A lélek mentőöve

-Moderáld már magad! mondta keserűen, csalódott hangon. Legalább a gyerekre légy tekintettel!
Imre 7 éve élt házasságban Judittal, ami először gyönyörűen indult, mondhatni idillikusan. Ez azonban
mára szinte semmivé foszlott.
Az állandó viták és nézeteltérések fokozatosan őrölték fel egymás iránti érzelmeiket.
-Én moderáljam magam? kérdezte Judit hüledezve. Hiszen Te adsz rá okot, hogy ilyen legyek. Mindig későn érsz haza és ne próbálj magyarázkodni, tudom meddig tart a munkaidő!
Judit és Imre két gyermeket nevelt. Johannát és Rékát. Kilenc éves kis szőke hajú ikerlányok voltak, szüleik elmondása szerint a szemeik fénye, de ilyen esetekben ezt nem tudták így gondolni.
-Hagyjátok már abba! kiáltották szinte egyszerre. Miért vagytok ilyenek?
Egymásra néztek a szülők és kimentek az udvarra. Talán lenyugodnak egy kicsit, vagy folytatják tovább ezt az értelmetlen marakodást?
„Akárhogy is, de ez nem mehet így tovább.” Számtalanszor megszületett fejükben ez a gondolat, de tenni nem tettek eddig érte. Ahogy egyre mélyebbre jutottak a marakodás poklában, úgy súlyosbodtak a gyermekek gondjai is. Legalábbis a lányok osztályfőnöke szerint.
Számtalanszor próbált hatni a szülőkre, hogy mellőzzék a vitát legalább a lányok előtt. Ezt ők úgy próbálták meg orvosolni , hogy mindketten többet dolgoztak, így ritkultak a lányok előtti komolyabb súrlódások, viszont nem szűntek meg. Minden igyekezetük ellenére csak egyre beljebb jutottak a családi gondok útvesztőjében és mindenhol csak falakba botlottak. Persze rendelkezésükre állt Ariadné fonala, egyszerre kettő is, de mit lehet tenni akkor, ha képtelenek használni?
Az egész végül is odáig vezetett,hogy Imre hazaérvén a munkából,furcsa dologra lett figyelmes. Egész nap kínozta valami rossz érzés, nem hagyta nyugodni… Mintha valami láthatatlan és megfoghatatlan erő belülről szorítani egész létét és szinte minden mozdulatát. Az ebédjéhez sem nyúlt hozzá,csak kavargatta és szinte úgy adta vissza a konyhásoknak,ahogy azt kézhez kapta. Meg is jegyezte az egyik
kis idősebb, kedves arcú nénike:
-Imrém, talán valami baj van, hogy nem nyúlsz az ételhez?
Mert szerintem nem felejtettünk el főzni.
De mintha a levegőnek beszélt volna a kedves kis öregasszony. Nem is értette a miértjét, így
csodálkozva odébb állt. Az étkezőben csak Imre maradt, na meg a fehér papírszalvéta, amit szinte feleslegesen vett el, mert azon a napon nem vette hasznát, nem törölte bele a száját.
Rövidesen haza is indult. Körülbelül 20 percnyire lakott a munkahelyétől,így az út nem tartott sokáig.
Fejében csak kavarogtak a gondolatok,de mindenképpen ki akarta nyitni a bejárati ajtót és bemenni rajta,kissé olyan érzése volt, mintha a hétfejű sárkánnyal készülne birokra kelni.
Benyitott az ajtón, de a rossz érzés egyre csak fokozódott benne. Amolyan vihar előtti csend.
A modernül berendezett lakás, mintha egy kihalt sivatag lenne, nincs gyerekzsivaj, bár Judit kellemesen csengő hangja is rég kikopott lelkéből.
Egy végtelennek tűnő pillanat múlva felébredt: Sehol senki!
Na,de hol lehetnek?
Minden úgy van,ahogy hagyták aznap reggel. Benéz a lányok szobájába,semmi változás, a Barbie ház is ugyanúgy áll. Talán még ez a kis játékszer őrzi a család régmúlt, idillikus pillanatait. Amikor ő volt a
herceg és felesége a Barbie hercegnő. Hosszasan bámult üresen maga elé,aztán hirtelen ötlettől vezérelve megpróbálta feleségét felhívni, de a vonal túlsó felén nem fogadták a hívást. Ekkor valami
megmagyarázhatatlan, rég halottnak hitt érzés nyilallt szívébe: Ugye nem esett bajuk?
Anyósával nem volt a viszonya felhőtlennek mondható. Felesége barátnőivel is olyan nyögvenyelős volt a kommunikáció.
Mit tegyen?
