Jonathan Gros (26-27. fejezet)

26. fejezet
Szilveszter

Sajnáltam, hogy Judy nem lehetett velünk az új évezred megünneplésekor, mindenesetre Dimitrij és én úgy döntöttünk, hogy márpedig egy ilyen nagy eseményt meg kell ünnepelnünk a barátokkal. Meghívtuk Bobbyt, Clairet, Fruscot és még Asht is, bár én őt szívem szerint nem hívtam volna meg, de egyes emberek ragaszkodtak hozzá. Sokat gondolkoztunk, hogy meghívjuk Tommyt is, de végül úgy döntöttünk, hogy meghívjuk. Furcsa mód, Tommy nem fogadta el a meghívást, viszont mi meg nem is erőlködtünk vele, így hát hatan mentünk el a Polgármesteri ház elé, ott ugyanis állítólag nagy tűzijáték és felvonulások szoktak lenni. Ash és Dimitrij inkább beültek volna valahova, ahol jót röhögtek volna egymás hülyeségein, de a többiek úgy döntöttek, hogy a Polgármesteri házhoz menjünk, így hát ott töltöttük a szilvesztert.
– Minek megyünk oda, ott olyan unalmas. Oda csak az idősek mennek keresni a fogukat – cammogott Ash
– Ne hülyülj már, lesz felvonulás is, azok egész jók szoktak lenni, nem? – legyintettem
– Nem! – vetett ellent Dimitrij
Megálltam és szembefordultam velük:
– Jól van, akkor hova akartok menni? – kérdeztem türelmetlenül
– Akárhova, csak valami meleg fedett helyre, már kezdek nagyon fázni – lehelte kesztyűs kezét Claire toporzékolva a bokáig érő hóban.
– Itt egy közeli kávézó, menjünk be! – mutatott egy kis épületre Frusco
Dimitrij mélyen belenyúlt szőke hajába:
– Menjünk, de akkor igyunk is valamit!
– Kakaót? – kérdeztem nevetve
Dimitrij gúnyosan kinevetett:
– Vicces volt, na menjünk!
A kávézóban csodák-csodájára összetalálkoztunk Mr. Hutsszal, aki melegedésképpen szürcsölt egy nagy pohár, forró kakaót.
– Látjátok, neki is van ízlése – mosolygott Dimitrij felénk nézve, majd Mr. Huts irányába kiabált – Jó napot tanár úr!
– Sziasztok! – üdvözölt bennünket mosolyogva – nocsak, Jonathan és Dimitrij, hogy sikerült az előadás?
– Egész jól – mondtam bizonytalanul
– Gyertek üljetek le, van itt még hely – intett a kezével felénk Mr. Huts
Miután leültünk Mr. Huts kérdezősködött mindenről, hogy mit keresünk itt? Mi a tervünk a szünetre. Jóformán megállás nélkül csak kérdezősködött és mesélt, mi alig jutottunk szóhoz, de nem is bántuk, elvégre történelem tanár, szórakoztatóan tudott mesélni.
Régi, talán még a második világháborúból visszamaradott kísérteties dudaszó jelezte az embereknek, hogy készüljenek fel az év utolsó perceire, ugyanis tíz percig volt még 1999.
Bobby izgatottan húzott elő egy csomó petárdát, csörgőt, szilveszteri szalagokat és idétlen szemüvegeket, amiket Benny bazárjából szerezhetett.
– Gyerünk emberek, ideje kimenni és ünnepelni – kacsintott felénk Mr. Huts, majd felállt a helyéről és elindult kifele a kávézóból, ahogyan azt mi is tettük.
Alig tudtunk kijutni a kávézóból, akkora tömeg állt már a Polgármesteri ház előtt, ami tulajdonképpen a legnagyobb épület volt az egész faluban, de alapjába véve egyáltalán nem volt egy nagy épület. Szinte az egész falu kint várakozott a nagy pillanatra. Mindenki lökdösődött, és tűkön ült. Kíváncsian várta minden ember, hogy mi fog történni. Az utolsó három percben megjelent a polgármester a ház erkélyén és vagy két percig szónokolt. Mikor is aztán befejezte a mondani valóját együtt számolt vissza az egész faluval, várva az új évet, az új évszázadot, az új évezredet!
5! 4! 3! 2! 1! Bumm!
