A bánatos könny feltekintett, beléje szúrt Sátánjával
Halk vakkantás kacérkodott páncélra vert brokátjával
Te, tükröződő koponya, az ős dobbantások külszíne
Mennyi rovátka szorult beléd, meggyűlt agy ihlete
Mért vonít végig a kín úgy szél hozta pernye bőrödön
Ha mozdulatba emészted tépéseid, előre tolt körmödön
Láttalak, örvényben tekeregtél, mint szisszenés a lábakon
Elsőként kért válaszra futottál a fellapozott, gőg-tájakon
Akvamarin az a heg-ecsetvonás mely tintába fektetett
Megmártott a leken átszáguldó áramban és eltemetett
Ösztönző mormogásra tetted tőlem a gyengék ördögét
Ki ölelte oly hévvel, hogy egyként látta a két szemét
Kivilágított mélységek egyszer-ugrója volt oly merő
Lázban égette meg magát, hogy ez sem lesz kerülő
Vagy összefűzte kezeit mikor párnákra dűlt le rázkódva
Folyékonyra tört minden nyugtatót, rohanásért károgva
Ez lenne minden a mosás után, kicseréltek másra talán
Vagy végig horzsolódtál a hálátlan szökés kivájt falán
Mint a levelek közül előmerészkedett barna korhadék
Eredbe fúrta magát a halommá oszló sűrű folt-olvadék
Székre rángatnak vissza, elzárják látásod világosodásért
Pasztellszínű wattok kísérnek folyosókon megújhodásért
Suttogást karcolnak a térbe, beljebb a villámok közé
Polcokat állítanak az ezerszer hívott „normális” fölé
Láncra vont csapódások mögött lágy sikolyok kimúlnak
Lepkék vonzó csábításaira pohár esik, sötétbe borulnak
Zümmögés ilyen távlatról még nem rezgett szilárdságba
Nem zavart bele a gyökeres évszázadok dicshimnuszába
Elcsordultál te is bánatos könny, felitattak egy kendővel
Volt e már így egyszerű gyógymódja a jajgató esendővel
Kicsavarják színéből teljesen, száraz egy új ostobára
Ki számít még pirosló betonfalak hirtelen jó szántára?