Idegesen járkált fel-alá. Majd arra az elhatározásra jutott,hogy elkezdi keresni őket. Majd miután eljutott erre a pontra, lelkében mintha újjáéledt volna valami: Hiányzik a feleségem és a
gyermekeim,a szemem fényei mindhárman.
A jóleső bizsergés egyre jobban hatalmába kerítette,szemei könnyezni kezdtek. A hűtőhöz lépett,ahol egy kis papíron voltak felírva a család számára legfontosabb számok: főnökök,
barátok és családtagok
telefonszámai voltak ezek, Judit és Imre ismeretségi köréből vegyesen.
Szipogva tárcsázta az első telefonszámot,Gyöngyiét,aki felesége legeslegjobb barátnője volt, bár ő
mindig egy kis olcsó utcalánynak tartotta, kissé kicsapongó életvitele miatt.
De most nem volt mit
tenni, ha valaki tudott segíteni rajta, akkor az Gyöngyi volt, ha ugyebár akart.
Gyöngyi hangja szakította meg fejében az összekuszálódott gondolatokat:
-Halló! Kivel beszélek? (Mert Imre telefonszámát érthető okokból nem mentette el.)
-Szia Gyöngyi, Imre vagyok, tudod a Judit férje… erre elsírta magát.
Gyöngyi hangjában a meglepetés és az irónia vegyült.
-Te ittál? Amúgy is mit akarsz tőlem, mert csak egy olcsó kis ribanc vagyok a szemedben…
Imre erőt vett magán,legalábbis megpróbálta:
-Légy szíves hagyjuk ezt most… Nem tudod, hogy hol van Judit és a lányok?
Gyöngyi egy pillanatra elhallgatott,majd kissé meglepett hangon válaszolt:
-Nem… még csak nem is találkoztunk azóta, amióta jelenetet rendeztél az étteremben, amikor azt hitted, hogy a Pistivel találkozik…
Imre zavartan válaszolt:
-Nem? Őőő… akkor ötleted sincs, hol lehetnek, vagy nem is beszélt erről veled?
Gyöngyi kissé kioktató hangnemben felelt, de a szíve mélyén kissé talán megsajnálta a férfit:
-Nem tudom, honnan tudnám??? Mondom, hogy azóta nem találkoztunk,
még csak fel sem hívott.
Imre lelke kissé összeomlott. Nem tudott mást, mint megköszönte Gyöngyi segítségét és bontotta a vonalat.
-Hol lehetnek? Mit csináljak?
Idegesen járkált fel és alá, majd hirtelen ötlettől vezérelve kocsiba pattant és meglátogatott pár személyt, akinél még szóba jöhetett a tartózkodása. Meglátogatta az anyósát, Pistit, akire mindig is
féltékeny volt, bár ok nélkül és megfordult a helyi kocsmában is mert már jobb ötlete nem volt, hol keresse.
Ahogy belépett az italboltba, rögtön kért egy Dreher-t, de legalább annyi lélekjelenléte volt, hogy az alkoholmenteset, így legalább a józan eszét és ítélőképességét is megőrizte.
A hideg ital, mintha új erőt adott volna neki…
***
Este fél nyolc volt. Gyöngyi két bögre tejet melegített, amiből kakaót szándékozott készíteni. A kakaó mellett még két bögrébe került citromfű tea is.
Amikor mindenki megkapta a saját bögréjét csak ennyit mondott:
-Ezt idd meg. Citromfű tea.
Hidd el, jól fog esni. Megnyugtat.
Utána pedig szépen menj haza és
beszélgessetek.
Majd rámutatott az ágyra:
-Ők elalhatnak nálam, még örülnék is neki.
***
Imre úgy döntött, hogy az üveg tartalmának elfogyasztása után hazaindul.
Az úton csak Juditékra gondolt, de nem úgy, mint azelőtt. Valahogy, mintha… Úgy, mint régen… Hiszen ő még mindig szereti.
Nemsokára megérkezett. Leállította a motort, majd elindult az ajtó felé.
A lakás sötétben fogadta,
ugyanúgy be volt zárva az ajtó,ahogy hagyta. Kinyitotta az ajtót, majd belépett rajta. Gondosan bezárta és elindult,hogy felkapcsolja a villanyt,de valaki megelőzte.
A lakást hirtelen beborította a fényáradat.
Judit volt az. Hazajött.
-Mondd csak, merre voltál? kérdezte kissé félénken Judit.
-Kerestelek Titeket,de sehol sem találtalak. Felhívtam mindenkit,akinél gondoltam,hogy vagytok.
Judit ekkor a szemébe nézett és kissé elérzékenyülve így szólt:
-De igen, megtaláltál. Pedig féltem, hogy örökre elvesztettél.
Egymás karjaiba borultak és oly régóta először újra csókot váltottak.
A Hold vígan ragyogott a tiszta égbolton és valahol átszelte az eget egy fényes hullócsillag.