Hatalmas örömüvöltés tört ki. Több száz petárda durrant mindenfelől. A tűzijáték elkezdődött. Az öröm az egekig szállt!
Csakhogy az élő világon kívül, máshol is kozmikus hatást keltett ez az év! A mellkasom, a szívem a szokásosnál is erősebben kezdett fájni, a sok örömordítás közepette az én fájdalomordításom elhalkult. Éreztem a szívemben, láttam a fejemben, fájlaltam a lábaimban, de éreztem Amy démonjának jelenlétét. Olyan közelinek láttam magam előtt, mintha valóban ott lett volna előttem.
Amyt láttam, ahogy szenved, akárcsak én. Testéből erős, masszív szarvak és nyúlványok nőttek ki. Sikít, és őrjöngve csap bele az ötödik emeleti folyosó falába. Ezután lenyugszik, szemei vakítóan világítanak, mérges tekintettel néz egyenesen rám és gúnyosan elmosolyodik:
– Most te következel, emberi söpredék – mondja morogva a démon Amyben, és hangosan, fejet fájdítva röhög.
Hirtelen mindenki előttem, a barátaim, Mr. Huts, a falu minden emberéről leolvad a hús, csontvázak lesznek, majd elporladnak. Fehér minden, köd terjeng előttem, egyetlen sötét alak rajzolódik ki előttem a ködből. Egy pillanatra megijedtem, azt hittem a csuklyás Mr. Koponya tör rám szörnyű haraggal, de más állt előttem. Chris nézett rám szomorú szemekkel.
– Nincs sok időnk Jonathan, Amyt elvesztettük, mindenképpen beszélnünk kell, siess Jonathan, vagy minden elveszett. – mondta kétségbeesetten, majd eltűnt a ködben.
A vakító fény lassan elhalványult, az emberek előttem egy pillanat alatt ott termettek. Fejemet fogtam térdelve a hóba. Dimitrij fölöttem állt és kezével paskolgatta a vállamat:
– Minden rendben? – kérdezte aggódó szemekkel.
– Igen, persze – álltam fel – csak egy kicsit megszédültem
– Ne menjünk haza?
– Dehogy is, egyszer van új évezred az életben, ünnepeljünk! – lelkesedtem
– Ez a beszéd haver, buli van! – nevette el magát Dimitrij egy nagyot vágva a hátamra.
Persze csak Dimitrij miatt egyeztem bele az itt maradásra, legbelül hazakívánkoztam. Az ilyen rohamok mindig teljesen kimerítettek.
Amint véget ért a tűzijáték elindult a felvonulás. Táncoló lányok, artisták, bohócok, egy egész cirkusz ment körbe a falu minden utcáján, boldogítva az embereket Szilveszter éjjelén.
Ahogy a karaván végigment az utcákon, úgy csatlakoztak az emberek az ünnepséghez. Beálltak táncolni, mulatozni. A bárnál részeg emberek is csatlakoztak. Vicces látványt kelltettek, ahogy jobbra-balra esnek el és nevetve hemperegnek a hóban.
Dim, Claire, Bobby és én is csatlakoztunk a táncoló emberekhez, míg Frusco és Ash Mr. Hutsszal ott maradtak a téren, hogy tovább élvezzék a látványos tűzijátékot. Ők ekkor el is köszöntek tőlünk, mert tudták, hogy nem fogunk többet összefutni. Később Claire is hazasietett, mondván, hogy hajnali egy órára haza kellett érnie.
– Juhúúú – ujjongott Bobby megfújva a trombitáját és a magasba dobva pár szilveszteri szalagot.
– Gyertek, menjünk előre – javasolta Dimitrij és azonnal a karaván elejéhez rohant.
Így hát mi is előre rohantunk, hogy ne veszítsük el Dimitrijt. Ahogy utolértük Dimitrij megfordult és ijedten nézett ránk:
– Jaj ne, srácok, bocs, de nekem most… haza kell mennem – mondta Dim feszülten
– Jól van, akkor azt hiszem én is haza megyek – bólintottam
– Bocs, de tényleg – sajnálkozott Dimitrij, és legyintve egyet felénk, sietve elrohant az egyik utcán.
