A Pipe

Májusi langyos levegő melengette a temetőt a kis falu közepén. A sírok még emlékeztek a legutóbbi szertartásra, a koszorúk még őrizték annak emlékét, akiért hozták őket. Szavak utaztak a levegő hullámain, áthordozva jelentésüket egy másik dimenzió világába. Hantok és keresztek, fehér és fekete márványtömbök alatt pihentek azok, akik már nem tudnak mást erről a világról, csak amit a madár dalol. A fák mégis ágaskodtak a falu felé, s az apró falu is őrizte lakosai emlékét. Az élőkben. Mert az emlék az élőkből fakad, az élőknek szól. A test elenyészik, a lélek pedig áthatolhatatlan világba költözik. Neki már nem kellenek szavak, se virágok, se könny.
Kemény Dezső ma is tizenegykor indult, mint minden más napon, mióta felesége a nagy birodalom lakója lett. Az örök birodalom lakója, ahonnan már csak az emlékek dédelgetik vissza az élők közé. Dezső egy esztendeje már, hogy pontban tizenegykor indul a temetőbe. Ha fagy, akkor is, ha esik és villámokat szór az ég nyilasvitéze, akkor is. Megy, elveszített asszonya sírjához, hogy elmondja, ami éppen az eszébe jut.

A kisbolt ajtajában megjelenő Nusi néni, csak felkapta a fejét, ahogy meglátta Dezsőt. Magas, egyenes gerincű, komótos léptű ember közeledett a földút felől. Kezében földlabdás orgonabokor, másikban kanna, fején az elmaradhatatlan kalap, ami alól meleg barna szemével bámulja folyton a templom lépcsősorait.
– Hű a mindenit! 11 óra van már, futok Rózsikám, mert nem lesz ebéd, ihol jön Dezső. Mindjárt dél.- S futott is, Rózsika meg az óráját nézte, s valóban. Dezső ma is pontos, épp tizenegyre járt az idő. Kiállott a bolt ajtaja elé, hogy fogadni tudja az Adjistent, amivel az öreg minden napon köszöntötte őt.
– A temetőbe megy, Dezső bácsi? – kérdezte, bár a válasz mindig ugyanaz volt. Most meg se várta. – Naszi néni kapja azt az orgonát?
– Elviszem neki, ’szen az övé – mosolygot a barna szeme, és ment megállás nélkül tovább Dezső.
Mégis csak május eleje volt, a temetőben is. Az élet újjá születése fodrozta a levegőt, benne az ezerszínű virágok illatával. Madarak friss éneke zenélt az emberek lelkébe pazar táncokat. Már aki hagyja, hogy az ilyesmi rátaláljon. A halottak biztosan.
Ment, kullogott a főúton át, a kis hófehér templom mellett elhaladva, fel az Isten háza mögött vezető lépcsőkön a temető felé. Talpa alatt sercegett a poros út. Kicsit megállt, a templomba kanyargó utat kémlelve. Emlékezett.Ezen az úton jöttek akkor ők is. Szinte látta maga előtt Naszit, húsz évesen, ahogy az ő arcába nevet az esküvőjükön. Gyöngyfogain megcsillant a Nap fénye, kacagó szemeiben lobogott a szerelem.
– Örökké foglak szeretni téged, Dezső!– Ő meg csak nézte mosolyogva, mert szólni nem tudott volna sírás nélkül, bizonyosan. Csak a kezét kapta el egy csókra. Akkor is tavasz volt. Ajjaj, mintha tegnap lett volna, olyan közel érezte a múltat maga mellett. Csak egy kéznyújtásnyira volt.
Még fel kellett mászni a templom melletti dombra, ott a temető. Ahogy megállt, a kannát letette, orgonabokrát hozzátámasztotta, s kotorászva keresgélte zsebeiben a cigarettát, és a gyújtót. Elrántotta gondolatait az esküvőről, nagyot szívott a kesernyés füstből. Kicsit megpihenve cigarettázott a temető szélén, szemeivel a tájat fürkészve, majd holmiját emelve ment fel a kaptatóra. Látszottak már a keresztek. Némelyik megroggyanva kornyadt, Dezső lelkébe marva a szégyent. „Így elfeledni valakit!” Ő ezt nem értette. Ha nincs márvány, hát rend legyen. Hála legyen annak, aki élve volt valakinek. Ő csak ezt ismerte.
Negyven év házasság után hagyta itt őt Anasztázia. S valóban végig szerette, amíg csak létezett neki. Mert neki létezett, csak neki. Négy évtizede kéz a kézben aludtak el, s bár el-eleresztették egymás kezét az éji forgásban, mégis mindig úgy ébredtek.

Azon az éjjelen is úgy volt, mikor Naszi elment. De már csak ő ébredt. Felesége élettelen kezével a tenyerén. Nem sírt, szinte örült, hogy nem Naszi maradt egyedül. Naszi, a gyenge, a kedves, az örök vidámságra született, mindig jókedvű. Örült, hogy nem szenvedett, hogy csak úgy elaludt. Vele. És már örökre így marad a lelke. Ővele. Óvatosan vette el kezét tőle, megsimította a haját. Szerette. Búcsúra sajdult a szíve, de aztán ment, intézte amit kellett. Tónit azonnal felhívta.
– Édes kisfiam, anyád elment – s a mondat után nem szólt egyebet. Tóni jött is azonnal haza Kanadából. A szertartást már ő intézte. Dagadtra sírt szemével, csak bámulta az apja higgadt nyugalmát.
Dezső a legszebb képet választotta Nasziról, felnagyítva a koporsóra tetette. Temetésén is csak rámeredt a gyönyörű képre, szőke, kékszemű asszonyára a koporsón. Gondolatai a múltban kalandoztak Naszinál. Az első éjjelük, amit úgy átbeszélgettek, hogy észre se vették a reggelt. Majd a séták… Az ölelések…, és Tóni születése napja… Mind, mind ott peregtek a képzeletében. A valóságba csak a pap mozdulata rántotta vissza, mikor földet szórt a mélyben döngő koporsóra.
Megérkezett végre. Állt a fehér márványtábla előtt, kalapját kezében tartva, majd a sírra téve, a képet cirógatta. Ugyanaz a kép. A legszebb. Nasziról.
– Szervusz Naszi. Csak kinéztem hozzád. Elhoztam az orgonádat neked. Hogy itt legyen veled mindig, ha már te nem hozhattad.

