Végállomás

Elindult a metróval ahogy minden reggel munkába menet. De ez most más volt. Az első szerelvénybe szállt be, mindenütt csupa ismerős arc volt. Barátok , osztálytársak, és régről ismert emberek, olyanok is akikkel már rég nem is beszélt. De most senki nem szólt hozzá, odament hozzájuk, köszönt de hiába, minta észre se vették volna. Aztán a metro végében meglátott egy lányt akibe régen szerelmes volt oda sétált hozzá, egy ideig csodálta mélykék szemét és el is veszett benne a tekintete, csak nézte, nézte a lányt, de az nem reagált, odaköszönt neki de az nem válaszolt. Mivel látta senki sem figyel oda rá és szinte levegőnek nézik leült a metrón az ülésre és csak némán nézett maga elé. A metro csak száguldott szokásos tempójában, az egyik megálló követte a másikat. Ahogy ott ült egyedül és elnézte a sok mosolygó boldog embert és látta, hogy senki nem foglalkozik vele egy könny csordult le az arcán. Magányos volt. Elképesztően magányos. Már vagy a hatodik megállónál lehetett mikor egyszer csak leült mellé egy öreg néni. Nagyon idős lehetett már, arca tiszta ránc, bottal járt de már nagyon lassan sétált csak. Leült majd megszólította a magányosan üldögélő fiút.
– Te is a végállomásig mész? –kérdezte a néni.
– Igen én is. –válaszolta a fiú.
– Messze van az még nagyon, csak nem ijedtél meg, hogy senki sem szólt hozzád? –kérdezte a néni.
– De igen! Honnan tudja, hogy nem szóltak hozzám hisz itt se volt?
– Mindig ez van, régebben én is aggódtam de aztán megértettem miért van ez.
A néni kinyújtotta öreg ráncos kezét és a velük szemben lévő ablakra mutatott.
– Nézd csak fiam, látod nincs tükörképed. Ahol most vagy ez nem a valódi világ, először sokan nem tudják mi van velük, sok fiatalt világosítottam már fel. Te most a halál felé vezető metrón vagy, ilyenkor mindig leperegnek az emberek előtt dolgok és jelennek meg ismert arcok de ők nincsenek itt csak valamiért fontosak voltak neked, én az őrangyalod vagyok és az a dolgom, hogy átsegítselek ezen az úton. –mondta az öreghölgy.
– De.. Mikor a fiú felnézett az öregasszony már nem volt sehol. Eltűnt. Mintha köddé vált volna.
A fiú megfogta a fejét idegességében és egy nagyon a hajába túrt majd csak rázta a fejét és nem tudta mire vélni amit az öreg néni mondott neki. Majd mikor elvette a kezét a fejéről meglátta, hogy véres a tenyere.
– Hiszen én vérzek a fejemen. –mondta magának.
Az egész tenyere tiszta vér volt. Elgondolkozott mitől is lehet ez. Majd eszébe jutott hirtelen.
– Hát persze már emlékszem, lezuhantam a hegyről, hegymászás közben. Lehet a néninek tényleg igaza volt. –motyogta magában.
A metro elérkezett a végállomáshoz. A fiú kilépett az ajtón. Az öreghölgy ismét ott állt és a karját nyújtotta a fiú felé.
– Gyere velem kell jönnöd. Tudom, hogy nehéz de muszáj jönnöd, itt nem maradhatsz. – mondta a néni.
A fiú elindult a hölgy után egy hosszú fény folyosón mentek végig a folyosó végén egy kapu féle fényzuhatag várta őket. A fiú félve de belépett a kapun. De hirtelen a korházi ágyon találta magát, fölébredt és körülötte orvosok rohangáltak. Visszatért az életbe. De magányos volt, nagyon magányos mert az egyetlen ember aki törődött vele az az öreg néni volt de már nincs többé. Eltelt pár nap és hazament a korházból majd lefeküdt a kanapéra és elaludt. Minden este arról a metróról álmodott és az öreg néniről, hogy milyen kedves volt hozzá.
Majd egy nap mikor már nem bírta tovább a magányt lefeküdt és bevett sok gyógyszert. Eltelt pár pillanat és megint ott volt a metrón és megint leült mellé a néni és így szólt hozzá.
– Mivel bevetted a gyógyszereket és önkezűleg vetettél véget az életednek ezért ezen az úton már nem én kísérlek tovább. – mondta majd eltűnt.
A fiú aggodalommal várta az út végét. Mikor a végállomáshoz érkeztek kiszállt és nagy feketeség fogadta semmi fény, sehol egy ember. Egyedül volt teljesen, majd elindult egyenesen az úton szívében tele magánnyal és fájdalommal. Elgondolkozott az életén majd leroskadt a földre és sírt, keservesen zokogott de már senki nem halotta meg. Könnyei elöntötték az arcát csak a lépteit lehetett hallani a nagy fekete semmibe és zokogása törte csak meg a csendet. A táj teljesen üres volt csak ő sétált az úton és csak ment ment tovább meg se állt még akkor is csak sétált mikor már nem bírta a lába.
Majd egyszer csak fölébredt az ágyában feküdt és magához ölelte feleségét aki mellette aludt. Kiszaladt a szobából és megnézte gyermekei jól vannak- e. Mindketten ott feküdtek az ágyukban és aludtak.
Ó csak egy álom volt- gondolta magában. Egy rossz álom. Majd magára húzta takaróját és feleségét magához ölelve boldogan mosollyal az arcán elaludt mert tudta ő nem magányos, neki van családja és ez minden fájdalmon átrepíti az embert ha éjszakánként van kinek esti puszit adni és van kit átölelni.