A bevásárlóközpont mellett, egy körbekerített területen kivágott fenyők garmadája borítja zöldbe a ködös, szürke, lehangoló környéket. A rögtönzött fatelep közepén szebb napokat látott teherautó áll. A lenyitott plató mögött szorgoskodik a fenyőárus. Elé járulnak a környékbeli cívisek, hogy karácsonyfát válasszanak maguknak.
A fenyőárus vastag kabátot és ujjatlan kesztyűt visel. Egy tölcsérszerű csőbe tolja a kiválasztott fákat, ennek segítségével húz hálót rájuk, hogy kényelmesebb legyen hazavinni a kifizetett árut.
Ma, a szenteste napján a legnagyobb a forgalom. A drótkerítésen lógó fekete táblára krétával írták fel az árakat. Engedmény nincs, egyet fizet, egyet kap. A fenyőárus rutinos mozdulatokkal, fáradhatatlanul dolgozik, mintha egész évben ezt csinálná, pedig ő tudja a legjobban, hogy csak egyszer van karácsony.
A kerítés mellett feltűnik egy öregember. Viharvert kabátjának zsebében kotorászik, közben a fekete táblára fehér krétával írt számokat böngészi. Sodrott dohányt vesz elő, rágyújt, toporog.
A fenyőárus néha odakiált a segédjének. A svájcisapkás férfi ilyenkor elrendezi a fenyőket, elrendezi a sorban álló cíviseket, és elrendezi a megrendeléseket is. Mert bizony itt ilyen is van. Az úrhölgy kifizeti a fát, aztán bemegy a szupermarketbe vásárolni, majd megjön a férjeura, bemondja a nevet, és már cipelheti is a kifizetett fenyőt. Hálóval összeszorítva, ahogy azt kell, hogy kényelmes legyen.
Az öregember a fekete tábla előtt álldogál. Aztán hátat fordít neki, és titokban előveszi az aprópénzt a zsebéből. Tologatja kérges tenyerén az érméket, számolgat, majd nagyot szippant a cigarettájából. A keserves, néma sóhaj fehér füstként gomolyog elő a tüdejéből, és összekeveredik a szürke köddel.
A fenyőárus elégedetten tekint körbe a placcon. Lassan minden fa elkelt, a vevők elfogytak. A nap eltűnik a betonházak mögött, lenyugodni készül. Ónos köd szitál, csúszós lesz az út…
– Induljunk – mondja a fenyőárus a segédjének, mire az elkezdi feldobálni a platóra a megmaradt fákat.
A fenyőárus ekkor veszi észre az öregembert. Rajta felejti a tekintetét, hosszasan hunyorít. Látszik rajta, hogy most a jobbik énje, melyet eltölt a szeretet, viaskodik a rosszabbikkal, amit csak a bevétel érdekel. A rosszabbik énje hegyeset köp a földre, aztán a jobbik énje felkiált:
– Halló!
Az öregember odafordul.
– Milyen névre volt? – kiáltja a fenyőárus jobbik énje.
Az öregember nem érti. Elindul a teherautó felé, megkerül egy hókupacot, és szolgálatkész arccal közeledik.
– Maga az a Perényi János? – ordítja a fenyőárus, pedig az öregember már egész közel jár hozzá. – Maga az?
Az öregember nem is válaszolhat, a fenyőárus máris a kezébe nyomja a fát. Kicsit csálé, kicsit ritkásak az ágai, de feldíszítve azért nagyon is megteszi majd karácsonyfának.
– Na vigye, nem érünk rá egész délután itt rostokolni – méltatlankodik a fenyőárus, aztán faképnél hagyja a megilletődött, szólni sem tudó öregembert, beül a teherautóba, de az ablakot letekerve még visszakiált:
– Boldog karácsonyt!
5 hozzászólás
Kedves Szabolcs!
Boldog karácsonyt kívánt az árus az öregembernek. Vajon tudta, hogy nem ő Perényi? Vagy megszánt, mert látta, hogy szegény, nincs pénze fára? Tetszett a történet. üdv hundido
Olyannyira tudta, hogy talán Perényi nevű feliratkozó nem is létezett. 🙂
Köszönöm szépen, hogy elolvastad! 🙂
Remek történet.
deb
Köszönöm, hogy elolvastad és véleményezted! 🙂
Karácsonytáján az emberek is jobbak. Valahogy szinte kötelességüknek érzik, hogy kedvesek, figyelmesek legyenek és valamit viszonzás nélkül is adjanak.
Ilyenkor sokan készítenek cipős dobozokba mindenféle ajándékot, hogy aki megkapja, örülhessen neki.
Szeretettel: Rita