Tegnap kiásta a virág helyét. Most csak behelyezte a bokrot, rátolta a földkupacot, és alaposan megöntözte. Kicsit toporgott még, nézte a bokor ágait.
– No – szólt végül. – A virágaidat otthon is meglocsoltam ám, ne félj. Cilikéd is jól van, beeresztem, ne aggódjál. Főzök is ma, nyugodj csak békén. Hiányzol. Aztán, jövök majd holnap is. Még egy utolsót simított a kép arcán, majd vette a kalapját, a kannát, s indult lefelé. A temető szélén járt, amikor egy hatalmas fáról elé hullott valami. Mozgott. Közelebb lépett, fölé hajolt. S lám! Egy kicsi kis varjúfióka volt. Akkorka, mint egy sovány galamb, faroktollak nélkül, pihés, szürke dolmánykában.
– Hát te? Csak lefelé tanulsz repülni? – csodálkozott az apróságra – Na, gyere, te pipe! Hazaviszlek.
S vitte. A kannát letéve kapta le fejéről a kalapját, fehér haját csak úgy borzolta a tavaszi szellő. Kalapjába beletéve, magához ölelve vitte a csibét. A fióka csak tátogott, nyöszörögve könyörgött élelemért.
– Jól van, már na. Jól van. Mindjárt kapsz, te potyadék, te! –Vigasztalta, s szaporára vette lépteit. Már a főutcán haladt, s örült, hogy nem találkozott senkivel, nem kellett megállani. Lépkedett nagy lendülettel a háza felé. Míg a kulcsát kereste, a madár kíváncsian figyelte az arcát. Épp nem tátogott. Értelmes tekintete volt.
Bodri farkát csóválva köszöntötte, mindenáron a kalapba akarván belenézni, ugrált a combján felfelé.
– Helyedre! Eredj innét, te! – intette tisztességre, de aztán mégis beeresztette a házba őt is. Bent aztán elnyugodva nyúlt végig az asztal alatt, farkával szünet nélkül sepregetve a követ. Öreg komondor már ő a háznál, sok kiváltsággal a háta mögött.

Dezső az asztalra helyezte a madarat kalapostól. Állt az előszoba asztalán a fekete fejfedő, amiből hirtelen ugrott ki a fióka. Amilyen gyors volt a mozdulat, oly fura volt a madár mozgása, ami egyik pillanatról a másikra lassult le. Feje egyre lejjebb és lejjebb ereszkedett, végül ernyedten feküdt végig, kinyújtott csőrrel az asztalon.
Az öreg először megijedt, hogy elpusztult. Aztán látta, hogy csak alszik.
Kicsi még. Gondolta, s kifordult Naszi régi paradicsomába, hogy eleséget készítsen neki.A madárnak, és magának is. A konyha, egy igazi paradicsom volt valóban. Minden géppel ellátva, amiket vagy Tónitól kapott, vagy ő vette Naszinak. Dehogy gondolt arra, hogy egyszer neki hoz majd örömöt!
Hamar dolgozott. Darált húst olvasztott képlékennyé, majd tojást vert bele héjastól. Kissé megsózta, hátha finnyás a madár. Szárazkenyeret és répát is reszelt bele. Kis adagokat rendezgetett, egyet félretéve pakolta a többit fagyasztani. Bekapott pár falat szalonnát ő is, zsenge zöldhagymával, kenyérrel rágta. Még le se nyelte az utolsó falatot, amikor rákezdte a madár.-
Áááááá. Ááááááá. Aztán újra és újra. Vaskos, koromfekete csőrét kitátva totyogott az asztalon.

– Szóval éhes vagy – szólt rá Dezső. – Aj, és milyen kicsi és mókás! A torkodig rózsaszín a szájad belseje. Hallod-e te Pipe?! – S hozta a kis tálat, s a húst ujja közé csippentve etette meg a madarat. Az meg csak nyelte. Hangosan, mint egy bohóc, aki mutatványként nevettet. Az öreg, csodálkozva kacagta. – Hogy te milyen lármásan eszel! Hahaha! No! Kérsz még? – S a madár kérte. Aztán, vagy a tizedik csipet után nem nyílott újra a rózsaszínű világ az öregre. Csukva maradt a fekete csőröcske. Kis pihéit kezdte rendezgetni az apró dolmányosvarjú. Majd mikor végzett, felmászott-ugrott Dezső karján a vállára. Kicsit nyöszörgött, és hirtelen elaludt. Koromfekete pihékkel díszített csőre, csak úgy lógott Dezső mellkasa felé.
A gyengédség melegen rezgő hullámai lepték meg az öreget. Csak ült, néma mozdulatlanságba merevedve, nehogy felriassza a csibét. Átölelte őket a meghitt pillanat. A vadmadár békés, biztonságosnak vélt alvóhelye meghatotta Dezsőt. Emlékeibe idézte Tónit, mikor tejszagú bőrével simult vállára a múltban, egy-egy szoptatás után. Mennyit tartotta a karjaiban, és a vállán kicsi fiát! Majd Anasztázia biztonságot kereső ölelése rémlett fel előtte, a nagy műtét előtt. Ó, hogy szerette! Mennyire féltette őt! Még akkor is, mikor már jól volt, és mosolyában fürödhetett újra. S ahogy ült, vállán a madárral, emlékei suhogó szárnyába kapaszkodva, öntudatlan mélységből eredtek útjukra könnyei. Folyt, patakokban csorgott az arcán. A múlt emlékeiből a jelenbe hullva folytak. Valahogy most érezte először Naszi hiányát véglegesnek, a múlt sejtelmesen előbukkanó képeit távolinak, elérhetetlennek és hiábavalónak.
A fiókát felhelyezte a térelválasztó keresztrúdjára, és sírt, sírt, ahogyan még soha. Hamar megtisztult a lelke. Pár percnyi heves kitörés után, gyakorlatias gondolatok jöttek. A madárkáról, aki csak nézte őt onnan, ahová tette. Papírosokat szedett elő, és a madár alá helyezte. Szinte minden helyre újságok kerültek. A bútorokat letakarta rongyokkal, olyanokkal, amilyenekre szüksége nem volt már. Látta, hogy az élete nem lesz egyszerű a varjúval. Potyadékai fehér kis tócsával pöttyözték az előszobát, és a bútorokat. Nem érdekelte. Hálás volt a madárnak, s ezt viszonozni akarta.
Fiát hívta telefonon, ha már eszébe idézte őt a múlt, és a madár. Visszahozta a jelenbe a varjú, legalábbis ő úgy hitte.
– Tónikám. Rég jártál itthon. A temetés óta nem láttalak. Vénülök ám fiam, jó lenne, ha látnálak ebben az évben.
Tóni megörült apja jelentkezésének.Mesélt a cégről, ami jól megy, s ígérte jönni fog. Hamarosan.

