Éva

Fehér volt a Margitsziget. Az utakat itt nem sózzák, meseszerű az egész hólepte környék. Éva bátortalanul közeledett, de ahogy belépett az ajtón, érezte, hogy biztonságban van. Hazajött.
Nem kellett magyarázkodni, mintha csak tegnap járt volna itt utoljára. Két szó, a szokásos hegyi beszédek végighallgatása. Ennyi az egész. Kereshette volna Esztert, de minek. Már mindent megbeszéltek. Belefutott viszont Kittibe.
– Nóri is lent van. Menjünk a törzshelyünkre! – Kitti hangja nem tűrt ellentmondást. – Eszter is odajön – vetette még oda mintegy mellékesen.
Haragszanak. Jogosan. A kedvenc teázójukba menet egy szót sem szóltak. Mire odaértek, Eszter már bent ült. Rendeltek.
– Magyarázatot várunk.
– Tudom.
– Mi lesz így az eddigiekkel? Mit csinálunk jövőre? Mi az, hogy még csak nem is edzel? Hirtelen jó itt? – Kitti fortyogott tettetett dühében. – Mit kerestél te tulajdonképpen Vácon?
– Titeket.
Csönd lett. A halk szó elnémította a lányokat. A pult felől hallatszott a csörömpölés, a többi asztal felől mondatfoszlányok. Sosem figyeltek még úgy Évára, mint most. Lehajtott fejjel ült, és maga elé meredt. Nem kínos volt beszélni, hanem nehéz. Meg kellett értetnie velük olyasmit, amit ők ösztönösen tesznek, mert nem fogalmazzák meg magukban, és mert nem gondolkoznak annyit fölöslegesen, mint ő. Hiába volt a sok okoskodás. Esztertől tudta, hogy hiányzott mindenkinek, és örülnek, amiért visszajött.
– Amikor úgy döntöttem, elmegyek, azt hittem, a legjobbat teszem. Egyértelmű volt, hogy miért lenne jó. Apró dolgok voltak, amik odavonzottak. Meg az, hogy biztos voltam benne, hogy akkor majd képes leszek nyerni. Egyedül. Itt nem lehetne, tudjátok ti is, és én bizonyítani akartam. Be akartam bizonyítani, hogy nem mi rontottuk el tavaly. Olyat akartam igazolni magam előtt, amiről a lelkem mélyén tudtam, hogy hazugság. Mi rontottuk el. Azzal, hogy nem vagyunk gépek, hogy nem vagyunk elég erősek fejben. Legalábbis az akkor történtek…
Elakadt a hangja. Mindenki tudta, miről beszél, mégis nehéz volt visszagondolni rá. Talán nem voltak elég segítőkészek? Olyan abszurd volt az egész helyzet, egyikük sem tudta, mit kellene tennie.
– Szóval a nyár. De télen sem edzettünk ám annyit, jó persze ahhoz képest rengeteget, de azért azt beismerem, hogy nem annyit és nem úgy, ahogy kellett volna a dobogóhoz, vagy akár a döntőhöz. Ugyanakkor hajlamos vagyok azt hinni, hogy ez így rendben volt, és megtettem mindent. Közben tudom, hogy nem. Miért néztek így? Ez volt.
Azt hittem, egyedül könnyebb lesz. Hát nem. De még mennyire nem. Vácon mindig is idegen voltam, akárhogy igyekeztek befogadni. Ott már megvoltak a barátságok, ahogy itt is. Tetszett, és tetszene még most is az egész, ha nem függnék ennyire a hangulatomtól. Az pedig csak akkor jó, ha olyanokkal vagyok, akikkel jól érzem magam. Igazán.
Nagyon rosszul voltam már a vége fele, ha ki kellett menni. Fizikailag, lelkileg, mindenhogyan. Még rosszabb volt, amikor most szombaton kimentem, hogy megmondjam, vissza szeretnék jönni hozzátok. Borzalmas volt, remegtem, majdnem elájultam. Utána meg ugrálva és futva mentem vissza az állomásra. És most itt vagyok.
Sokat gondolkoztam, amíg nem jártam edzeni. Utálom magamnak beismerni, hogy tévedtem, ezt is gondolom, tudjátok rólam. Azért mentem evezni, hogy igazán jó társaságot találjak. Amikor pedig megtaláltam, akkor történt valami, amit nélkületek biztos nem bírtam volna ki, én pedig fogtam magam, rátok kentem gondolatban az egészet, meg az egyesületre, és odébb álltam. Baromi büszke voltam magamra, pedig inkább szégyellnem kellett volna.
Aztán egyedül, szép lassan rájöttem, miért is szeretek én evezni. Miattatok. A klub miatt. Mert nincs még egy ilyen lökött és szeretnivaló társaság, mint ti. Nem számítanak az érmek, mert nem azzal mérjük a barátainkat. És ha vesztünk? Akkor együtt bőgünk, aztán este elmegyünk a Bociba, és jó sok tejberizst eszünk. Nézzétek meg azokat, akik mindig csak nyernek. Egy idő után már el se tudják viselni egymást. Hány csapat ment már szét a világon emiatt? Mi elsősorban barátok vagyunk, akiket valószínűleg sosem hozott volna össze máshol a sors, mint a Margitszigeten.
Ezért kellett nekem elmennem Vácra.

A perzselő nyári nap már laposan pislogott Bajára. A rengeteg szúnyog között megfáradt evezősök feküdtek a parton. Mit is keresünk mi itt? Hogy kerültünk ide? Ja, még valamikor hajnali öt körül indultunk Pestről…
Este alvás lenne, ha nem halasztották volna el egy nappal a versenyt. Tegnap még zuhogott az eső, most meg…
Ahogy besötétedett, és az utolsó hajók is beértek, elkezdődött az ünnepség. Ahogy mindig, most is halászlé volt, és báránypörkölt. A focipálya egyik végében összetolt asztalok álltak, rajtuk érmek csillogtak.
Az ünnepélyes eredményhirdetés lassan zajlott, mindenkit kihívtak, és megtapsoltak. Hihetetlen, mire képes egy ember, ha akarja. Leevezni 172 km-t egyhuzamban, tűző napon, jó esetben komolyabb sérülés nélkül megússza az ember, és csak a normális harci sebeket, vízhólyagokat, leégett bőrt ápolja. Aki ezt végigcsinálja, közben mindig fogadkozik, hogy ő jövőre ugyan nem… és persze egy év múlva ott gyülekezik a rajtnál, valahol a pesti Duna-szakaszon.
Éva és Eszter egymásnak támasztott háttal ült. Fáradtan, megviselten, de mégis boldogan. Mert idén – sikerült. Leérettségiztek, felvették őket. A versenyeken ugyan Eszter már nem indult, de a már kétéves fogadalmat teljesítették.
– Női kormányos nélküli ketteseknél eddig a Budapest-Baja történetében csak egy egység teljesítette a távot. Az ő idejüket megjavítva nyert a Danubius csapata…
A pontos időt, és a csapat tagjainak nevét elnyomta a klubtársak éljenzése.

– Na nem! Én nem fogom a játszótéren tölteni az éjszakát!
– Pedig nagyon úgy néz ki. Zárva van a váróterem.
Eszterből kitört a dac.
– Most eveztem százhetven kilométert, aludni akarok!!!
– Nyugi, legalább lesz mit mesélni az unokáknak…