Amilyen színesek voltak Katica mozaikképei, olyan szürkévé váltak az én hétköznapjaim azok után, hogy gombfocicsapatom nagyobb részével együtt magam is képre kerültem. Még annál is rosszabb volt a helyzet, mint amikor Liza kisasszony kabátján éltem. Vele legalább néha elmehettem sétálni, de mint képalkotó elem, mást se csináltam egész nap, minthogy a falra függesztett képről bámultam Katica szobáját, de azt is mindig ugyanabból szögből. Szörnyen unalmas volt, és sajnos ezúttal semmi reményem nem volt arra, hogy a dolgok valaha is megváltozzanak. A ragasztó erősen fogott, és nem is voltam kitéve ideges ujjak rángatásának, mint a kabáton, így nem volt valószínű, hogy egyszer csak lepottyanok a képről. Ha pedig valamilyen csoda folytán mégis leestem volna, Katica könnyedén megtalált volna a szőnyegen, és már vissza is ragasztott volna a helyemre.
Egyedül az álmaim voltak élénkek. Éjszakánként gyakran újra éltem a kalandjaimat, sőt, néha még újabb kalandokba is keveredtem, és az is előfordult, hogy találkoztam a testvéreimmel. Ilyenkor mindig szomorúan ébredtem, mert olyan valóságosnak tűntek ezek az álmok, hogy hatalmas csalódás volt feleszmélni belőlük. Aztán egy éjszaka egészen rendkívüli látvány tárult lehunyt gombszemem elé.
Egy mezőn hevertem a fűben, egyedül, elhagyottan, felettem az éjsötét égbolton gombcsillagok táncolták körbe az ugyancsak gomb teliholdat. Egy kicsit messzebbről lágy tücsökciripelés hallatszott, a levegőben pedig édeskés nyárillat terjengett, de hiába tűnt minden olyan végtelenül békésnek, a szívemet különös izgalom járta át. Vágyakozva néztem felfelé, mire hirtelen az egyik gombcsillag leszakadt, és üstökösként szelte át az eget, a helyén csak egy szerencsétlenül lógó cérnaszál maradt.
– Kívánj, Guszti! – zümmögte kórusban Géza, Gedeon, Gáspár, Gellért és Gerzson, de hogy honnan, azt nem tudtam volna megmondani, mert egészen biztos voltam benne, hogy nincsenek mellettem. Ennek ellenére kívántam, aztán… Felébredtem.
– Mi történik? – kérdeztem álomittasan, mert bár még nem tértem teljesen magamhoz az álomból, azt egyből észrevettem, hogy valami megváltozott. Már nem Katica szobáját láttam, hanem egy papírtáska belsejét, és azt is éreztem, hogy mozgásban vagyunk, a hangokból ítélve lenn az utcán.
– Katica levette a képünket a falról! – válaszolta idegesen Barnabás. – Hogy-hogy nem ébredtél fel rá?
– Én próbáltam felpisszegni, de emellett akár ágyút is dörrenthettem volna – zsémbeskedett Szurok.
– A miénket is levette – hallottam valahonnan a hátam mögül. Ismerős volt a hang, ha jól emlékszem, a cirkuszi elefántos kép egyik szürke gombjához tartozott. – Ez az egész táska a képeinkkel van tele!
Ez bizony váratlan fordulat volt. A többiek ugyanolyan tanácstalannak tűntek, mint én voltam, még a régebbi képek gombjainak sem volt semmi ötlete, hogy hová cipel minket Katica.
Kapu nyikorgását hallottam, majd egyre erősödő gyerekzsivajt. Egy ideig egyenesen haladtunk, aztán éreztem, hogy elindulunk felfelé, Katica szandáljának sarka aprókat koppant a lépcsőfokokon. Végül letette a papírtáskát valahová, ami biztos, hogy nem a padló volt, mert annál közelebbről hallottam a hangját.
– Csókolom, Edit néni! Sziasztok!
– Szia, Katica! – köszönt vissza egy felnőtt hang. – Látom, jól felpakoltál a zsip-zsup vásárra!
Hirtelen mindent megértettem. Amikor még Daniéknál laktam, egyszer hallottam, amint arról vitatkoztak Dorkával, hogy a közös játékaik közül mik azok, amiket Dani elvihetne az iskolai zsip-zsup vásárra. Dorka semmin nem akart továbbadni, az utolsó plüssállathoz is makacsul ragaszkodott, hiába próbálta Dani meggyőzni, hogy már nem is játszik velük. Mivel nem tudtak megegyezni, Dani végül csak a saját elunt játékait tudta áruba bocsátani, de azért nem haragudott meg nagyon Dorkára, a vásárról neki is hozott egy mackós karkötőt.
– Katica eladja a képeket – osztottam meg felismerésemet a többiekkel. – Új szobákba kerülünk, egyébként marad minden a régiben.