Napja hamar eltelt, hiszen a fióka minden két órában követelte a betevő falatokat. A közti időben vagy aludt, vagy tipegve járkált az öreg után. Mókás kis pingvinre emlékeztette Dezsőt, ahogy hátracsapott szárnyaival követte őt. Repülni még nyilván nem tudott, hiszen a farka, teljes egészében fejletlen volt. Viszont méteres magasságba is képes volt felugrani, szárnyai segítségével, talán magasabbra is.
Estére újra csak a térelválasztó rúdjára helyezte. Szájával megérintette pihés fejét, ahogy ott ült a fagerendán. Fogta a madár karmos lábával a rudat, és gubbasztáshoz ereszkedve tűrte békésen az öreg szájának érintéseit. Csőrét is felemelve kínálta a becéző mozdulatot. Dezső megérintette szájával a madár csőrét is. Érezte az illatát, ami kellemes, szinte bébiszagú volt.
– Hú, de meleg a csőröd, te! – Csodálta, majd kezével cirógatva segített elaludni neki.– Pipe. Te, édes kis Pipe. – mondogatta neki.
Reggel pont ott találta a varjat, ahol hagyta az este. Pipéje nyilván nem volt még éhes, mert csak nézte Dezsőt mozdulatlanul. Egészen addig bámult utána, amíg Cilit be nem engedte a házba. Amint észrevette a macskát, azonnal leugrott nyugvóhelyéről, és tüstént üldözőbe vette őt. Cili nyomban észlelte szeme sarkából a vadmadarat, és szőrét felborzolva fordult volna ki, de Dezső nem hagyta. A madár, kitárt szárnyakkal üldözte a macskát, fejét előre tolva fenyegette,s ha épp beérte, csípésre nyitott csőrrel csapkodott felé.
– Hé! Pipe! A mindenedet! Cilit ne bántsad, hallod-e? Naszi kedvence. Most jön reggelizni, na. Engedd már kiscsibém, te!
De a varjú nem engedte. Addig-addig, mígnem felkapta az öreg a rémült macskát, és a konyhában etette meg. Majd mikor végzett, ölben hurcolta ki, az ajtó elé is.
– Még ilyet! Én meg azt hittem Pipe, hogy neked kéne félned a macskáktól. Erre meg kiderül, hogy még a tojáshéj a valagodon van, de már macskára vadászol. Jó kis vadmadár vagy te, hallod! Gyere, na te is kapsz reggelit, aztán megyek Naszihoz. Nemsoká téged is viszlek. Jó lesz? – beszélt a madárnak, s közben tálkájából etetni kezdte. A varjú hatalmasakat nyelt, fennhangon nyeldekelve a hideg húst. Aztán egyszer csak, elindult egy falat péppel a csőrében, és vissza se ment már az emberhez.
– Úgy. Szóval jól laktál – nyugtázta az öreg. – De hová viszed már azt a húst, Pipe?
A fióka tanácstalanul állt, látszott, hogy töpreng. Ide-oda nézegetett, majd Dezső cipőjét felfedezve az előszoba sarkában, boldogan rohant, hogy az eleséget elrejtse későbbre. Jó mélyen betolta csőrét a cipőbe,a húspépet beletéve. Aztán túrt is rajta, hogy még beljebb legyen. Nem zavarta, hogy Dezső mindezt végignézi. Pedig nézte, és szinte felnevetett a madár ötletén.
– Még ilyet! Nahát, még ilyet! – mondogatta, amíg ment a konyhába reggeliért. Közben fülelt, merre jár a madár, s a zajokból következtette ki, ugyan mit is csinálhat. Repesett a szíve, hogy nincs egyedül, és nem unatkozik.

A varjú felfedező útra kelt a házban. Minden helyiséget bejárt, s ahol talált valami elmozdíthatót, nohát azt ő el is mozdította nyomban. Amint valami érdekes tárgyra bukkant, azonnal csőrbe szedte és apró tanakodás után, rohant vele, hogy eldugja. Dezső meglepve borította ki cipőjéből a reggeli húst, és a cigarettájának maradványait, mikor indulni akart. Másik cipőjében a gyújtó, és egy cipőfűző lapult. Mosolyogva indult a temetőbe. Most is tizenegykor, mint minden áldott napon, mióta magára maradt. Nem időzött sokáig. Lépteit is megnyújtotta a domb felé.Kalappal a kezében csak nézte Naszit, majd visszaindult. A kis bolt előtt megállt, tétova mozdulattal lépett be, aztán mintha meggondolta volna magát, kifelé fordult, mikor Rózsika rászólt.
– Dezső bácsi! Már meg se lát engem? Mit szeretne?Í
– Adjon Isten! Valami fertőtlenítőfélére gondoltam volna – bizonytalankodott.– Csak nem ismerek egyet se. No.
– Sebre Dezső bácsi? Mire kell?
– Fittyfenét sebre Rózsika! A patikát tudom ám merre van. Padozatra, kőre, ilyesmi.
– Elég oda az Ultra. Minek fertőtleníteni? Hiszen nincs kórság ott? Vagy beteg, Dezső bácsi?
– Mindig. Rózsika. – mosolyodott el az öreg – Most aztán végképpen. Csibe van a háznál.
– Csibe? Milyen csibe? Tán bent ül a kotló? Hát, majd kimegy az! Vigye ki!
– Rózsika, hogy a kíváncsiság mekkora hegyet nőtt tebenned! Csecsemő még az a madár, tán még szopott is pár napja. Tegnaptól meg az én gyerekem lett. Marhát eszik, majdnem beafsteak-et, mert úri madár lesz az, tudod Rózsi? Kérem akkor azt a löttyöt, mert kelleni fog, az biztos!
– Tán gólyát fogott a Dezső bácsi! De úgyis megtudom! – Nevetett a dundi lány, ahogy adta a Domestost.
– Megtudod, meg hát! Te leszel az első, meglásd! Kettőt adj, egy kevés lesz! – Somolygott az öreg, s már sietett is a földes útra, kis háza felé.

