Ha minden elveszet a múlttal,
Akkor is benned él kifakultan.
Próbálod lemosni a homályt,
Láthatóvá tenni minden mozzanatát.
Felsír benned minden fájdalom,
Hiába mondod,
Ezt nem akarom!
Keresed a csöppnyi szépet,
Az érezhető kedves emléket
És mégis győz a fájdalom,
Az újra és újra nem bírom.
A múlt szögei, ejtette sebek
Kopp, kopp,kopp
Hangosan vérzenek.
A tükrön annyi sok a tapasz,
nem láthatod amit akasz,
Kaparnád őket tíz körömmel,
Ekkor lelked a fekély önti el
A testedet min rák marja,
A kevés szép is
Aszomorú sarja,
Mert körötted csak gyomnövény.
A nemest már soha nem érheti fény
Bár szeretnéd, de átültetni sem lehet
A palánta száraz levél let
Néha néha felkeresed,
Sóhajodban hallod:
Verika koporsó szögeket
S ha elérkezik a végtelen,
Valahol újjá éled a szerelem,
Az álmok útja ringatja a múltat,
Csak szép nyit napjaidban utat
Ilyenkor sírni kell, ha nincs erő
Körötted
A sírás végtelen temető.
Temeti a bánatot lassan,
Már tudod biztosan
Minden cseppje halom a bánat felett,
Virágot növeszt rajta a képzelet
Majd minden percben visszavágyod
Az életben, lelkébe
Vert szögeket sajnálod.
2 hozzászólás
Gyönyörű párhuzamok vannak a versedben. Bele lehet borzongani. A múlt szögeit igen, lehet visszahozni, mert az is az életünk. A szögverés fájdalmait perdze nem érezzük át.
Nagyon szép ez a vers. Magam is tapasztaltam, hogy néha a legváratlanabb pillanatban előbukkan egy elfeledettnek hitt emlék, ami majdnem ugyanúgy fáj, mint annakidején.