A legjobb

Zuhanok. Sötét és hideg és borzalmas az a világ, amibe arccal előre esek. Nem látok semmit, tiltakozom, sírok, kínlódok. Nem segít semmi. Mi ez? Egyedül vagyok.
Esténként a sötét szobában egyedül vagyok. Az utcáról felhallatszó neszek, az autók lámpájának hatására a falon végigvonuló árnyak fenyegetnek. Torkomat szorítja a tudat, hogy nekem kellett a vacsorámat megcsinálni. Régóta először nem gyorsétteremben ettem. Már nekem kell gondoskodnom a dolgaimról. Felnőttem.
Észrevétlenül, akaratlanul történt. Nem mintha nem hiányozna Anya. Csak már meg tudok lenni nélküle a mindennapokban. Miért kellett elhibáznom annyi mindent? Felelőtlen gyerek voltam. Lehet. De ez nem kifogás.

Egy tévedés. Ahogy egy tízéves, félénk kislány az új környezetre reagál. Menekülni akartam, de anya nem engedte. Alakultak a dolgok, a megbeszélt határidőre rendeződött a helyzet. Egy kicsit. De annyira éppen igen, hogy azt higgyem, van még esélyem. Nem tudtam, hogy már rég nincsen.
Nehéz volt az új gyerekekkel. Mások voltak, és sokkal többen, mintsem átláthattam volna a tömegen. Több időbe telt, míg lehorgonyoztam egy barátnál. Azt hittem akkor, ez életre szól. Volt ott más is, aki piszkált, erre is úgy tekintettem, mintha örökérvényű lenne.
De nekem nem volt elég a kevés. Eddigi világomban, akikkel együtt voltam, mind szerettek, s én is szerettem őket. Kicsi volt, most kitágult. A gyerekekkel nehéz.
A felnőttekkel könnyebb volt. Tudásomért cserébe kaptam elismerést. Ez persze hízelgett. Azt hittem, nekem szól a szeretet, nem az eredményeimnek. Volt, akiben nem csalódtam, és volt, akiben nagyot.
Időközben maximalista lettem. Nem volt jó félévkor a négyes, ha ki is javítottam később. Mindenben a legjobb akartam lenni. Igazolni magamnak, hogy tényleg érek valamit. Semmi sem volt elég.
Valami balga gondolat azt súgta nekem, hogy ha elérek valami nagy dolgot, szeretni fognak a többiek is. Próbálkoztam, barátkoztam. És elvesztettem valakit, akiről azt hittem, megmarad nekem. Nincs arra szó, amilyen hülye voltam. Mindennek a tetejébe még azt is hittem, hogy jól teszem. Hogy ettől majd többen fognak szeretni.
Úgy is lett. Legalábbis elvben. Hozzácsapódtam egy menő társasághoz, majd egy év múlva leváltam. Fokozatosan, fájdalommentesen. Mert voltak mások.
Igen, aki piszkált. A helyzet most is az, – és ez itt tényleg örökérvényűnek látszik -, hogy őt piszkálják. Így én is kikerültem a „körforgásból”.
Segíthetett az is, ami iskolán kívül történt velem. A sport. Két sportág, két teljesen más szemléletmód között vergődtem, és ezúttal kivételesen jól döntöttem. Először egy kicsit ez, majd a másik, újra az első. Végül a második lehetőségnél kötöttem ki.
Még az első időszakban ismertem meg. Kedves volt, ő vitt körbe először. De ugyanakkor nagy. Én meg kicsi.
Telt-múlt az idő, futás közben megláttam. Menekültem, pedig már nem volt semmi erőm. Csak nehogy felismerjen! De felismert. Mert emlékezett rám. Végül visszamentem.
Mindig ott volt valahogy, és mégsem. Messzinek tűnt, elérhetetlen, nagy ifinek. Pedig csak egy év van köztünk. Aztán az első versenyem. Teremevezés, összesen négy óra várakozás a futamig. Ő megvárt, a csapattársaim nem. Azért maradt a saját száma után 3 órát, hogy 8 perc 24 másodpercen keresztül mellettem legyen. Mert ő sosem volt az az üvöltve szurkolós típus.
Nyár lett, és mi már a következőt terveztük. Amikor majd együtt evezünk. Barátok lettünk. Pedig mennyire nem illünk össze. Tűz és víz, bal és jobb. De nem úgy alakult.
Ő már túl volt mindenen, mire én belekerültem. Az örvény húzott le magával, itt hiába kapálódzol, nincs kiút. Mellettem volt végig, majd utána a legnehezebb időszakban is.
Azzal segített, hogy nem magyarázott, nem akart beszélgetni, „részvenni”. Segített, hogy éljek tovább, mert muszáj. Nehezen, de sikerült. A fájdalom ellen nem tudott mit adni. Mert neki is fájt még, és mert nem sikerült. Akkor láttam először sírni. Egy semmiség miatt.
Mégis tudták a többiek, hogy a mi sírásunk és hisztériánk nem ellenük, vagy a vereségnek szól. A veszteségnek. Ő pedig megpróbálta. Amit tudott, adott. Kevés volt.
Akkor valami eltört. Már nem hittünk az álmokban. Gondolkodásra, fogadkozásra nem sok idő maradt. Menni kellett tovább, kinek hova.
Meglepett, hogy mennyire elfáradtam az előtte levő versenyen. Tompa voltam, de furcsa módon minden eddiginél jobban önmagam. Mert nem kellett azzal törődnöm, hogy kivel fogok barátkozni éppen. Nem akartam állandóan nevetni, hogy minél messzebbre kergessem az állandóan ott ólálkodó sírást. Dolgozni mentem. Abba bele sem gondoltam, hogy ezt nem egyedül fogom csinálni.
Akit akkor megismertem, furcsa ember. Vagy utálják, vagy szeretik. A többiek megutálták, én megszerettem. Napról napra kezdtem hitetlenkedni. Ilyen nincs is. Pont olyan, mint én. Amit másoknak nem mertem, neki elmondhattam. Meghallgattam, és meghallgatott.
Akkor tört ki belőlem az eddigi tizenhét éves szenvedés. Ő sem mondott semmit. És akkor eszembe jutott egy idézet, amit nagynéném üzenetének véltem: „Ne azt szeresd, aki meghalt, hanem azt, aki él.” Nem értettem meg. Akkor még nem.
Erőt adott, és kezdtem elengedni magam. Ha hagyod, az örvény lehúz, de utána a felszínre dob. Már tudtam hinni benne. Lassan rájöttem, hogy a kicsiknek most én vagyok a nagylány, akit mindig irigyeltem, mert mindenki szerette. Egy hét alatt elég szeretetet kaptam ahhoz, hogy kigyógyuljak a felnövés bánatából. A másikhoz több idő kell.
De akkor már ott volt. Mindegy is, mi lesz ebből, mert akárki is volt eddig a legjobb barátom, nem értett meg így senki. Annyira természetes volt minden.