Én is elköszöntem Bobbytól, és én is haza rohantam. Nem egészen ilyennek képzeltem el első szilveszteremet ebben a faluban, de azért egész jól elszórakoztunk. Nem értettem miért kellett Dimitrijnek ilyen hamar elmennie, de biztos csak elfeledkezett az időről és emiatt rohant haza.
Haza érve, csöndesen surrantam be a házba, nehogy felriasszam anyámat, vagy esetleg Jessyt, bár Jessy valószínűleg nem volt itthon, biztos az egyik szánalmas baráti körével ünnepel. Sosem kedveltem igazán Jessy barátait, olyan volt a természetük akár a viseletük, kopott és sötét.
Buck is aludt már a szobámban, és pár perc elteltével én is mélyen szundítottam az ágyamban. Még elalvás előtt is Chris lebegett a szemem előtt. Alig mertem elaludni, féltem hogy rosszat álmodok, de végül az álmosságom győzött felettem, és mély álomba szenderültem.

27. fejezet
Veszélyes találkozó

Másnap reggel fél kilenc tájt anya könnyes szemekkel keltett fel. Először nyűgösen legyintettem, aztán észrevettem, hogy anya hevesen zokog. Egyből felpattantam az ágyamból és rémülten néztem rá.
– Apa? – kérdeztem ijedten
Anya nem szólt semmit, csak még jobban elkezdett sírni és fejével bólintott egyet.
– Ma reggel… felhívott a kórház – zokogta
– Mit mondtak? – kérdeztem reszketve, tudtam már hogy mi lesz a válasz, de reménykedtem benne, hogy mást fogok hallani
– Nem bírta tovább a szíve. És… ő… meghalt! – ahogy kimondta az utolsó tragikus szót, megfogta a fejemet és erősen magához szorított.
Én sem bírtam türtőztetni magamat, szemeimből könnyek csordultak ki, végigfolyva arcomon. Hogyan is tudtam volna megállni, nem is akartam, szerettem apát, és most olyan elveszetnek éreztem magamat. Ilyenkor mindig a legidősebb fiú veszi át a családfő szerepét egy házban, és mivel én voltam a családban az egyetlen fiú, így rám hárult ez a nehéz feladat.
Anya rám nézett és könnyes szemekkel félve kérdezte meg:
– Bemenjünk hozzá?
– Ez nem kérdés anya, látni akarom! – szipogtam
Anya bólintott és megsimogatta az arcomat, majd kiment a szobámból. Álmos voltam, de nem törődtem vele, csak álltam az ágyam mellett, és ismét kitört belőlem a zokogás. Mit tévő legyek? Szükségem volt apára. Lehe.t hogy még tudok vele beszélni, a túlvilágon. Gyorsan felöltöztem, és kirohantam az előszobába. Anya épp a táskáját vette fel a vállára.
– És Jessy? – kérdeztem
– Ő már rég visszament a kollégiumba, jobb ha most még nem tud róla – magyarázta anya
– Gondolod, hogy ez jó ötlet? Neki is tudnia kéne – vetettem ellent
– Tudni fog róla – szipogta anya, és kisietett az ajtón
Beugrottunk gyorsan az autóba, és amilyen gyorsan csak tudtunk elsiettünk a megyei kórházba.
Az orvosok megvárták, míg legalább egy hozzá tartozó be nem jött, addig az ágyban hagyták apa testét. Anya eltakarva könnyes szemét a fal felé fordulva zokogott.
– Őszinte részvétem – mondta az egyik orvos, majd kisétált a szobából, magunkra hagyva apával.
– Ó apa, úgy sajnálom – térdeltem le az ágya mellé, megfogva kezét – úgy sajnálom, sajnálom – ismételtem kezére borulva, erősen magamhoz szorítva.
Öt percig csak imádkoztam az istennek, hogy hozza vissza őt nekem, vagy pedig ébresszen föl, és mondja, ez meg sem történt. Ezután lassan felkeltem, megcsókoltam apám élettelen kezét, és odaléptem anyához:
– Meglátogatom Christ a gyerek osztályon – motyogtam szipogva
Anya bólintott, és lassan odasétált apához.
Ahogy kiléptem a teremből, egyből elfutottam a gyerekosztályra. Zokogva futottam végig a folyosókon, és amikor odaértem Chris ágya mellé elordítottam magamat:
– ITT VAGYOK CHRIS BART!
