Öreg-hegy 4.

– Van egy feltételem – közöltem vele másnap. – A te kocsiddal megyünk. Ha ebbe nem egyezel bele, akkor sosem fogod látni az Öreg-hegyet.

Persze beleegyezett. Én meg kicsit megkönnyebbültem. Valahol a lelkem mélyén szinte rettegtem tőle, nehogy olyan látszata keletkezzen a dolognak, mintha a kapuzárási pánikkal küszködő híres író felcsalt volna a hegyi házába egy szerencsétlen hajadont, és ott foglyul ejtette, a menekülés minden útvonalát elvágva. A te kocsid, bármikor hazamehetsz, ha nem tetszik itt neked.

Hát, mit ne mondjak, először tényleg nem tetszett neki. Nagyon nehéz lett volna tagadnia a csalódottságát.

– Itt nincs áram??? – Ez a kérdése például egyszerre volt felháborodott és megmosolyogtató, nem is tudtam hirtelen, jót tenne-e a további történéseknek, ha erre felnevetnék.

– Mondtam neked, hogy ide szoktam elvonulni a világ elől – fejtettem ki közömbös hangon. – Nincs áram. Az íráshoz nem kell. És még sok minden más sincs.

– Mégis mi nincs még??? – Ekkor már nemcsak számonkérő, de riadt is volt a hangja. Megszántam. Igyekeztem gyorsan megnyugtatni:

– Nézd, talán túl gyors volt ez az egész. Nem beszéltünk át minden részletet. Igen, ez a ház egy meglehetősen ódivatú lak, ezt elismerem. De nekem pont ez kell, hogy alkotni tudjak. Itt ki tudod zárni a külvilágot. Semmi másra nem kell koncentrálnod, csakis a szereplőidre és a történetedre. Nincs áram? Hát nincs. Petróleumlámpa világít. Nincs fürdőszoba? De van. Mert ha én ide most beállítom a dézsát, és aztán vizet melegítek, akkor maga a ház lesz a fürdőszoba. Ennivaló kell? Akkor bizony muszáj lekocsikázni a városba. De az a fél órácska talán nem olyan nagy idő. Viszont lehet vadászni is. Öreg-hegy adakozó, nem hagyja éhen halni az egyszeri vándort.

Fennkölt szónoklatomat minden szívfájdalom nélkül törte ketté egy jól irányzott megjegyzéssel:
– Nem mondtad, hogy amis vagy.

Ezen csak nevetni lehetett. Sokáig és felszabadultan. És immár tudtam, hogy Annabel velem marad. De azért még befejeztem a “szónoklatot”, immár kevésbé patetikusan:
– Ezért ragaszkodtam hozzá, hogy a te kocsiddal jöjjünk. Ha nem tetszik itt neked, bármikor elmehetsz.

– Egyelőre eszemben sincs. De azért jó tudni – felelte azzal az utánozhatatlan mosollyal és jellegzetes szemvillanással, ami mind-mind beleégett a retinámba azóta a felejthetetlen nap óta.

Annabel, mint aki éppen készül belenyugodni a megváltoztathatatlanba, megkezdte komótos terepszemléjét a házikóban. Odalépett az ablak előtt álló rusztikus íróasztalhoz, leheletfinoman végigsimított az ódivatú írógépemen, felvett mellőle egy-két jegyzetfüzetet, átpörgette a lapjaikat, de aztán csalódottan visszahelyezte őket az íróasztalra, látva, hogy egyelőre teljesen üresek.

Én pedig, mint egy lelkes idegenvezető és egy botcsinálta termékmenedzser különös keveréke, elkezdtem magyarázni a helyzetet:
– Tudod jól, hogy olyan történelmi kalandregényeket írok, amelyek a polgárháború idején játszódnak. Mi lehetne ennél jobb helyszín az ihlethez? Teljesen autentikus. Különben is, a módszerem már bizonyított. Sokszorosan. Több mint egy évtizede ez a ház és ez a miliő képezi az alkotói környezetemet. Csak az első két könyvem született a civilizáció dzsungelében, az összes többit itt írtam.

– Kicsit csalsz – zökkentett ki a gondolatmenetből, és szinte vádlón emelt fel egy golyóstollat. – Ilyesmi még nem létezett a polgárháború idején.

– Nem bizony. De autó sem – vágtam vissza. – Jobban örültél volna, ha szekérrel jövünk fel ide? Vagy lóháton?

Nem válaszolt. Tekintetét újra az ódon írógépemen nyugtatta.

– Azt hittem, számítógépen írsz – jegyezte meg csöndesen.

– No hiszen! Én meg a számítógép! – kacagtam fel. – Bekapcsolni sem tudnám azt az idegesítő masinát.

Meglepve fordult felém:

– Ezt komolyan mondod?… De hát mindjárt beköszönt a harmadik évezred! Azt mondják, a XXI. század az informatika évszázada lesz. Te meg…

– Most mondd meg őszintén! Amikor a regényeimet olvastad, kiderült számodra, hogy mivel írtam őket? – vágtam közbe kissé megbántottan. – Na ugye. Már csak azért sem, mert a kiadóm pont ezért van. Szépen feldolgozzák a szöveget, lektorálják, korrektúrázzák, betördelik, nyomdába küldik, és ez már csak azért is remek megoldás, mert így a kedves olvasó sosem tudhatja meg, hogy például az írógépem “B” betűje kicsit el van csúszva.

