Éji talány

Múlik az éj vele múlik az álom,
lágy haja illata még ideleng,
köntöse vetve maradt nyoszolyámon,
és zakatolva a szív idebent.

Kelve titokban az égre a Nappal,
el se köszön, csak a fényre repül,
elbitorolja előlem a hajnal,
fut vele már tova szemtelenül.

El se hiszem, hogy öleltem az éjjel,
mint pihegett lebegőn karomon,
hullva alá remegő-puha kéjjel,
és hogy alélt heve vágyakozón.

Messze az éj, tovatűnik a nyár is,
napra napot rak a múlton a lét,
arra az éjre a kék kalamáris
tollamon át kanyarít ma mesét.