A Hold ezüstje visszahoz, szerelmem,
hiába bújsz előlem őszi éjszakán,
azért is újra vissza kell tereljen,
hiszen tenélküled meg is halok talán.
Ma nincsen arra szó, hogy én mit érzek,
miféle lángözön, mi így epeszt belül,
nem engedem, hogy elkobozza léted
az őszi éj, amint a lelkeinkre ül.
A csillagokba révedő szememmel
kereslek én azóta minden éjjelen,
remegve-félve suttogom, ne menj el,
hiszen ki is lehetne más a kedvesem?
Ömölve hull reám a Hold ezüstje,
szemembe híreket szitál felőled ő,
akárha hullna vén fejemre könnye,
amint szipogva súgja, nem talált elő.