Ok és okozat

Sokat gondolkodom okról és okozatról…
Kissé kényes témához fogok nyúlni, de nem lehet elmenni mellette, mert körülöttünk van ez az egész és akár mi is lehetünk azok. Igen mi is lehetünk áldozatok vagy elkövetők…
Manapság és szerintem régen se volt azért ez másképpen, de mivel az internet korszakát éljük minden információ eljut hozzánk akár azonnal, csak egy klikkelés az egész, ahogyan megnyitjuk a facebook-ot, az google-t, az instagramot vagy bármilyen más oldalt ahonnan a hírek özönlenek ránk. Sajnálatos módon nem telik el úgy egy hét számomra, hogy ne olvasnék valamilyen szörnyűséget. Legtöbbször az öngyilkosságokkal futok szembe. Egész fiatal, kiskorú gyerekek dobják el maguktól az életet, és ilyenkor mindig elgondolkodom…
Az én gyerekkorom is elég keserű volt, ha nem otthonról menekültem, akkor az iskolai zaklatás és szekálás elől, de így volt ez abban az egyházi közösségben is ahova jártam, mindig megtalált az az egy gyerek, tanár vagy nevelő aki rendeen rám volt szállva. Tettlegességig nem fajultak a dolgok, de olyan szinten a lelkembe tudtak tiporni, hogy napokig, akár hetekig magamba zárkóztam és a legszörnyűbb az volt az egészben hogy senkivel nem tudtam megbeszélni a dolgaimat, mert barátaim se voltak. Nem voltam az a tipikus gyerek vagy kamasz. Mindig is érettebb voltam a társaimtól, úgy testileg, lelkileg és szellemileg is. Ameddig őket az kötötte le milyen színű rúzst vegyenek a legközelebbi üzletben, én addig a könyvek világába burkolóztam és vagy írtam. Elmélkedtem a jövőn, a világon, az embereken, mi és miért történik körülöttem. Folyton gúnyoltak és kinevettek. Szegényebb környezetből jöttem, nem volt mindig megfelelő “menő” ruhám vagy cipőm, sokszor (általában) örültem ha tudok uzsonnát vinni az iskolába. Ha te már egy kicsivel másabb vagy, mint az átlag akkor egészen biztos meg fogják találni a módját annak hogyan kezdjenek el bántani. – Így most felnőtt fejjel rájöttem hogy ezek a gyerekek vagy azért bántanak mert otthon nem kapják meg azt a figyelmet, törődést, nevelést, útmutatást ami által egy egészséges képet tudnának kialakítani önmagukról és társaikról vagy ténylegesen annyira gonosz lélekkel vannak “megáldva” hogy egyszerűen lételemük az ha másokat eltiporhatnak. Olyan bántalmazóval még nem találkoztam akit valamikor valamilyen szinten bántalmaztak, mert ő az aki pontosan tudja milyen áldozatnak lenni…
Én is sokszor voltam azon a ponton hogy nem bírom tovább és valamit tenni fogok hogy vége legyen ennek az egésznek. Napokon keresztül sírtam és gondolkoztam mi a baj velem, mert igen az áldozat mindig önmagában keresi a hibákat, biztosan őmiatta van minden. Nem úgy viselkedik ahogyan azt mások elvárják, valami rosszat tett a másiknak. Mindig önmagunkban fogjuk keresni a hibákat, ami rossz, nagyon rossz mert ez egy hamis kép. Nem az áldozattal van a baj, hanem a bántalmazóval. És igen a mai világban ha egy nő végre évek múltán ki mer állni azzal hogy őt megerőszakolták, akkor jönnek a megmondók az úgynevezett fotelhuszárok “milyen jó ennyi év után eszébe jutott hogy megerőszakolták, eddig hol volt miért nem szólt senkinek?” vagy a másik “kedvencem” “mert biztosan lenge, kurvás öltözéke volt, mit csodálkozik”. Persze így igaz ahogyan te azt állítod kedves B.Lajos a fotelből. Ilyenkor jön az én kérdésem. Mi jogosít fel bárkit is arra , akár ha meztelenül is menne végig az utcán egy nő hogy megerőszakolja őt bárki is? Mi joga van hozzá? Itt tartunk a 21. században. néhány embertársam, ha fogalmazhatok így embertársam visszafelé fejlődik. Darwin megbukott. Vannak ilyen egyedek…