Ahogy házába belépett, a varjú kitárt szárnyacskáit rezegtetve köszöntötte. Szaladt elé, s ahogy beérte, már ugrott is fel, karmaival kapaszkodva a vállára. Nyögdécselve szökkent a fejére, hogy hosszú haját rendezgesse, vagy fülébe túrja. Dezső nevette.
– Pipe. Mit csinálsz már, te Pipe, te! Na lássuk, hogy töltötted az időt, amíg nem voltam veled.
S elindult, a vállára kuporodott madárral, hogy rendbe tegye az elmocskolt helyiségeket. Komótosan mozgott. Nem kapkodott. A madár kapaszkodva figyelt minden egyes mozdulatsort. Néha leugrott a felmosórongy közelébe, majd egész közelről szemlélte, hogyan tűnnek el, a potyadékai. Az újságpapírcsere is izgalmas tevékenység volt számára. Amit Dezső leterített, ő azonnal elhúzta onnan és széleinél megkezdve csipkedni kezdte. De nem aprózta sokáig. Dezső minden mozdulata érdekelte őt, s hagyta az újságot, s szaladt folyton az öreg után. Aztán, ha Dezső lehajolt, hát ő meg felmászott rá. A hálószobában még nem járt a varjú, s most, hogy ott is felmosásra került a sor, kíváncsian ugrott az íróasztalra, hogy az ott lévő írószereket kipakolja a tartóból. Mind, egytől-egyig kiszedte, majd a számítógép billentyűzetét kezdte csőrével nyomkodni. A drótokat is kihuzigálta belőle, amik összekötötték Dezsőt a nagyvilággal. Amikor egyedül érezte magát. Se a fejhallgatót, se a mikrofont nem hagyta bedugva neki. Egy erőteljes mozdulattal rántotta ki, mint aki azt mondja. „ Na, ez nekünk nem kell ide.”
– Hékás! Az nem a te géped! Gyere ide Pipe! – Hívta az öreg, és óriási meglepetésére, a madár kis habozás után ugyan , de szaladt felé. Lehajolt hozzá, mutatóujjára léptette, és felrakta a vállára.
– Maradj itt szépen, mindjárt végzek. Aztán eszünk.

Az étkezést Dezső kezdte az előszobában terítve magának. Poharában kávé, kiskanál, tányérján kenyérszeletekkel ült le a szalonna mellé. A varjú kíváncsian ugrott az asztalára, hogy kiskanalát azonnal elrabolja és elfusson vele. Szaladt, fekete szárnyait hátára csapva, futott a másik szobába, hogy a szőnyeg alá rejtse zsákmányát. Először a kanálkát letette, majd csőrével felhajtotta a szőnyeget. Kicsit várt, és még jobban is a szőnyeg alá nézett, mielőtt betolta volna a parkettán súrolva a kiskanalat. Ráhajtotta szépen a szőnyeget, rojtjait még rendezgetve figyelt. Aztán visszament, Dezső vállára ugorva előrehajolt, és tépkedett magának kenyeret. Az öreg minden egyes harapásánál, ő is harapott. Szinte a fél kenyeret ő ette meg. Az utolsó csippentés nyilván csak a szeme kedvére kellett, mert nem nyelte le. Csőre alatti tasakjába tette, majd Dezső fülébe dugta. Még a haját is rárendezte, hogy jól elrejtve lehessen. Jó lesz majd szűkebb napokra.
Dezső hahotázva szedte ki füléből a kenyérfalatot. A madarat letette, és Bodrit csalogatta a házba, hogy ügyeljen majd rá, amíg neki dolga akad. Jutalmul kis szőnyeget terített a kutyának a sarokba, és tálkájába eleséget rakott. Először a madár jelent meg a tányérnál, szinte kitárt szárnyakkal próbálta elűzni onnan Bodrit. De az nem hagyta magát. Rámordult, majd vakkantott is a kicsi varjúra, és enni kezdett. Dezső még látta szeme sarkából, ahogy Pipe kikapja a hatalmas kutya szájából kilógó húscafatot, és elrohan vele.
– Pajkos egy szerzet vagy! – szólt rá – Vidd csak vissza Bodrinak!
De nem oda vitte. Fogta magát, és a kutya frissen leterített szőnyege alá dúlta. Csőrével eligazgatta a szőnyeget, jól fedve legyen a rejtek. S aztán szaladt új felfedezni való, és játék után..
Már harmadik hete nevelte Dezső a varjat. Életét ki, lelkét betöltötte a madárral való lét. A róla való gondoskodás cseppet se fárasztotta. Alig várta az új napot, hogy hétköznapi kalandjait újabbakkal teljesítse be. Hirtelen feltűnt neki, hogy a madárnak kinőtt már a farkatolla, és talán, már fele akkora, mint amilyennek véglegesen lennie kell neki.
Talán már repülni is kéne tanulnia. Fordult a gondolat, s a nagy létrát házába cipelve határozott. Ő majd megtanítja.
Kezére vette a varjút, felmászott vele a létra tetejére, s onnan eldobta, mintha labda lett volna a kezében. A madár csapkodva tett meg pár métert, majd landolt a szőnyegen. Dezső újra kezdte. Létrára fel, madarat eldobva nézte, mikor jön rá, mit is kell tennie. Már tucatszor hágott fel a létra tetejére, kezében a madárral, de változást nem tapasztalt. A madárnak tetszett a játék, földet érés után, azonnal visszaszaladt.
– Jól van, Pipe. Majd gyakorolunk holnap is. Elfáradtam már nagyon.– Csukta össze a létrát, s beállította a szekrény mellé. A következő etetésnél kiváló rejteknek bizonyult a madár számára, minden egyes lépcsőfok, hogy felesleges húscafatait oda bújtassa el…

Másnap Dezső arra ébredt, hogy a madár kopogtat a hálószoba ajtaján. Csőrével hatalmasakat ütött a küszöbre, majd az ajtó szélére is. Aztán szárnysuhogást hallott, majd újra a kopogás következett. Nem volt koránkelő, soha nem szerette a hajnali ébredéseket. Igaz, csak hét órát mutatott a vekker, de még aludt volna. Azért csak felkelt, kicsoszogott a nappaliba, nézte a térelválasztót, ahol minden reggel várta eddig őt a madár. Pont úgy, ahogyan ő este ott hagyta, ahogy eldédelgetve alvásba dajkálta. De most nem volt ott, s ezen kissé meglepődve keresni kezdte. Nem szólt a madár, meg se moccant, mintha a bújócska játékszabályait akarná betartani. Csak lapult, csendesen.
– Pipe! Pipe hol vagy? – szólongatta, ahogy ténfergett a házban, az előszoba felé. Már kint járt a teraszon, majd visszafordulva felnézett, s a madár ott ült vele szemben, a nappali ajtajának tetején.
– Pipe! – könnyebbült meg. – Hogy kerülsz te oda?
A madár szárnyát rezegtetve köszöntötte, majd fejét egészen lehajtva, és fel, mint aki fuldoklik, mély hangon károgni kezdett.
– Kár, kár, kár! – s nyomban kitárva szárnyait, körberepülte a ház belsejét. Felszállt a szekrények tetejére, a csillárra, berepült a fürdőszoba nyitott ajtaján, s mindenhová, ahová csak lehetősége nyílott.
Dezső csillogó tekintettel ámult. Csak állt az előszoba közepén pizsamájában, s kacagó lélekkel hajolt le cipőjéhez, hogy összeszőtt fűzőit kibogozza.
– Fantasztikus vagy Pipe! Gyere ide, had adjak egy csókot ezért a gobleinért neked.– S jött a madár. Egyenesen a fejére szállt. Majd vállára ugrott, s előre dőlve, Dezső arca felé kanyarított nyakkal, csőrével aprókat nyitott az öreg szájára. Meleg csőrének oldalát az öreg szájára helyezte, majd hegyével érintette, mint aki cuppog, úgy nyitogatott.

