Játék a nyelvvel

A fiúk a hídon álltak. Állukat a korláton nyugtatva bámultak a mélybe. Guszti a vékony szegélyen egyensúlyozott. Cipője a többieknek állmagasságban. Szél lobogtatta nadrágja szárát.
– Talán nem kéne – korholta Szöcske.
– Mondd már meg, hová tetted – kérte Sanyi. Hangja lassú volt, szinte szótagolva beszélt.
– I-igen. Hova te-tetted? – Így Guszti. Apró kavics szorult tornacipője talpa alá. Óvatosan megemelte lábát, és lepöccintette a követ a mélybe. Hallgatózott egy keveset, hátha hallja csobbanni, de a szél ereje mindent neszt elnyomott a környéken.
Szöcske rájuk villantotta szürke szemeit.
– Titok.
Egy mentőautó abban a pillanatban suhant el mellettük. Szele kijjebb taszította Gusztit a korláton. Kezei görcsösen kapaszkodtak meg a vasban.
– Pi-pi-pi… – nem mondta ki. De csak, mert nem volt rá ideje.
Egy darabig várt, hogy visszanyerje egyensúlyát, majd szélsebesen lemászott a korlátról.
Sanyi szétterítette Szöcske rögtönzött térképét, és újra átvizsgálta.
– Ez lehetne a stadion, ezek meg a birsek az öreg Vasi bá’ kertjében. De akkor mi ez a kör?
– Használjátok a verset!
– Annak semmi értelme!
– Szóintarzia – mondta Szöcske. – Rejtett szavakat kell keresni a többi szó között.

– Segíts – kérte Sanyi Szöcskét. Már két óra eltelt, de nem jöttek rá a megoldásra.
Beljebb mentek a városba. Gézu kavicsokat dobált a főtéri szökőkútba.
A nap arany fénybe vonta a közeli dombokat. Szikrái, mint ezer tündér ficánkoltak a szökőkút vizén.
– Ho-hová te-tetted, he? Mo-o-ond meg!
– Ha megmutatod, hogy csináltad a Guszti nővérével! – mutatott Szöcske Sanyira.
– Gusztustalan – fintorodott el Gézu.
– Azt majd meglátjuk!
Guszti nővére a leggebébb lány volt a nyolcadikban. Szakadt harisnyát hordott, és piercing volt a szemöldökében. Sanyival csókolóztak egyszer.
– Gyerünk! – unszolta a gyereket.
– Nem tudom egyedül.
– Ott van Guszti!
– A-anyádat!
– Csak dugd a szájába!
– Inkább megoldom magam.

Egy kör. Szabályos. Mellette – keletről – apró pálcikákkal.
Nem a stadion. Nem a szökőkút. Nem is a temetői kápolna. Egy darabig töprengtek rajt, aztán beugrott.

Kiértek a partra. Erősödött a szél. A fűzek a tó színéig hajtották ágaikat. Úgy ringtak a hullámai, mintha élő higany volna. Sanyi szétteregette a papírt a mólón.
– Ha minden igaz, itt van.
Körbejárta a fa-tákolmányt. Ujjaival körbetapogatta annak peremét. Ujjbegye oda nem illő anyagba ütközött! Vékony damil volt, egy kiálló szögre kötözve. Lejjebb engedte pulóvere ujját, egyszer körbetekerte kézfején a zsinórt, és húzni kezdte. Hangos cuppanással merült fel az öblös szájú üveg. Mindannyian feszülten figyelték. Ott volt benne!
Aznap már használták harci jelvényként, dobtak rá célba, fotózták úgy, hogy Gézu a szájába vette, s úgy tett, mintha az övé lenne. Még csak reggel vágták ki a disznó szájából Gézu Papáék, máris több örömük telt benne, mint bármely más játékukban. Guszti vette fel a sárból. Örült, hogy megtette.
– Dobd csak az üstbe – mondta Gézu Papa, és meg is indult vele, mikor Szöcske elétoppant:
– Mi az? – kérdezte.
– A mocsári rém egyik csápja… – kezdett neki a játéknak, ujaival karmokat formált, és Szöcske felé kapott, majd elrohant vele, ki az utcára.

Megvolt. Sanyi trófeaként emelte a magasba. Csúszós volt, és kicsit bűzlött, akár egy igazi zsákmány.
– Mo-mo-most mi legye-en? – kérdezte Guszti. Kiállt a móló szélére, és széttárt karokkal tett meg néhány lépést.
– Fussunk versenyt, és aki az utolsó lesz, annak a szájába kell vennie, és úgy elmondania egy verset!
– Inkább kötözzük egy bothoz, és égessük meg, mint az inkvizíció hajdan a boszorkányokat…

Felerősödött a szél, ismét. Egy lökéssel a tóba taszította a móló peremén egyensúlyozó gyereket. Mindnyájan nevettek. Guszti elmerült, majd felbukkant. Ismét elmerült. Csend támadt. Buborékok törtek fel a víz mélyéről. Egy pillanatra mindenki elbizonytalanodott. És Guszti hallgatott. A móló alatt várakozott, kezében “azzal”, legújabb tréfája tökéletes kellékével.