Ajándék
7. fejezet 2. rész
-Eszemben sincs elmenni. Nekem itt a helyem a karjaidban. Nem kell rettegned, már nincs uralma feletted, hisz legyőztük az ellenséget. Most már nincs mitől félned. Kérlek, nyugodj meg szívem. Tudod, hogy szeretlek, s nem adlak oda senkinek sem. Még ennek a…sem.
Szelíd cirógatásaival próbálta a lány félelmét elűzni, apró csókokkal borítva testét.
-Tudod, hogy nagyon szeretlek. Sose feledd, harcolok érted, ameddig élek.
Szorosan magához szorította a remegő lányt, majd gyengéden lefejtette a nyaka köré fonódott karokat, s megcsókolta a tenyerét.
-Lazíts kicsim, még megfolytasz.-szólt mosolyogva. Kicsivel később, a gép mellett ült, s sebesen írta a verseket. Estére az összes a lány kezében volt. Kiválasztotta az általa ajánlottakat.
-Nekem ez tetszik a legjobban. Ezt már ismerem.
-Igen, hisz ez neked szól, tudod.
Az elkövetkezendő időszakban Sára a szavalóversenyre készült. Zoltán minden próbára elkísérte, s figyelte rezdüléseit. A program pontosításán dolgozott, hisz ha Sára egy kicsit is izgatottabb lett a kelleténél, jelzett a masina, s akkor volt ideje átállítani. Így amikor eljött a verseny napja, úgy érezte, párja teljes biztonságban versenyezhet. Ezt a napot érdeklődéssel várták mind a ketten, hisz Sára még soha nem szerepelt ekkora nyilvánosság előtt. Már reggel izgatottan ébredt.
-Nyugi szívem, azért csak nyugi. Vedd úgy, hogy már meg is nyerted a versenyt.-próbálta nyugtatni Zoltán.
-Azért ez nem olyan egyértelmű. Láttad a főpróbát. Az a srác a gimiből, az tök jó. Jobb, mint én.
-Senki nem jobb nálad, ezt ne feledd. Hozzád nincs más fogható.
-Persze, te így érzed, mert szeretsz. De a zsűri másként ítél, tudod.
-Jó, jó, azért ne izgulj. Nem dől össze a világ, ha csak második leszel, amit kétlek. A biztonságod az első. Gondolj mindig arra, hogy nem éri meg, ha baj történne. Ha nyugodt maradsz. Te vagy a nyerő. Próbálj lazítani. Akkor szuper leszel. Én ott ülök majd az első sorban. Ne feledd, veled vagyok. A nagyi is azt mondta, eljön. Gondolj arra, hogy szeretlek.- Lépett oda a tükör előtt álló lányhoz, aki készülődött, s épp a haját igazította.- Hű de csinos valaki! Dögösen nézel ki tudod-e? Kár, hogy nincs elég időnk!- Zoltán vágyakozva csókolta meg Sára nyakát, aki valóban nagyon csinos volt. Galambszürke kosztümjében, a vállára hulló hajával. Zoltán belefúrta orrát a lány hajába, s szívta magába annak illatát. Teste reagált az érintésre, s érezte zsigereiben szétáramló vágyat.-Annyi azért még van.-Búgta Sára, megérezve párja testének változását, amelyre saját teste hasonlóképp válaszolt. Átkarolta a fiú nyakát, szelíden végig simította arcát.-Te sem panaszkodhatsz, határozottan jól áll neked az öltöny. Még nyakkendőt is kötöttél, de én ezt most leveszem, ugye nem baj?-kérdezte mosolyogva, miközben gombolni kezdte az ingét, s keze már kedvese hátán utazott. Pár másodperc múlva szoknyája lecsúszott, lágyan hullott a földre. Élvezte párja csókjait, ahogy záporoztak szájára, szemére, mellére. Úgy érezte most, hogy övé a világ, s nem állíthatja meg senki. A vágya őt is a fellegekbe repítette, ahogy Zoltán keze az ő testét is bejárta. A gyönyör pillanatában semmi sem számított, sem verseny, sem az, hogy ott várják a színházban. Szerelmes, és boldog volt, s most teljesen nyugodt.
Negyed óra múlva már az utcán jártak, ahol az emberek mosolyogtak rájuk. Legalábbis ők így látták, határtalan szerelmükben. De tényleg, ahogy az emberek meglátták őket, elmosolyodtak, hisz felfigyeltek mámorosan csillogó szemükre, mosolygós arcukra. Messziről látható volt boldogságuk, sugárzott róluk szerelmük. Sára haját most kibontotta, s lágyan hullott alá le egészen a háta közepéig. Zoltán rakoncátlan tincse, elől a homlokába lógott, amit minduntalan hátra simított. Szemében különös fény, amelyből kiolvasható volt határtalan szerelme. Boldogan és büszkén lépdelt a lány mellett, aki most lelkében teljes nyugalommal karolt belé. Nagyon szerelmes volt, teljes testét átjárta szűnni nem akaró vágya, amely minél erősebben izzott lényében. Tudta, érezte, ez nem fog csillapodni, hisz egyre jobban és jobban lobog benne. Megállt, s szembe fordulva Nézte Sárát, aki hozzá hasonlóan a galambszürke kosztümhöz bordó inget vett, amely határozottan jól állt neki. Nézte, nézte, s látta, hogy szája sarkában mosoly ül. Látta csillogó szemében a tüzet, a lángot, amely az ő szívében is lobog. Hirtelen magához szorította, s szorosan átölelte.