Dezső teljesen ellágyulva vette tudomásul, hogy cipőiben különféle tárgyak bujkálnak. Nap, mint nap belekerült vagy radírgumi, vagy ételmaradék, leginkább hús, vagy nyakkendőtű. Minden napra valami meglepetés. A madár immár az egész házat birtokolta. Még azokat a részeit is, amiket ő nem ért el. Szép lassacskán, ívesen repülve, felhordott minden apró tárgyat a szekrény tetejére. Nyakkendőjét amit elővett vasárnapra, a csilláron lógva találta meg. Szemüvege a könyvespolc legtetejére költözött, majdnem a mennyezetet súrolva. S minden, ami eltűnt szeme elől, vagy nem találta, az mind a madár műve volt.
Úgy határozott, mától magával viszi a madarat is Naszihoz. Már nem evett oly sűrűn a fióka, s társaságának hiánya amúgy is elkísérte minden nap, a rövid úton. Kerített egy madzagot, a madár lábára kötözte, és elindult vele a temetőbe. Végig beszélt neki, mert a madár félt. Reszketve markolta mutatóujját, ahogy mentek, haladtak a templom felé.
– Nézd Pipe! Elviszlek Naszihoz téged. Látod? Itt lakunk. Naszi meg már messzebb. De itt van velünk ő is. Elhiszed? Pipém édesem. Mindjárt a bolthoz érünk, meg ne ijedj, ha kijön a Rózsi! Mert biztos kijön, amilyen kíváncsi. Nem mondtam ám meg neki, hogy te vagy a barátom, el ne árulj! Csak szépen csöndesen itt ellépegetünk, látod? Megyünk a temetőbe Pipe. A temetőbe megyünk.

Szép lassan engedett a madár félelme, ahogy mentek. Már nem szorította Dezső ujját, csak figyelt. Okos tekintetével pásztázta a terepet, és fürkészte az öreg arcát. Hallgatta a mély férfihangot, ami egész eddigi életét kitöltötte, és biztonságot adott. Érezte ezt az öreg, ezért szünet nélkül beszélt a madárnak, amíg csak fel nem értek. Elmesélte neki Naszi szokásait, mennyire szerette a kakaót reggelente, és azt is, hogy milyen dühösen fogadta volna, ha Pipe elrabolja a kiskanalát. Azért meg külön haragudna, ha a szőnyeg alól kéne összeszednie az eszcajgot.
Mire felértek, a madár már Dezső vállára ugorva üldögélt, teljesen megnyugodva a kirándulás okozta izgalmából. Az öreg nem tétovázott, ráültette nyomban az orgonabokorra madarát, madzagjával rögzítve, nehogy elrepüljön.
– Na, ott üljél szépen, amíg kihúzom a gyomokat itten. Maradj csak, nemsokára megyünk haza, és ehetsz.
A madár nézte, majd átreppent a márványlapra, amiről Naszi mosolygott, fiatal szépségében Dezsőre.
– Nézd, Naszikám! De jól áll neked ez a madár! Képzeld, annyit nevetek mellette, mint veled, amíg itt voltál. Tudod, néha azt gondolom te küldted nekem. Mintha csak a te pajkosságod lenne benne Naszi! Nem is értem hogy tudtam élni eddig úgy, nélküle. Mert, tudod, amikor téged megismertelek, akkor éreztem ilyet, azóta se soha. Csak veled. S látod, Naszi, most tudom nagyon, mennyire jó volt veled, és azt is, hogy hiányzol. Nagyon. Pedig azt gondoltam, hogy akkor is mindent tudtam. S mégse úgy van. Az ember mindig később jön rá a dolgok lényegére. Látod, mindig azt mondtad, hogy leélném az egész életemet szalonnával, mikor te nekem olyan jókat főztél. És, igazad volt. De majd a hétvégére főzök majd melegételt is, na.
Elsétált a gazzal, beszórta a szemét közé, majd visszament. A madár csak nézte őt, és hallgatta nagy figyelemmel. Néha felborzolta fején az apró tollakat, majd elsimítva azokat, toporgott, vagy leült.
– No, most rendben van itt minden. Megyünk Naszikám, aztán jövök ám holnap, ne izgulj. Ja, és a Cilid. Úgy fél ettől a kismadártól, mintha vércse lenne. De lehet ám, hogy az, csak félreismertem. A cicádat megetetem minden nap. Ne féltsed. Nem engedem bántani. Szervusz Naszi. Szervusz.
Eloldozta a madarat, kezére ültette, és indultak le a dombról, hazafelé.
Rózsikát már nem tudták kikerülni a hazaútban. Ott állt a bolt előtt, mintha csak őket várná.
– Azt hittem, ma haza se jön már Dezső bácsi! – Fogadta az öreget mosolyogva, amitől az arca még szélesebbnek látszott. Pirospozsgás bőrével olyan volt, mint egy festmény, Rembrandte ecsetje alól kiugorva, mielőtt ruháit elveszítené.
– Tán sakkórát igazítottál hozzám Rózsika? – állt meg Dezső – Ráérünk mi a Pipével, nem sietünk. Naszi néni örült nekünk.
– Nem kell ide sakkóra, Dezső bácsi. Úgyis tudja az egész megye, hogy mikor megy a temetőbe.
– Akkor most már azt is tudhatja, hogy ketten járunk a madárral. Ő is ismeri már, mikor van tizenegy óra. Hozza a cipőmet nyomban, vagy a fűzőt belőle. – vigyorgott – Most nem veszünk semmit, de benézek még a héten Rózsika. Ha Lajos barátom felesége itt jár, üdvözlöm a barátomat, mondjad meg neki.
– Jól van Dezső bácsi. Megmondom. Meg azt is, milyen szép a varja. Még sose láttam varjút karon – kacagta a lány, ahogy Dezső tartotta a madarát, és útnak eredt.