Akkor most mi történt? Miért sírok fejemet a párnába fúrva a sötét szobában ahelyett, hogy aludnék? Annyit csalódtam, és annyi csalódást okoztam. Magamnak is. Ezen már nem lehet változtatni. Akkor?
De miért? Miért nem voltam olyan, amilyen lenni akartam? Miért csak álmodoztam arról, amilyen majd egyszer leszek? Mit csináltam rosszul? Mit nem tanultam meg?
Zuhanok a sötétségbe, de a rutinos síró tapasztalatával keresem a zsebkendőket. Megakad a kezem valami plüssállatban. Kicsit lehiggadok, kinyitom a szemem, de a könnyektől semmit sem látok. Törlés, tisztul a kép.
A Kisvakond. Ez volt a kedvenc mesém. Nem tudom miért. Tavaly évzáróra kaptam tőle. Az nagyon kemény időszak volt. Most neki kemény. Elfog az aggodalom.
Mit csinálhat most? Biztos alszik. De vajon milyen az álma? Mi lesz vele, ha én jövőre elmegyek? Ki fog vigyázni rá? Ki lesz mellette? Mit csinál majd a jobb fele nélkül?
És én? Én mit teszek, ha nem lesz velem a balom? Görcsös sírás fog el. Ezt már nem akarom elrontani.
Segítenék, de nem tudok. Kimondatlan a megegyezés köztünk: azzal tudunk segíteni, hogy vagyunk. Olyan kevés.
És mégis azt érzem, hogy kicsit megszakad a zuhanás. Egy vízhólyagos kéz fogja a jobb kezem, és nem engedi el.
Újabb zsebkendőkeresés. A rénszarvas. Hogy is gondolhattam, hogy egyedül vagyok? Megállok. Már nem zuhanok tovább, mert vannak, akik megtartanak. Erősen fogják a kezem, elkezdenek húzni fölfelé.
Hogy ez milyen kín! Fáj, éget, szúr, és nem kapok levegőt. És érzem, hogy szétrobban valami nagyon mélyen. A meggyőződésem. Nem kell, hogy a legjobb legyek.