Ahol nem kell majd meghalni

Végtelenbe rejlő vágyainkon
visz az idő keresztül
éveinken,
keresztül, át az élet tengerén.

Oly sokszor elmerül az ember
ábrándjain e sóhajba
zárt világ
útjain, kérdezve önmagát, hová
és merre tovább?

Merre visz az
út, az élet útja ezen örvénylő
végtelenben?

Ezen sóhajok
között, ahol az emberi szív
vágyódik örökkön élni,
de mégis
ezredévek óta e földön itt arat
a halál.

Lerogyva képzetek
letűntjein nem csupán a múlt,
hanem a jelen
érzetének lehulló
palástja is könnyek közt leledzik.

Ma még letűnik az élet, ma még
sóhajok közt remél
a szív vágyva
szomján az öröklét után.

Vágyva egy új világot, ahol
mindenütt majd
béke és harmónia honol
Isten és
ember között.

Ahol nem kell majd meghalni
fájdalmak gyötrelme miatt,
ahol nem fél
az emberszív szeretni Istent
és embert, ahol
lépteink a végtelen úton járnak,

ahol nem kell majd remélni
végtelent, mert
minden teljesül, amit
Jehova Isten ígért,
s ami
beteljesült, azt többé nem kell
remélni, sem hinni.

De ma még
vágyaink rejtekén remél a szív,
s e vágyódások
közt hinnünk kell, hogy élni
tudjunk, hogy
kibírjuk addig, míg megnyílnak
a sírok kövei, s a hantok
legördülnek azokért, kik a
mélyekben alszanak.

S Teérted is nyílnak azok a sírok,
aki élsz, és élni fogsz
talán majd akkor,
mikor minden dicsőség
e nagyvilágon megadatik annak,

akihez kötődik minden létezés,
és teremtés,
akiért lettünk, s valaha születtünk
földi pályánk
örökbe ringó évein keresztül.