Nem történt semmi, ott álltam, és szomorúan néztem Christ, ahogy próbál visszatérni a kómából.
– Itt vagyok… itt vagyok… segíts! Itt vagyok! – zokogtam elhaló hangon, térdre rogyva az ágya mellett
Ekkor megláttam magam előtt Amyt démoni alakjában. Csak a fejemben láttam, de ugyanolyan valóságosnak tűnt, mint akkor ott kint Szilveszter estéjén. Kezét felém nyújtotta, markát összébb zárta, mintha fogna valamit a kezében. Ekkor apró erősen fénylő gömbszerűség jelent meg a markában. Hirtelen megdobbant a szívem. Haragos tekintettel néztem a démon kezére, aztán felálltam a földről:
– Gyere hát akkor értem! – mondtam dühösen
A fénygömb egyre nagyobb és nagyobb lett a kezében. És minél nagyobb lett a gömb, annál jobban fájt a szívem a mellkasomban. A fájdalomtól már szinte ordítottam volna, de oly erős volt, hogy még ordítani se volt erőm.
Ekkor az összes eddigi fájdalomnál erősebb ütést éreztem a szívemben. Éreztem, ezt már ő sem bírja, megadtam hát magam. Utolsó dobbanás! Kezdett minden elhalványulni előttem, minden sötét lett.
Kinyitottam a szememet és egy hosszú sötét folyosón tértem magamhoz. Felálltam lassan, és elindultam a folyosón nyugodtan. Hát újra itt voltam, a Senki Földjén. Ekkor meghallottam egy rémisztő lihegést.
– Chris? – fordultam meg, magam mögött keresve a lihegés forrását.
– Jonathan! – hallottam meg Chris hangját mindenfelől – Jonathan!
– Chris, hol vagy? – kérdeztem, mintha csak előttem állt volna
– Segítek neked megtalálnod engem, de sietned kell, a Pusztító már keres minket.
Ismét meghallottam a lihegést, ami átment hörgésbe. Egyre közelebbinek éreztem. A vállam mögött próbáltam lassan megtekinteni, ki hörög mögöttem, és akkor megláttam!
A sötét, csuklyás alak állt előttem. Mr. Koponya, semmi kétség. Az álmom, amit irodalom órán álmodtam, pont ugyanígy történt, és a végén elpusztított. Álmokban látom a jövőt, de egyszer már megváltoztattam azt, ideje újra megtennem.
– Fuss Jonathan! – rikoltott rám Chris, mire én azonnal megfordultam és elkezdtem futni Senki Földi sebességemmel.
Ahogy tudtam, úgy futottam végig a hosszú keskeny folyosón, amiből több keskeny folyosó is nyílt. Mr. Koponya lihegve közelített felém.
– Fordulj jobbra! – rikoltott rám ismét Chris
Úgy tettem, ahogy mondta, és nem néztem hova lyukadok ki, csak futottam, néha hátra néztem, hogy üldözőm még mindig a nyomomban van e.
– Balra! Most! – utasított Chris folyamatosan
Többször kellett balra és jobbra is fordulnom, mikor is a folyosó véget ért előttem, és egy hatalmas mély üres térbe végződött.
– Ugorj!
– Hova? – néztem le a mélységbe, majd megfordultam és szembe kerültem a csuklyás alakkal.
– Tedd azt amit mondtam! Ugorj!
Nem tudtam mit tévő legyek, ugorjak és bízzak meg egy hangba, ami lehet hogy a végzetembe vezet, vagy várjam meg itt mi fog történni. Becsuktam a szemem és koncentráltam, hogy meggyőzzem magamat az ugrásra. Mikor kinyitottam újra a szemem olyan közel állt hozzám Mr. Koponya, hogy akár össze is fejelhettünk volna. Csuklyája alatt megvilágosodott az arca, és valóban egy koponya vigyorgott vissza rám. Ijedten fordultam meg azonnal és elugrottam a folyosó végéről az üres térbe! Olyan érzés volt, mintha lebegnék. Pár pillanat édes lebegés után, megláttam magam alatt az újabb folyosót és könnyedén tettem le a lábam a talajra, mégis úgy estem térdre, mintha csak egy kétemeletnyi magasságból ugrottam volna le.
– Jól csináltad! Most pedig fuss egyenesen és fordulj jobbra, majd azonnal balra – javasolta Chris.
