben. Itt ugyan nem vár olyan mozgalmas élet a derék Gusztávra és gombtársaira, mint a gombfoci asztalon, de mindenképp egy szép, építő dolognak lehet a részese.
Ez a rész különösen tetszett. 🙂
(S mi mindenre használhatók a gombok!)
Laca 🙂⚘