Annabelt már nem érdekelte az írógépem. De a számítógép, mint olyan sem. Újabb – vagy inkább jóval régebbi – technikai eszközre kérdezett rá:

– De nem szoktál magaddal hozni egy nyamvadt zsebrádiót sem? Ahhoz még áramfejlesztő sem kéne, elég neki pár elem, azt meg árulnak odalenn a városban.

– Mire kéne nekem egy zsebrádió?

– Mit tudom én? Hogy meghallgasd a híreket. Hogy értesülj róla, hogy éppen kitört a harmadik világháború, és hamarosan atombombát dobnak Montanára.

Még ezt a rendkívül szomorú eshetőséget is olyan édesen vezette fel, hogy egyrészt muszáj volt tőle elolvadni, másrészt pedig kénytelen voltam felnevetni:

– Ha atomot dobnak Montanára, azt szerintem észre fogom venni abból, hogy hirtelen porrá égek. Nem kell hozzá zsebrádió. Egyébiránt pedig nyitott kapukat döngetsz, ugyanis már van tapasztalatom a dologban. No nem az elhamvadásban, ilyesmit csak a megboldogulásom után tervezek, de eleinte tényleg hoztam magammal zsebrádiót. Aztán mi történt? Hát kitört az Öböl-háború. Folyton a híreket hallgattam. És ez olyannyira kizökkentett, hogy majdnem egy teljes hónapot csúsztam a kézirat leadásával. Hidd el, a módszerem kipróbált és megbízható. Vagy hogy stílszerű legyek: bombabiztos.

Nem tudom, meddig csevegtünk volna még atomháborúról, civilizációról, regényírásról és az ahhoz szükséges elvonultságról, mindenesetre véget vetettem a diskurzusnak néhány egyszerű tényközléssel:

– Pakoljunk be a kocsiból, mert Öreg-hegyen hamar jön az alkony ebben az évszakban. Jobb, ha túlesünk a dolgon. Aztán meg befűteni sem ártana, hideg lesz az éjszaka.

A rönkházikóm voltaképpen egyetlen nagy helyiségből állt, amelyik egyszerre volt nappali, konyha, étkező, dolgozószoba és hálószoba. Az apróbb kiszolgáló helyiségek mind belőle nyíltak. Például a fáskamra, meg az a raktárhelyiség is, ahonnan bevonszoltuk a nagy dézsát az időközben alaposan felfűtött házikó egyik sarkába.

Tüzet raktam az öntöttvas tűzhelyben is, hogy vizet melegíthessünk, utána meg hoztam pár szöget és egy kalapácsot, hogy egy nagy lepedőt felerősíthessek az egyik gerendára. Így valamelyest elválasztottam a fürdésre kijelölt sarkot a helyiség többi részétől.

Nem sokkal később ezen igyekezetem eredményén majdnem felnevettem. A tűzhelynél szorgoskodtam éppen, zseniális gasztronómiai képességeimet a vacsora előállításának szolgálatába állítva. Jó két méterre tőlem a lepedő függött a gerendáról. Mögötte Annabel fürdött a dézsában. Majd a tisztálkodás végeztével fölegyenesedett, kiszállt a korhű alkalmatosságból, és törölközni kezdett…

Én pedig mindezt szinte tátott szájjal néztem végig. Akkor már oda sem figyeltem a serpenyőre, csak rutinos mozdulatokkal kavargattam a ragut. Távol, a dézsa mögötti falnál függő petróleumlámpa fénye úgy vetítette a lepedőre Annabel testének sziluettjét, hogy az felért a legizgatóbb mozielőadással.

Elviselhetetlen ritmusban váltakoztak a lelkemben a hangulatok. Átkoztam magamat, amiért nem gondoltam ilyen eshetőségre, de aztán gyorsan felmentést is kaptam magamtól, hiszen eddig egyedül laktam be mindig az Öreg-hegy rönkházát, ki elől kellett volna takarást készítenem? Amikor én fürödtem, arra nem volt kíváncsi senki.

Ki is nevettem magam, mint egy újabb igyekezet szerencsétlen jogtulajdonosát, aki jött ám itt nagy lelkesen szögekkel, kalapáccsal meg lepedővel, aztán tessék! Látott már valaki ennél lenyűgözőbb, erotikusabb előadást?

De a legdermesztőbb felfedezésem mégiscsak az volt, hogy én ezt a nőt immár kívánom. És lehet, hogy pont a “dermesztő” szó tűnik a lehető legindokolatlanabbnak ebben az összefüggésben, de az tény, hogy földbe gyökerezve bámultam hívogatóan ringó melleinek sziluettjét, asszonyosan telt csípőjét, combjainak, fenekének szabályosan megrajzolt íveit. Egyszerűen képtelen voltam levenni a szemem az elém táruló látványról, és kicsit sem értettem, mi történik most velem.