Felpattantam, és egyből megindultam a folyosón, úgy ahogy azt Chris mondta. Végül megláttam Christ egy zsákutcába végződő folyosó végén. Mellette állt egy ajtó, úgy állt ott Chris, mintha őrizte volna azt.
– Végre hát, hogy találkoztunk – mosolyodott el Chris
– Mi volt az ami követett engem? – kérdeztem izgatottan
– Nem tudom megmondani
– Nem tudod, vagy nem akarod?
– Nem tudom! – kiabált rám Chris – egy démon, vagy esetleg egy szellem, de az is lehet hogy ember, mint te, nem tudom megmondani, még nem láttam ilyet
– Miért akartál velem beszélni? – kérdeztem kimérten
– Mert megtaláltam ezt a helyet, itt tudok veled beszélni, addig amíg a Pusztító ránk nem talál, vagy ameddig a te időd le nem jár – mosolyodott el a végén gúnyosan
– Mit értesz az alatt hogy az időm le nem jár? – kérdeztem furcsállóan
Chris a föld felé mutatott, ami hirtelen átváltozott egy üvegszerűséggé, csakhogy magamat láttam alattunk, ahogy fekszek a földön Chris ágya mellett.
– Mi történt velem? – kérdeztem rémülten
– Nem tudom! A démon, aki Amy testében rejtőzik, mikor megtámadott összeestél, és egyfajta különös állapotba kerültél, nem alszol, de ébren sem vagy, nem haltál meg, de nem is élsz, a szíved olyan lassan ver, hogy azt érzékelni nem lehet, légzésed lelassult. Sosem láttam még ilyen fajta állapotot.
– Miért történik ez velem? Velünk?
– Amy lelke legyengült, és csak arra várt, hogy egy ősi démon megtalálja.
Váratlanul meghallottam a közeledő ismerős röhögést. Halknak hangzott, de folyamatosan közelített.
– A pusztító! – kiáltottam föl
– Kevés az időnk, még annál is kevesebb – mondta Chris és ismét a föld felé mutatott.
Egy ápolónő rohant oda a testemhez, lehajolt, és a nyakamhoz tette két ujját. Ezután rémülten rohant ki a teremből, és pár pillanat elteltével magával hozott két orvost, akik egyből odahúzták az újraélesztő szerkezetet.
– Mi történik? – kérdeztem rémülten figyelve az eseményeket.
– Ezek az orvosok nem tudják hogy nem haltál meg. Szerencsére erős a szervezeted, de az ötödik elektromos ütést már nem fogja bírni a szíved, sietned kell.
Hirtelen nagy ütést éreztem a mellkasomba, és mintha valami belülről próbálna kitörni, úgy ugrottam meg helyből.
– Siess Jonathan! Az első már megvolt, nincs sok időd!
– Hogyan állítsam meg a démont Amyben? – kérdeztem elhadarva
– Démon, tehát ugyanazok a szabályok vonatkoznak ő rá, mint ami ránk is. A Pusztító senkivel nem tesz kivételt. Csald csapdába, használd ki a gyenge pontját! Jól jegyezd meg, egyetlen törvény van, ami a Démonoknál szent és sérthetetlen, ami ránk nem vonatkozik, de a Pusztító minden törvénnyel tisztában van! Egy démon, soha nem mutathatja meg valódi alakját és kinézetét. Egy démon, csak testből testbe vándorolhat, erre az időre is láthatatlanok.
Ismét dobbant egy nagyot a szívem, és ezúttal rosszul is éreztem tőle magam. Émelyegtem, és kimerültséget éreztem az összes végtagomban. A Pusztító pedig csak közeledett, hallottam szörnyű, gúnyos röhejét.
– Mi a démon gyenge pontja?
– Tudod jól! Annyit segíthetek, hogy használd ki a Démon Törvényt! Gyengítsd le, soha ne mutass félelmet, őt az táplálja, ez az egyetlen fegyver ellene!
– Ki ölte meg Amyt?
– Sajnálom, erre a kérdésre nem tudok válaszolni, erre a kérdésre csak Amy tudhatja a választ, mivel ő látta a gyilkost, mielőtt meghalt. Csak annyit mondhatok, hogy a gyilkos idősebb, mint te.
