Szivárvány meséi – A padon (mese felnőtteknek)

Gyönyörű tavaszi nap volt. A fák már rügyeztek, a liliomfa csodás rózsaszín ruhájában ékeskedett, a tulipánok villódzó színpompás pázsitot alkottak a parkban. Szivárvány boldogan gyönyörködött a természet megújulásában. Már vagy fél órája is lehetett, hogy rótta a sétányokat. Elfáradva ült le az egyik padra. Hátradőlt és nézte az embereket, akik elsétáltak előtte. Magában megállapította, hogy itt most nincs rohanás. Mintha a park hangulata elvarázsolta volna az ide tévedőket. Nem messze tőle egy padon előrehajolva, fejét két kezében nyugtatva idős bácsi ült. Nem nézett semmit, csak maga előtt a kavicsot. Látszott rajta, hogy nagyon-nagyon szomorú és valami elhatározásra próbálja rászánni magát. Szivárvány nézte egy darabig, majd felállt és megszólította a bácsit:
– Jó napot kívánok. Ideülhetnék maga mellé?
– Tessék, ha nem talál magának másutt helyet. – jött az egyhangú válasz.
– Van másutt is hely, de annyira érzem a szomorúságát, hogy ide kellett jönnöm.
– Nem vagyok szomorú. Kétségbe vagyok esve.
– Tudom sose látott, tudom idegen vagyok, de nem mesélne nekem?
A bácsi felemelte a fejét, hogy ránézzen Szivárványra. Szemében a szomorúság mellett megjelent a kíváncsiság is.
– Tényleg soha nem láttam. Miért mesélnék magának bármit is?
– Mert elmesélni a bánatunkat másnak, megosztani mással a fájdalmunkat sokszor megkönnyíti a terhet rajtunk. – mosolygott várakozón.
A bácsi Szivárvány szemébe nézett. Fürkészte, kereste a mögöttes szándékot, de végül ő is elmosolyodott.
– No jól van. Valami megnyugtató van a lényében. Elmesélem magának, hátha tényleg jobb lesz egy kicsit.
– Akkor kezdjük az elején. Elmondaná, miért szomorú?
– Hosszú történet.
– Nem baj. Van időm. – nézett rá biztatóan.
– A történet több mint húsz éve kezdődött. Akkor ismerem meg a feleségem. Rövid udvarlás után el is vettem feleségül. Most pedig tudom elrontottam valamit. Tudom, és mégis fáj beismerni. Most ennyi év után szerelmes. Szerelmes és nem belém. Hol rontottam el, vajon hol? Mikor megismerkedtünk akkor sem éreztem azt az elsöprő szerelmet. Tudom ő sem, de szerettük egymást. Egymáshoz sodort bennünket mindkettőnk csalódása, fájdalma. Megéreztük egymásban a biztonságot. Szerettem én, szerettem nagyon, de kimutatni nem igazán tudtam. Azt hittem elég bizonyíték, hogy mellette vagyok. Soha nem simogattam meg az arcát, csak úgy. Nem becéztem. Azután meg jöttek a gyerekek. Egymás után kétévente. Rengeteg munka. Valahogy nem is gondoltam rá, hogy többre lenne szüksége annál, mint amit adok. Most talált valakit, aki megadja neki azt, amit nekem kellett volna. Attól pedig, hogy elveszíthetem, valami sosem érzett érzés kerített hatalmába. Nem tudom, hogy ez a döbbenet, hogy egyedül maradhatok, vagy ez a szerelem? Mindenesete sajog, fáj. Amikor látom rajta, hogy boldogság sugárzik az arcán, mikor látom, hogy elmereng, a kétségbeesett fájdalom mellé odacsapódik a düh, a bosszúvágy a másik iránt. Az eszem tudja, hogy nem ő a hibás a kialakult helyzetért, de akkor is. Meg tudnám ölni. Kiirtani a családját, csak hogy fájdalmat okozzak. Tönkretenni. Az eszem azt is tudja, hogy akkor sem szerezhetem már vissza a szívét, ha a másikat eltüntetem. Tudom, csak egy megkeseredett nő maradna itt mellettem, mert a szíve meghalna. Tudom. Tudom. Az eszem tudja. A szívem pedig fáj, és nem hagyja, hogy az eszem elfogadja a kialakult helyzetet. Jajjjjj Istenem! . . . .- Felkapta a fejét ijedtében mintha most hallotta volna meg saját hangját, de vissza is zuhant önmagába.. . . – Nem akar válni. Azt mondja szeret, csak nem úgy. Úgy szeret, mint egy embert, egy barátot, akit vele együtt edzett meg a sors, a küzdelem. El tudom-e fogadni? El tudom-e fogadni??? – Ránézett Szivárványra, de folytatta. – Tudom, ha veszekszek, ha kiabálok, ha szemére vetem, ami az én hibám, elmegy, elvadítom, pedig bennem feszül, hogy őt okoljam mindenért, meg azt a csábítót. Nehéz megállni. Elkövettem azt a hibát, hogy minden társaságból elűztem azt a férfit. Ő pedig csendesen elment mindenhonnan. Nagy hiba volt, mert ezzel is a feleségem szeretetét erősítettem iránta. Rájöttem én magamtól is, hogy ha valakit szeretünk, annál jobban szeretjük, minél többen bántják. Most már késő. Minden késő. – Fejét visszahajtotta két kezébe. – Szivárvány csak nézett a hírtelen rázúdult fájdalomtól megbénulva. Hallgatott. Mit is mondhatna erre az őszinte kétségbeesett vallomásra. Igaza van a bácsinak, hogy magát okolja, hisz ő is hibás, nemcsak a felesége. Mit lehet erre bármi vigasztalót mondani?
– Tudja, nem számítottam rá, hogy ilyen őszinte vallomást hallok. Tudom, nehéz jó képet mutatni a kialakult helyzetben. Úgy érzem mégis, jól csinálja. Ha szereti őt, akkor, ha együtt akar vele továbbra is élni élveznie kell azt a szeretetet amit kap tőle.
– Gondolja, hogy mellettem marad?
– Igen. Sok-sok év együttküzdését, szeretetét nem lehet elhagyni. Nem lehet egy másik életben boldogságot találni, mert az elhagyott múlt megkeseríti a perceket, és már nem is lesznek olyan boldogok. Szeresse teljes szívéből őt, hisz szeretni valakit is boldogság.
A bácsi felemelte a fejét. A szemében szomorúság helyett megjelent az elhatározás.
– Igaza van. Jó, hogy kiöntöttem egy idegennek a szívemet. Segített. Megfogadom a tanácsát. Szeretni fogom és mindent megteszek, hogy boldogságot lássak az arcán, olyan boldogságot, amit én varázsoltam oda.
Felpattant a padról és köszönés nélkül elment. Szivárvány nézett utána, nézte a határozott lépteket. Azért feltette magának a kérdést, vajon képes lesz-e megvalósítani a bácsi boldogságvarázslást. Felállt a padról és továbbsétált gyönyörködve a tavasz születésében.