Néhány gomb ettől elszomorodott, de a többségünk csak a vállát rántotta volna meg, ha lett volna vállunk. Csöbörből vödörbe esni még egy gombnak sem nagy kaland, én pedig egyébként is megszoktam már, hogy gazdáról gazdára vándorolok.
Katica óvatosan kiemelte a képeinket a papírtáskából, és szép sorban kirakta őket egy padra, hogy jól láthatók legyenek. Mint kiderült, másik táska is volt nála, amiből mindenféle egyéb kacat került elő: babaruhák, üveggolyók, kinderfigurák, ezeket is egyenként odatette a képek mellé, aztán indult a vásár.
A teremből folyamatosan ki-be járkáltak a lelkesen csicsergő gyerekek, és nagyon oda kellett figyelnünk, hogy csak akkor nyissuk ki a szemünket, ha épp senki sem figyel ránk. Ez nem volt egyszerű, mert Katica képei nagyon népszerűek voltak. Volt olyan gyerek, aki többször is visszajött alaposan megnézni őket, és még másokat is odahívott, olyankor természetesen csak a hangjukat hallhattuk. Aztán egyszer csak hatalmasat dobbant a szívem.
Az egyik lopott pillantásomnál észrevettem, hogy egy piros ruhás, vékony kislány lépett a terembe, a kezében virágmintás pénztárcát szorongatott. Lófarokba kötött fekete haja hosszabb volt, mint amilyenre emlékeztem, és magasabb, idősebb is volt, mégis ezer másik kislány közül is felismertem volna Suszter bácsi unokáját, aki miután körbenézett a teremben, egyenesen a mi padunk felé indult.
– Szia, Anna! – köszönt neki vidáman Katica. – Már vártalak!
– Bocsáss meg, Katica, nem tudtam előbb jönni. Bendi mindenáron rám akart sózni egy műpókot, és nem értette meg, hogy még ingyen sem kéne, nemhogy még fizessek is érte. Alig bírtam lerázni!
– Ó, ez annyira jellemző!
Amíg így csacsogtak, és más sem jött oda a padhoz, biztonságosan fürkészhettem névadómat. Szerettem volna elmondani a többieknek, hogy ki van itt, hogy milyen különleges nekem ez a pillanat, és hogy azt kívánom, bárcsak sose érne véget, de képtelen voltam megszólalni. Aztán egyszer csak éreztem, hogy Anna tekintete ránk vándorol, mire gyorsan lecsuktam a szememet.
– Megfoghatom a képeket? – kérdezte.
– Csak nyugodtan, nincsenek cukorból. Akár a gombokat is végig tapogathatod, jól fel vannak ragasztva.
Éreztem, hogy felemeli a képünket, és borzasztóan izgatott lettem. Arra gondoltam, hogy ha ő venne meg minket, még azt sem bánnám, ha egész nap a falon kellene lógnunk. Talán még Suszter bácsit is újra láthatnám, és ez legalább részben kárpótolna azért, amiért egy meggondolatlan kívánság miatt elveszítettem a testvéreimet.
A keze melegéből éreztem, hogy közeledik az érintése, és amikor az ujja megállapodott rajtam, azt hittem, menten leszédülök a képről. Tudtam, hogy lehetetlen, hogy megismerjen, de egy kósza pillanatra határozottan úgy hallottam, mintha a nevemen szólított volna.
– Mondtál valamit? – kérdezte Katica.
– Nem, semmit – vágta rá egyből Anna, és éreztem a hangján, hogy zavarban van. Amikor pedig a képről visszanézett Katicára, és végre kinyithattam a szemem, azt is láttam, hogy elpirult.
– Pedig mintha valamit motyogtál volna…
– Biztos hangosan gondolkodtam. Mennyiért adod ezt a juhászos képet?
– Kereken egy ezresért, de ha elviszel egy másikat is, akkor alkudhatsz az árából.
– Köszönöm, elég lesz ez az egy. Ez különlegesen szép lett!
Azt sem tudtam, hová legyek örömömben. Sosem hittem volna, hogy Annát valaha is újra látom, az meg, hogy ennyi gyerek közül épp ő választotta ki a képünket, az maga volt a csoda. A többi gomb izgatottan duruzsolt, mind azt latolgatták, hogy vajon milyen gyerek lehet Anna, és milyen lesz az ő szobájában lakni, de én továbbra sem tudtam megszólalni.
Akkor még nem sejtettem, hogy vár rám egy még nagyobb csoda, olyan, ami csak egy lehulló gombcsillag alatt született kívánságra történhet meg.
1 hozzászólás
Vajon mi fokozhatja, mi múlhatja felül ezt a váratlan, boldog fejleményt? Teljesen érthetőek Gusztáv érzelmei. Kíváncsi vagyok a továbbiakra, s bár van egy tippem, de nem bocsátkozom találgatásba.
Laca 🙂⚘️