Meghajlított ketrecek (3. folytatás)

-Jól van kislány, csak pihenj-morogta szinte csak magának, ahogy pár perc múlva benézett a szobába. Sajnálta Krisztát és úgy érezte teljesen elérzékenyül, jobbnak látta, ha magára hagyja és hozzáfog a vacsora készítéshez.
Tíz éve élt egyedül, de csak a nyugdíjaztatása óta hódolhatott főzési szenvedélyének, ami az egyedüli hobbija volt. Korábban a kórház minden idejét lekötötte. A szakmai precizitását átmentette a konyhaművészetbe is, és az éhes vendég türelme próbára lett téve, amíg Gusztáv műremeke elkészült. Minden mozdulatnak a zöldség tisztításától a tálalásig külön tervezett koreográfiája volt. Most különösen ráért, hiszen Kriszta túl kimerült ahhoz, hogy hamar felébredjen. Lassan, komótosan az alapanyagok ott sorakoztak az előkészítő asztalon katonás rendben, várva további sorsukat, de valami olyan történt, ami szokatlanul felborította a rendet: Gusztáv sarkonfordult és faképnél hagyta valamennyit. Valószínű, ha tudták volna milyen fontos dolog izgatja a „szakácsot”, megbocsátják eme rendkívüli eseményt.
-Mielőtt felteszem az ételt, előkerítem ezt a tekergőt-gondolta az Öreg és csendben bevonult a kisszobába, nehogy a telefonálással felébressze Krisztát.
Először a rendőrségen próbálkozott. A főkapitányt már nem találta a helyén, de a helyettesét is jól ismerte, tehát készséggel állt Gusztáv rendelkezésére.
-Szeretném, ha diszkréten kezelnétek a dolgot, egyelőre szó sincs arról, hogy bejelentenénk az eltűnését. Ha valamit meg tudtok, szóljatok vissza bármikor, akár éjjel is.
-Rendben Guszti bácsi, de kerestétek már valahol?
-Igen. Az albérleti lakására-aminek a címét megadtam-azóta nem ment vissza. A hozzátartozóinak a címét majd kikeresitek, az állandó lakása valószínűen még az, ahol a volt feleségével együtt élt.
-Mentőszolgálat, kórház? Kerestétek?-kérdezett vissza a rendőrtiszt.
-Látod, ennyire lökött vagyok, ez eszembe sem jutott, de ezt a vonalat majd én végigzongorázom. Ha közben valamit megtudok, majd visszaszólok. Meddig vagy elérhető?
-Még egy-két óraig elérsz Guszti bácsi, de az ügyeletest eligazítom, nyugodtan szólj be, ha megtudsz valamit!
-Kösz Bercikém és üdvözlöm a családot.
Nincs mit, szerbusz, jó egészséget.

-Hogy én milyen hülye vagyok, -gondolta magában- Hiszen előbb a mentőknél kellett volna kezdenem, hátha valami baleset érte.

Tárcsázta a 104-et. A hölgy a vonal végén elég készségesnek mutatkozott. Pár perc türelmet kért, majd közölte, hogy valóban volt egy ilyen nevű páciens az ünnepek előtt. Sürgősségi hívásra mentek ki, egy bejelentésre. A férfi hajnalban eszméletlenül feküdt a parkban. Agyvérzés gyanújával szállították a kórházba.
Az öreg megköszönte a segítséget, és még mielőtt a kórházat hívta, visszaszólt Bercinek, hogy megtalálta Lászlót.
Az intenzív ügyeletes orvosától megtudta, hogy bár a férfi túl van az életveszélyen, az állapota nem valami rózsás. Túl van egy koponya műtéten, de a jobb oldala lebénult. Ma még nem tudni mennyire lesz maradandó a károsodás. Egyelőre a műtéti beavatkozás sikere azt sugallja, hogy bár hosszadalmas rehabilitációval, de remény van a felépülésre.
Gusztáv még megkérdezte ki végezte el a koponyaműtétet, majd elköszönt az ügyeletestől.
Úgy döntött, nem engedi haza Krisztát. Elkészíti a vacsorát, megvacsoráznak és holnap együtt megkeresik Lászlót.
Nem fogja elárulni neki, hogy mi történt vele. Ma még biztosan nem. Muszáj, hogy kipihenje az elmúlt napokat, mielőtt idegileg összeroppan. Sajnálta Krisztát, átérezte a bánatát és tudta, ha meglátja Lászlót az –ha tényleg úgy szerette-sokkolni fogja.
Csenben benyitott a szobába, ahol a doktornő aludt. Egyenletesen csendben lélegzett. Szája sarkában valami apró mosoly szaladt végig. Talán álmában már együtt sétált Lászlóval, kezük összekulcsolva erősen, mintha soha nem akarnák elengedni egymást.
-Aludj csak Kislány, aludj csak nyugodtan. Remélem Lászlód felépül, és látlak még nappal is mosolyogni.-mormolta felé Gusztáv, és kiballagott, hogy befejezze a megkezdett vacsorát.