Dezső számára rohantak a napok. Délelőttjeit meghatározta a temetőbe való kirándulás, délutánjait pedig a madár. Már több, mint hat hete tartotta magánál a madarat, éppen megtanult egyedül enni, pár napja már egymaga is ivott. A Bodri táljából. Nem kellett már csepegtetővel, vagy kanállal itatnia. Az esték csupa vidámságból álltak, ahogy a madár szárnyalva koslatott utána, mindenre figyelve, ami történik körülötte. A fürdés, már szertartásként zajlott. Dezső vizet eresztett a kádba, majd megvárta Pipét, hogy a kád szélére állva nézegesse őt. Eddig csak úgy volt. Az öreg elnyújtózva merült a vízbe, majd nagy locspocsolással fürdeni kezdett, a végén pedig kilépett a törölközőért és együtt mentek ki a fürdőszobából. De most, megváltozott a menetrend. Az öreg elmerült, a madár a kád széléről állva fürkészte, majd egy pillanat alatt beugrott, Dezső mellkasára. Onnan sétált a lábaszárára, ahonnan hatalmas lubickolást rendezve, fürödni kezdett. Először a fejét dugta be a víz alá, majd szárnyait kitárva csapkodott, végül farkatollát mártogatta be le-leguggolgatva a vízbe, alámeregetni. Dezső nem akart hinni a szemének. Először megrökönyödve pillantott a madárra, még levegőt se nagyon mert venni, nehogy elijessze. Aztán a mókás mozdulatsoron csak elkezdett nevetni.
– Pipe! Te meg mit csinálsz itt? Csak nem gondolod, hogy ezentúl együtt fürdünk majd?
De bizony, a madár azt gondolta! Minden áldott este beugrott Dezső mellé, szinte már várta a fürdéseket. Egyre a fürdőszobaajtón berepülve, és a kád szélére kuporodva várakozott. Az öreg már kis rongyocskát is tett a kőre, ahová kiugorva a madár, fejét és tollait megtörölhette Az volt az ő törölközője. Aztán tollászkodás után, visszaült a kád szélére, hogy bevárja az öreget. Meghitt estéik így teltek, majd a madár valamely ajtó tetejére gubbaszkodva elaludt.

Két hónap együtt töltött idő után érdekesnek tűnt, hogy bárki is, beléphet kettejük birodalmába. De Lajos belépett, és már a kertkapuból dörmögte mély hangján jövetelének hírét.
– Itt van a madárház? Halló, a madárházat keresem!
Dezső örömmel fogadta, nemkülönben Juliska süteményeit.
– Üzentél Rózsival, hát jöttem. Mondta Juliskám, hogy struccod van, hát jöttem, hadlám!
A sör megkoronázta a baráti látogatást, mert amúgy tikkasztó meleget árasztott a nyári levegő. A Nap fénye elzárva hajolt meg a csukott ablakok előtt, mert Dezső az összes redőnyt leeresztette, ne melegedjen át estére a ház. Így aztán félhomályos hűvösében a háznak, üldögéltek a nappaliban sörözgetve, körülöttük a madárral. Csak róla folyt a disputa. Lajos lenyűgözve nézte a gyönyörű, fényes tollú, nagy madarat.
–Te Dezső. Meddig akarod még újságba burkolni a házad?
– Miért? Ennyire védelmezed a sajtót, barátom? Jól van ez nekem így. Addig, ameddig. Ha elmegy magától, akkor nem lesz, aztán jól van. Igyunk, egészségedre Lajos.
– Nem azért, hiszen a rendeltetésének megfelelő helyen van az újság nálad, kár is belelapozni, csak megnőtt már ez a varjú. Tán repülni szeretne. De akkor igyunk.
Ahogy letette a még félig telt poharat, a madár azonnal odaszökkent. Szinte lefeküdt a pohár elé, szárnyaival átölelve, fejével pedig a pohár szájához közelítve kuporgott.
Mindkét férfi lenyűgözve nézte a mutatványt. Ahogy a kíváncsi fejtartás és az ölelő szárnyak bemutatták a dolmányosvarjút. Gyönyörű volt.
– Dezső! Gyorsan! Add a gépet, hadd fotózzam le. Maradjon valami róla később, ez jó ritka pillanat.
S kapta a fényképezőgépet, amit Dezső a kezébe nyomott. Kicsit várt, amíg a madár reá pillant, s akkor exponált.
– Tényleg érdekes egy madár! Na, hát nem is gondoltam volna barátom, pedig leéltem immár hetvennégy esztendőt. – dörmögte. – És most kell ilyesmit látnom. Itt nálad a te szobádban.
Elmosolyodott. Értették egymást, nem sokat beszéltek már, csak itták a sört, majd Lajos hazament.
– Hozd majd el hozzánk is a gyöngytyúkodat Dezső! Had örvendjen az asszony! – Intett búcsút, aztán eldöcögött nagy pocakjával, kosarastól, amiben az ajándék süteményt hozta .
A délutánt együtt töltötte a madárral, mint mindig. Az idő szaladt, a percek észrevétlen futottak az élete mögé.

Kint a teraszon, már két hete töltötték együtt rendszeresen a délutánokat. Nem először üldögéltek ott kettesben. A madár hol a korlátra ült, hol a kerti székek támlájára röppent. Néha még az udvarra is elrepült, hogy érdekes tárgyakat pakolhasson különféle rejtekhelyekre, amiket ő maga jelölt ki számukra. Vissza-visszafordult Dezsőhöz, eleinte még a vállain is elidőzött pár pillanatig. Aztán csak ellenőrzésként tért az öreg elé, ott van-e még mindig, valóban? S szállt a kertbe, vagy az udvarra tova. A rekkenő hőség nyomai még nem illantak el a levegőből, bár enyhe szél kezdett táncolni a virágok szirmain. A madár épp egy cserepesnövényről elrugaszkodva indult, a korlát felé. De hopp, a virág cserepestől lett a gravitáció áldozata, a madár pedig a megrettenésé. Ahogy szinte szétrobbant a terasz alatt a hófehér mázascserép, úgy szökkent ijedtében a ház tetejére a varjú. Szép, ívesen szállt, ahogy mindig. De most övé volt a tér. A teljes és szabad világ tere, ahol nincsenek falak, ajtók, és nincs semmi, csak a végtelen, és határtalan ég. A szálló galambok és pacsirták hada, a verebek seregei, és ő van, ő, aki szintén repülni hivatott, és szabad.
Mire Dezső felfogta mi történt, a madár már a kémény mellett állva nézett le rá, és hívó szavát vagy nem hallotta, vagy nem akarta hallani. Mert kitárta cakkosvégű, fekete szárnyait, hasa alá csapta két lábát, és a kert vége felé szállva elrepült. Az öreg, mire odaért, ahol eltűnt a szeme elől, már nyomát se látta. Dezső agyába marta magát a kép, ahogy kitárt szárnyaival szeli a levegőt, viszi a lelkét, repíti tova, a gyönyörű, a csodálatos madár. Az övé.

