A tavaszhoz!

Óh, tavasz!
A minap láttalak, amint a
domb alatt szaladt legifjabb sugarad.
Szelíd volt, és pajkosan dalolt, mint
gyermek, ki okosan szétnézett ágak
között, hol majd holnap zöldellő lomb
integet magához ölelvén az odafentről
bámuló vén eget.

Óh, tavasz!
Ki tegnap
daloltál, mondd, meddig maradsz,
meddig lesz felettünk napod, meddig
száll az ég alatt s a domb felett sóhajod
szellők szelíd szárnyán?
Miként a
képzelet merengve meg-megáll, mert
a szem téged csodál, te ifjú március.
Víg óráidon te merre jártál tőlünk,
merre, mikor a január szálldogált
felettünk?
S itt kószált a lomha tél
vele, s szállongón a szél, s repült a volt
ősznek egy-egy vöröslőn, megmaradt
zörrenő levele.

Te ifjú március!
Te légy
olyan meghitt, mint egy szép szavú
költő, kinek tolla alatt még a vén is
ifjúvá lesz, híven hozzád hasonlóvá.
Akihez betér újra a
felpezsdült vér, mert az értelem
és a szív, az a gyenge, újra enni kér,
és élni vágy, miként a télbe vénült,
elhagyott, magányán merengő,
megfonnyadt mező, ki rád vár,
te márciusi tavasz.
Ki majd rajta szirmokat nevelsz,
ahol szelíd szellők szökkenőn
kergetőznek.

S te víg március!
Majd rímbe szeded a költészet
ifjú tavaszának meglelt, téged
ünnepelt virágzó csokrait.