Veréb lennék..

Bűnös gondolatok kavarognak bennem,
Biztatom magam, ezen túl kell lennem.
Elűzni mindent innen messze,
Még is valami biztos helyre.
Ahol minden egészen békés,
Eljutni oda kész gyötrődés.
Emlékek, sérelmek szigete,
A sok mocsok, fertő anyaméhe.
Ha gondolatban átúszom ide,
Pusztán a gyengeségem jele.
Kiállok s kiáltok harsányan,
Halljátok csak mindahányan.
Visszhangzik a halk, kietlen táj,
Senki sem hall, magam vagyok a magány.

Gyűlölök, szeretek mindent, de főleg Téged,
Egészen eddig tündérálmot álmodtam véled.
Te csak hagytad és néztél,
Ennyire ugyan mitől féltél?
Fel miért nem ébresztettél?
Egy pár voltunk? Vagy két fél?
Tudtad, az álmom egyedül álmodom.
Gyáva voltál, már elmondhatom.
Szólnod kellett volna régesrég:
Kettőnk közt itt lebeg a vég.
Nem tarthatok veled álmodban,
Hisz ilyen mélyen én sosem álmodtam.
Meghagylak még kicsit a mámorban,
Kényelmes; s erőtlen vagyok, hogy elmondjam.

Mára már tudom persze én is.
De min mentem keresztül mégis?
Hogy lehet ezt elfogadni?
Megtudja valaki válaszolni?
Miért kell ilyen távolra menni?
Közel senkit sem engedni?
Miért kell színházat játszani?
Az érzelmeket fel nem vállalni?
Kinek szól az álarc mégis?
Van ki mögé láthat, még ha félsz is?
Bolondság, büszkeség, makacsság,
Megölnek minden jót manapság.
Rég múlt értéknek számít a tiszta szeretet.
Meg sem merem már említeni a szerelmet.

Itt az ideje továbbállni keservesen.
Te már meg is tetted talán kedvesem.
Miben hiszek? Már magam sem tudom,
De soha, soha fel nem adom.
Kivárom a mi időnket csendben,
Kínokkal küzdve, türelmesebben.
Senki sincs ki segítene,
Semmi sincs, mi enyhítene.
Hinnem kell erősebben magunkban
Elég nehéz, hisz semmi sincs a markomban.
Felállni próbálok, minden nap küzdelem,
Azt kívánom: bárcsak itt lennél velem.
Szállni szeretnék úgy, mint egy veréb,
A magasból csicseregném, most már elég.