Sokáig ült a teraszon, egyre csak bámészkodva, várva, hogy felbukkan a távolból szárnyas barátja.
De nem bukkant fel, viszont vad szélvihar kerekedett, s az esőszag már bukfencet hányt az udvaron, mikor végre bement. Üresnek érezte a házat. Szíve összeszorult, ahogy a jég-verte ablakok kocogtak.
– Jaj, Pipe! Mi lehet veled? – aggódott, majd szomorú lélekkel fürödni ment. Egyedül. Mielőtt a hálószobába indult, azért még kinézett. Az eső szakadva hullott, artistaként ugráltak a tárgyak, vödör, lapát és rongyok rohangáltak a vihar vad szelein. Torkában gombócot formált a féltés. Így botorkált az ágya felé. Még, mintha szeme sarkából a madarat látná, fent az ajtó tetején… De nem. Mégse az, csupán egy árnyék, ami ott moccant. Hát, ment, hogy nyugalmat keressen zaklatott érzelmeinek.
Már hajnalban felriadt. Csend volt. Az eső elállt, a ház néma nyugalommal tartotta magát, és az öreget is megvédte a mának. Dezső gyorsan öltözött, kirohant az udvarra, és nézegetve kémlelte a horizontot. Már ő is felébredt. A Pipe. Már egészen bizonyos, hogy fent van, és talán őt keresi. De galambokon, és szarkán kívül, más madarat nem látott. Talán majd később. Nyugtatta magát.
A macska teljes biztonsággal osont be a nyitott ajtón. Nyivákolva követelte a reggelit, és leült az előszoba szélén.
– Na, te most örvendezhetsz. – Szólt neki szomorún, ahogy tálkáját töltötte.

Kitakarította a házat, közben ki-ki nézegetve a teraszon, hátha látja a madarat. Majd evett, készülődni kezdett a temetőbe, s az ablakot is nyitva hagyva, el is indult, szokott idejében.
Szaporán szedte a lépéseket, nem kalandozott, csak az eget nézte. Szinte szaladva ment, s fent a temetőben is csak kicsit időzve maradt. Kalapját le se téve, csak kezében fogva beszélt a sírnak, s szavai után szemét törölve ment.
– Naszi, elment a barátom. Ha tudsz, hát segíts, hogy visszatérjen, kérlek.
Ment, szaladt haza, észre se véve Rózsikát, aki elképedve lépett ki a bolt elé, hogy utána nézzen.
– Mi lehet vele? – töprengett, ahogy fejcsóválva visszalépett.
Házában újra végigjárta mind a három szobát, a fürdőt, még a WC-be is benézett, hiszen régen, még ide is bekísérte őt a varjú. Régen. Amikor még megvolt. Tegnap.
Mivel sehol nem látta, újra csak kiment. A kertben kószált, az eget kémlelve, majd a teraszon üldögélt. Egészen estig. Még csak nem is evett.

Már egy hét is eltelt, mire beletörődött, hogy örök érvényű veszteség érte. Már nem rohangált percenként a teraszra, nem vizsgálta folyton az eget, csak szomorú volt. Nagyon, és mélyen szomorú. Keserű hangulatban nyitott a számítógépére, hogy ránézzen a varjak szokásaira, s akkor látta mennyi sok, rengeteg levele érkezett Tónitól. Hopp! Hiszen szinte el is feledte. Szégyenkezett. Épp nyúlt a telefonért, mikor megcsörrent, hát a mozdulatot nem fogta vissza. Felvette a kagylót, és kis örömfények gyúltak a szemében. Tóni volt.
– Apu! Több, mint két hónapja nem írtál egy sort se. Se cset, se semmi. Csak nem beteg vagy? Holnap indulok hozzád. Estére ott vagyok.
Örült. Örömére árnyékot vetett az űr, amit a madár hiánya okozott, de határozottan örült, hogy fia hazajön.

Másnap főzött. Már reggel felkelt, igaz első útja még mindig a teraszra vezetett. De aztán elfoglalta magát a sütővel, és burgonyahámozással múlatva az időt készült az estére. Naszihoz is felcipelte a kannát, titkon kabala-ként vitte, de hát az orgonabokrot meg kellett öntözni.
Késő délutánba fordult már az idő, mikor Tóni megérkezett. Nagy pakkokkal megrakodva ingott lába a kerti kapunál, ahogy fél lábbal belökte.A házig cipekedett. Ott már Dezső fogadta. Őszinte örömmel, szinte a könnye csordult.
– Ó, apa! Micsoda szarkalábak kerültek a szemed köré, mióta nem láttalak! – kesergett Tóni meglepetve, ahogy lepakolt, és megpaskolva egymás hátát, abbahagyták az ölelést.
– Varjúlábak azok fiam. – borult el egy pillanatra Dezső tekintete, de azonnal mosolyogni kezdett.
– Jó, hogy a humorod megmaradt Apa. Látom, akkor nagy baj nincsen.
– Nincs. Nagy az nincs. De, hát mi a nagy baj, fiam? Kinek mi? Nem igaz?

A nappaliban terített kettejüknek, még gyertyát is gyújtott. Naszi foteljában Cilike nyújtózott, amikor evés után beszélgetésbe kezdtek. Tóni köntörfalazni kezdett, nem tudva hol, és hogyan kezdje a mondandót, ami hazavezette. Ismerte apját. Jellemét, határozottságát tőle örökölte. Aztán csak belefogott, egy suta mondattal, amiről kimondása után azonnal érezte, nem így kellett volna.
– Én nem örülnék apa, ha te is úgy elaludnál egyszer majd, mint anya. – Buggyant ki belőle a szó.
– Aha, látom, te a rosszakaróm vagy. Én örülnék. Mondjuk most, amíg élek. Utána már én se örülnék semminek.
– Apu! Érts meg! Kérlek, csak egy kicsi időre figyelj rám. Kérhetem?
– Eddig is figyeltem rád, fiam.