-Csodálatos vagy, tudod? Rettenetesen imádlak. Te vagy a legédesebb a világon. Tudom, hogy te nyersz.. Mindenkit kenterbe versz, hisz tökéletes vagy.
-Zolcsikám én…-Sára válaszolni akart, de Zoltán száján elhalt a hangja, hisz az forrón betakarta. Így álltak egy darabig összekapaszkodva, nem törődve az emberekkel, a világgal. Csak ők léteztek ebben a pillanatban, hisz szívüket, lelküket betöltő szerelem átjárta őket, s egy életre kapocsként tartja. Most senki sem volt fontos, csak az az ember, aki kitölti lényüket, aki az életet jelenti számukra. Nem sokkal később Sára észbekapott, hogy várják. Teljes nyugalommal lépett be a színházba, ahol már a többi versenyző várakozott. Határozottan érezte, nyerni fog, hisz Zoltán bízik benne, s erőt adott neki. Erőt adott az a tudat, hogy szerelme számít rá.
Teljes nyugalommal várta a verseny kezdetét, amikor azonban a teli nézőteret meglátta, földbegyökerezett a lába. Arra nem számított, hogy ennyi ember előtt kell kiállnia. Idáig csak az iskola keretein belül folyt a verseny, még akkor is, ha kerületi szintig jutott. Mindig az iskola adott helyt a megmérettetésnek. Állt a függöny mögött, lábai remegni kezdtek, de Zoltán átfogta derekát, s lágyan, nyugtatóan szólt.
-Nyugi babám szuper vagy. Te nyersz, érzem. Ott leszek elől az első sorban,-mutatott az üres székre,-rendben lesz minden, ne félj.
Sára hirtelen észrevette a nézőtéren nagyanyját, és apját, ami sokkolóan hatott rá. Majdnem hangosan kiáltott fel.
-Itt van apu!
-Hol?-kérdezte Zoltán, aki idáig nem is nézett körül, hogy lát-e ismerőst.
-Ott ül a mami mellett az ötödik sorban középen.
-És? Nem baj, ő is kíváncsi rád. Hisz azért szeret ő téged.
Zoltán remélte, hogy eljön, hisz előző este beszélt vele. Elmondta neki, hogy Sára nagyon bánatos azért, mert úgy érzi. Haragszik rá. Arra kérte, legalább egyszer az életben legyen rá kíváncsi. Legalább ezen a napon, ami a lánya életének talán legfontosabb napja. Az apa egy szót sem szólt erre. Most örült, hogy mégis itt van. Talán végre rendeződik kettőjük kapcsolata. Tudta, kedvesét nagyon bántja apja viselkedése, közömbössége.
-Soha semmi jelét nem adta annak, hogy kíváncsi lenne rám.
-Igaz, de ne izgulj. Vedd úgy, mintha itt sem lenne, csak örülj neki,
-Akkor a másik verset mondom, azt, ami neki szól.
-Melyiket?-Érdeklődött kíváncsian Zoltán, mert már leadták a verseket a zsűrinek.
-A Kényszer pályát.
-Lehet változtatni most?
-Megkérdezed?
-Ha így akarod? Addig gondold át, azt nem gyakoroltad.
Zoltán gyorsan elviharzott, majd kis idő múlva futva jött.
-Oké, lehet, csak azt a verset is oda kell adni a zsűrinek.
Gyorsan kikotorta a verskötegből a megfelelőt, s futva a zsűrihez vitte. Visszajött még, hogy egy bátorító csókot adjon a lánynak, s a nézőtérre indult, és leült a helyére.
A verseny elkezdődött. A köszöntők és a versenyszabály ismertetése után, amelyből kiderült, hogy a megmérettetés több fordulós. Az első körben a 30 versenyző közül csak 10 jut tovább, a másodikból csak 5. Az utolsó kör lesz a döntő. Az már a felkészülés során világossá vált, mely szerint nem 2, hanem 3 verssel kell nevezni. Amikor az első versenyző a színpadra lépett Sárán erőt vett a lámpaláza. Próbálta nyugtatni magát, de egyre izgatottabb lett, így amikor ötödikként a színpadra lépett, először megszólalni sem tudott. Szemei végigpásztázta a közönséget. Látta apját nagyanyja mellett, akinek különös fény csillogott a szemében, úgy tűnt neki, mintha tényleg érdekelné szereplése. Pár másodpercébe telt, míg annyira össze szedtemagát, hogy meg tudott szólalni. Szemeivel Zoltánt kereste, akinek a szájáról leolvasta.-Nyugi, te fogsz nyerni.
Mély lélegzetet vett. Először akadozva jöttek a szavak, de egyre jobban belejött, nem nézett másra, csak Zoltánt figyelte. Az első vers a Kényszer pálya volt. Szavalás közben szemei visszatértek apjához, hisz ez a költemény neki szólt, főleg az utolsó versszaka.
„Nem érdekel a hír, ami rólam szól
Nem érdemelsz engem, akár hogy haragszol
Várom a napot, ami elragad engem
Az lesz nekem a hideg és sötét vermem”