A minap olvastam hogy egy 12 éves kislány vetett véget az életének egy budapesti iskolában. Ilyenkor ismét elgondolkodom mit rontanak el a mai szülők, milyen nevelést kapnak a gyerekeik, mert mindent nem lehet a social médiára, a rossz társaságra, az iskolára fogni. Kicsit nézzünk önmagunkba és gondolkodjunk el, az én gyeremekem áldozat vagy elkövető-e, vagy az én gyerekem egy jó felé úton haladó alázatos és életre, empátiára, szeretetre nevelt gyerek-e? Mert egy 12 éves gyerek nem dobja el az életét ok nélkül. Mindenki járt iskolába és biztosan akadt abban az időszakban legalább egy olyan személy aki megkeserítette az életét. Ezt most szorozzuk meg egy kis modern felszínes világgal amikor csak az számít mennyire vagy szép, trendi, jól öltözött, hányan követnek instán avagy tik-tokon, mennyire vagy népszerű, ha ezek nincsenek meg miért nincsenek meg, csak egy lúzer vagy egy senki. És én itt még szépen fogalmazok. Az én időmben is voltak olyan gonosz gyerekek (főleg lányok) akik szó szerint ki tudtak készíteni akár egy tanárt is. Emlékszem egyik nap osztanályfőnöki óránk volt és a mean girls-ök (szándékos a filmes utalás) addig feszítették nála a húrt amíg el nem kezdett zokogni és kirohant a tanteremből…
És most képzeljük el ezt egy gyerekkel akinek annyira gyenge a lelkivilága, aki még önmagával sincs tisztában, akinek útmutatás kell, egy biztos pont hogy megerősítést nyerjen, ő is valaki ebben a világban, ő is fontos személy, erős egyéniség akire szükség van. Amikor nincs kihez forduljon, mert akadnak olyan szülők (és sajnos egyre több) akiknek annyi a fontos; elment iskolába, most hazaért, evett, ivott, tanult és itt be is zárult a kör. A lelki dolgok már nem olyan fontosak, és akkor nem értik meg ha a gyerek zárkózottá válik, durva lesz a viselkedése, hazudozni fog, kicsapongó lesz avagy depressziós, és alig várja hogy felnőtt legyen és lelépjen otthonról avagy elköveti a legrosszabbat és véget vet az életének. Az pedig szintén ritka dolog akinek van legalább egy olyan barátja akivel bármit megtud beszélni, bármit. Aki nem árulja el, aki nem fordít neki hátat, aki nem hagyja cserben még a legnagyobb hülyeség közepette sem amit éppen el akar követni vagy már elkövetetett. Vagy amikor a felhők felett jár, vagy amikor a pokol legmélyebb bugyrában érzi magát…
Rengeteg öngyilkosság hiúsulna meg, ha legalább minden gyerek, minden ember életében lenne egy olyan személy aki mellette van. Mert lássuk be bántalmazók mindig is voltak és mindig is lesznek, nem tudjuk őket egy csettintéssel eltüntetni. De ha csak egy olyan személy lenne mindenki életében akinek még a legsötétebb gondolatait is el tudná mondani. Mit meg nem adtam volna anno ha nekem is lett volna egy ilyen ember az életemben. Ma már van, szerencsés vagyok mert nem is egy, több is. Nem mindenki erős lélekben és amikor már megérkezne a segítség akkor már késő. Annyit kellene csak tennünk egymással szemben, hogy mindig nyitott szemmel járjunk, mert ha egy kicsit tovább nézel önmagadon kívül, akkor sok mindent megláthatsz az emberekben. Ez nem klisé, ez így igaz, saját tapasztalatból mondom. Sok ember életében voltam ott, amikor a legmélyebb pontját élte meg, és csak annyit kellett tennem, hogy hallgatok, meghallgatom őket, ott vagyok mellettük a legnehezebb időszakukban. Talán én nem is tudok róla, de lehetséges hogy közülük akár egy életet is megmentettem. Tehát amikor olvasom a hírekben hogy megint egy gyerek vagy egy felnőtt mindegy milyen korú vetett véget az életének mindig kiszakítok egy darabot magamból és arra gondolok, bárcsak ismertem volna, hogy segítsek ahogyan tudok, ha csak egy öleléssel, ha egy átbeszélt éjszakával, ha egy mértéktelen ivászattal, ha csak egy kiadós sírással, csak ne tette volna meg…
Ezért ha bárki is olvassa most ezt, annyit tegyen meg, hogy figyel, hogy tényleg figyel a másikra, mert az élet ajándék és nem egy játék, amit eldobunk, ha már nem kell senkinek. A másik dolog mielőtt megbántod a másikat előbb gondolj bele neked hogyan esne, mert nem tudhatod mi zajlik a lelkében, lehet te vagy az utolsó csepp a poharában.

Figyeljünk oda egymásra, szeressük egymást és mindig gondoljuk bele magunkat a másik helyzetébe, ha néha nehéz is, ha néha mérgesek is vagyunk. Figyeljünk oda egymásra!