S akkor Tóni elővezette a gondolatát arról, mennyire szeretné, ha apja vele menne Kanadába. Hogy ne legyen itt egyedül, hogy mindig tudja mi van vele, és amíg csak lehet, együtt lehessenek.
– A cég jól megy, apu. Még segíthetsz is, ha van kedved. Ott lehetőség bármire akad, jó emberek is vannak. Korodbeliek, magyarok. Annyira szeretném! Ugye, megfontolod?
Megpihent a csend hangulatukon. Dezső mérlegelt, majd azt mondta.
– Aludjunk rá egyet.
Másnap ő maga hozta fel a témát.
– Anyád sírját el kell akkor rendeznünk, fiam. Szólnom kell Lajosnak, hogy menjen ki hozzá, ha elmegyünk. Egy hónapot csak kipróbálok veled.
Tóni boldogan vigyorgott.
– Lajos bácsi, az öreg medve! Hogy van, ugyan? Átnézek hozzá. Jössz te is apa? Tán még pecázni is elmegyünk, ki tudja.
Dezsőnek nem volt kedve. Engedte Tónit, lelkére kötve, hogy Naszi ügyét tegye helyre, majd pakolni kezdett. Lelke az erdők fáin kalandozott, varjúfészkeket kutatva. Kismadárka hangját hallotta folyton, és szeme sarkából a sziluettjét látta szüntelenül. Hol a térelválasztón, hol a fotel támláján, vagy az ajtó tetején ülve érezte a madarat magánál. Sose volt ott, mikor odakapta a tekintetét.

Tizenegykor elindult felesége sírjához, hogy megossza vele gondolatát.
– Naszikám, nehéz döntést hoztam. Elmegyek Tónival, ha nem jön vissza a madárkám. Márpedig nem jön, ez látnivaló. Ha te is úgy gondolod, elmegyek egy hónapra. Aztán majd eldöntöm mi legyen utána. Te vagy ami ideköt. Egyedül te. A madár, ha jönne… Ugye tudod, mennyire hiányzol nekem? Megyek, rendezgetem a házat, és pakolászok az útra. Aztán még jövök addig, hiszen tudod. Tán a jövőhéten indulunk. Tóni jól van. Örülhetsz kedvesem. Örülj csak! Szervusz Naszi.
Lehajtott fejjel baktatott le a dombról. Töprengett a lehetőségeken, s észre se vette, de már a kertkapunál járt újra.
A hét, amit megszabott az útig, letelt. Repülőjegyet rendeltek, s átnéztek még Tóni házához is, Budapestre. Vendéglőben étkeztek, múzeumokba jártak. Aztán visszatértek a nógrádi kis faluba Dezsőhöz, hogy, másnap útra keljenek. Az utolsónak nevezett este, még nagyot beszélgettek. Tóni Dezső mellé ült a nappali kanapéján, és átölelte.
– Apa, annyira szeretlek! Nagyon örülök, hogy velem jössz.
Dezső szívét melegség járta át, szinte egész testében melege lett. Nyílt tekintettel nézett fiára, majd szólt.
– Én is szeretlek fiam. – S aztán, mint valami zsilip, amit hirtelen kinyitnak, úgy folyt, áradt a szava. Elmesélte madarát, az elejétől fogva, ahogy rálelt, majd hazahozta. Az utolsó napnál megbicsaklott a hangja. Tóni érezte, valami irdatlan mélységből húzza elő az érzéseket, amik elevenen égnek ott bent, apja bensőjében.
– Értem – szólt végül. – Kár, hogy nem láthattam.
Dezső elővette a képet, amit Lajos készített, s megmutatta neki. Tóni meglepetve nézte.
– A Pipe. – mosolyodott el.

Nem keltek korán, csak úgy, mint máskor is szokott Dezső. Megreggeliztek, aztán hurcolni kezdték a teli bőröndöket az autóba. A kis kertkapu csodálkozva figyelte a sok holmit, ami már az autó belsejébe került. Már az utolsó táskáért fordult Dezső, és vette a kulcsát, hogy zárja a házat. S ahogy felnézett az égre, egy varjat látott.
– Már megint képzelődök – morgott magában, s zárta az ajtót.
S ahogy megfordult, a terasz korlátján ült a madár. Két lábán csak pipiskedve ágaskodott, tán a táska érdekelte, vagy a kulcs, ki tudja?
Dezső állt, kezéből kiesett a táska, csak kiszakadt lelkéből a könny, s a szó.
– Pipe! Pipe, kismadaram!
S reppent már a madár a vállára, csőrét a szájára helyezve hajolt elé, hogy apró csőrnyitogatásokkal üdvözölje őt. Így lépegetett a kocsihoz Dezső, vállán a madárral, szemében örömkönnyekkel. Tónival egymásra néztek. Elég volt egyetlen pillanat, Tóni kiszállt az autóból, és Dezső holmiját kiemelve vitte, hordta vissza. Nem szólt.
A kulcsot kivette apja kezéből, bepakolt, majd átölelte Dezsőt a madárral együtt.
– A rep-jegyet lemondom, apa. És hívlak! Vigyázzatok magatokra! – búcsúzott.
Tizenegykor boldogan indult az öregember. Ment, poroszkált, a templom felé. Kezében virággal, fején a kalap, s előtte röpködve szállt a lelke, szállt, repült, hogy odaérjen egy orgonaágra, és megpihenjen.

Epilógus:
Tíz év telt el, s a nógrádi kis falu közepén lévő temetőben ott áll a hófehér márványtábla. Itt nyugszik Kemény Dezsőné, Hajnal Anasztázia és Kemény Dezső.
A márványtábla tetején egy szárnyát kitáró márvány varjú hasal. Fejét kissé lehajtva, egy képre néz. Egy gyönyörű szőke, kék szemű asszony mosolyára. Szürke dolmánya elől, kis fekete rombusszal díszítve, a kitárt két szárnya, feketén öleli a fehér márványlapot. Háta mögött hatalmas orgonabokor illatozik.
Délelőtt tíz óra van, amikor egy férfi érkezik, kezében virágcsokorral, amit a sírra helyez. Áll, nem szól, majd leül a keskeny fapadra, amit az eső korhaszt ott évtizedek óta. Ül, néz előre, majd az órájára tekint. Mindjárt tizenegy óra. Pár perc híja. S ahogy illan a perc, a föld forog, a levegő fodrozva emeli a szárnyakat magán, és megjelenik egy hatalmas, csodaszép dolmányosvarjú. Csőre vaskos, tövében fekete pihetollak, dolmánykája nyakán rombuszforma. Értelmes tekintetében tükröződik a várakozó férfi alakja. Fejét emelve ül a fehér márványtábla másik felére, s így már két oldalról ül ott egy-egy madár. Egy kő, és egy élő az örök emlékezéssel. A kővarjú, mert szerették, és a másik is azért. S ez utóbbi, mindig, évről évre, minden nap tizenegy órakor megjelenik.
– A Pipe! Szervusz, Pipe. – Szól a férfi, s mosollyal az arcán, lassan távozik.