– Ezzel nem jutottam előbbre, elsős vagyok, szinte mindenki idősebb nálam.
Újabb fájdalmas dobbanás töltötte ki a mellkasomat, amit már a lábaim nem bírtak. Térdre rogyva csuklottam össze Chris előtt. Chris nem mozdult, úgy nézett rám, mint egy szánalmas féregre. Lenéztem a földre, láttam, amint anyám bejön a terembe, és zokogva próbál utat törni, de az egyik orvos visszatartja. Próbálnak életet lehelni belém, de hiába. Hogy élesszenek fel egy olyan embert, aki meg se halt? Felemeltem a fejemet és Chrisre néztem szenvedő arccal, kezemmel a szívemet fogva.
– Mi van apámmal? – kérdeztem nyögve
– Sajnálom, apád már nem lehet a Senki Földjén
– Hazugság! Amy is meghalt, mégis találkoztam vele a Senki Földjén – kiabáltam Chrisre mérgesen
Chris lehajolt hozzám, mint amikor az óvó bácsi jól meg akarja fenyíteni a kisgyereket:
– De akkor mit gondolsz Amy milyen formában volt előtted? A démon a legrosszabb lény, vándorol térben és időben. Képes a Holtak Birodalmában, a Senki Földjén, és most Amyn keresztül az Élők Országában is létezni. Apád nem tudta ezt, hitte hogy még visszatérhet.
A negyedik dobbanás teljesen legyengített, legszívesebben elaludtam volna, és sosem ébredtem volna föl. De akkor tényleg sosem ébredtem volna föl, így nem szabadott feladnom.
– Erre – nyitotta ki Chris a mellette álló ajtót – ez az ajtó visszavezet téged a testedbe!
– Mit kell tennem? – kérdeztem elhaló hangon
Chris leguggolt elém.
– A feladatod adott, találd meg a gyilkost, még ott van az iskolában, és szabadítsd meg Amy lelkét, Amy gyönge, de még meg tudod menteni, most pedig menj!
A Pusztító ködfoszlányai már elérték a lábamat. Közel volt, és arra készült, hogy mindkettőnket bekebelezzen.
– Gyere velem! – javasoltam motyogva.
– Őrültség! Ez egy kapu a testedbe, el tudod képzelni mi az, amikor két lélek van egy testben? De most Menj Jonathan! Csak te tudod megállítani a démont. Az ötödik áramütést nem bírod ki, MENJ! – rikoltott rám Chris idegesen, és megfogta a kezemet, s oly könnyedén emelt az ajtó elé, mint egy tollpihét, végezetül pedig belökött az ajtón.
Félholtan lebegtem a semmi közepén. Nem tudtam hova tartok, sikerül e a visszatérésem. Nem bírtam nyitva tartani a szemem. Becsuktam, és pihentettem. Olyan megnyugtató érzés volt. Sötétség, pihenés!
Amint visszatértem a testembe, úgy pattantam fel a földről őrjöngve, mintha csak egy hegyes tűt vágtak volna belém. Az utolsó pillanatban keltem fel, az orvos épp készült újra használni a gépet.
– Á, ne nyúljanak hozzám! – löktem el magamtól az ápolónőt.
Felpattantam, és a sok áramütéstől hányingerem volt. Előrehajoltam és kidobtam a rókabőrt. Mikor abbahagytam a megkönnyebbítő hadműveletet, az egyik orvos, lassan a közelembe jött. Úgy közelített felém, mint aki azt próbálná elérni, hogy a bűnöző nyugodjon meg és tegye le a fegyvert!
Annyira figyeltem az előttem álló két orvosra, hogy észre sem vettem, hogy az ápolónő már mögém került valahogyan. Mikor észre vettem, addigra már beleszúrt egy injekciót a vállamba. A meglepődöttségtől nem bírtam mozdulni sem, pedig olyan dühös lettem, hogy majdnem lekevertem neki egy pofont. Bármit is adott be nekem, gyorsan hatott. Furcsán elkezdtem szédülni, és mindenből kettőt láttam. Próbáltam nyitva tartani a szemem, de képtelen voltam küzdeni a szer ellen. Fél szemmel még láttam az egyik orvost magam előtt, és próbáltam elkapni, de összerogytak a térdeim, szemeim lecsukódtak és úgy estem előre, mint egy ól ajtó.