Princess von Meerbach, avagy: Még nincs vége (2.)

Az éjszaka titka:

„A múlt mindig csak egy apró porszem…” Egész este a herceg mondatán gondolkodtam, miután visszavonultunk hálószobáinkba. Elgondolkodtatott, mintha rejtett tartalma lenne, merengtem. Kihúztam a függönyöket az ablakból és kinéztem a sötétségbe.
– Hmm…fura ez a hely, nem gondolod? – Kérdeztem Attilától. Barátom álmoskásan feltekintett a magyar-német prospektusból, melyet baldachinos ágyamon olvasgatott. Felvonta szemöldökét.
– Fura? Azt mondod? Nem tudom…nekem itt csak egy fura dolog van, és az a herceg – Összefont karokkal leültem az ágy szélére.
– Ne bolondozz, én komolyan mondtam.
– Én is – becsukta a könyvet, és az éjjeliszekrényre dobta. – Nem tudom, mi a véleményed róla, de szerintem nem stimmel vele valami.
– Micsoda? – Ráncoltam össze a homlokom. Ha bizalmatlanságról vagy óvatosságról volt szó, én vigyáztam jobban, olyan pedig ritkán fordult elő, hogy Attila ilyen rövid idő alatt gyanúsnak találjon valamit, vagy valakit. Furcsálltam is kicsit tőle. – Mi „nem stimmel” a herceggel?
– Nem tetszik, hogy talányokban beszél…az, amit a vacsora végén mondott… hát fogalmam sincs, hogyan értsem, de nem lopta magát a szívembe az ürge. De nem is az a gondom. Volt más is, ami érdekesen hangzott a szájából! – Szememet forgatva leheveredtem mellé, és a könyökömre támaszkodtam.
– Attila, csak ma érkeztünk. Jó, tudom, én se rajongok ezért a kastélyért, van is rá okom, de nem is ismerjük Rudolfot. Mi miatt nem szimpatikus? Mit mondott? – Faggattam. Attila megemelkedett, és fülelt, mintha attól félne, hogy valaki hallgatózik az ajtónál. Mutatóujját felemelve csendre intett.
– Css! Halkabban – mivel nem látott mozgást, sem árnyékot a küszöb fölött, folytatta. – Amikor szóba került Giselle és a vőlegénye tragédiája, azt mondta, szörnyű, ami az őseivel történt. De valamelyikük, vagy Giselle, vagy Rolf, nem a rokona volt, nem? Hiszen nem házasodtak össze. És valószínű, hogy Giselle volt a felmenője kettejük közül.
– Na és? Lehet, hogy véletlenül beszélt többes számban, ez nem nagy dolog – oltottam le. Szinte sértetten nézett rám, de mielőtt visszavághatott volna, kopogtak az ajtón. Lezárva az ügyet, felkeltem és kinyitottam. Előttem egy piros rózsa jelent meg, a herceg kíséretében.
– Guten Abend, Fräulein Dorine, és az úrfinak is! – Köszönt illedelmesen. Attila felült.
– Jó estét, Herr Rudolf! – Vágtuk rá. A herceg meghajolt.
– Csupán jó éjszakát akartam kívánni…ezzel – s átnyújtotta nekem a virágot. Elvettem tőle és megköszöntem. – Oh, és szólni is szeretnék egyúttal, hogy hamarosan takarodó lesz – itt Attilára tekintett. – Jobban teszi az úrfi, ha visszamegy a szobájába, a szülei már keresték az imént! – Széles mosoly keretében megint meghajlást imitált.
– Jó éjt, mindkettejüknek, két legnemesebb ősöm vigyázza álmukat! – S távozott. Én meg csak álltam, kezemben a rózsával. Hátranéztem, Attilára. Csípőre tett kezekkel, szemrehányóan pillantott vissza rám.
– Véletlenül, ugye? – Az ajtóhoz osont, s megvárta, míg elhalnak Rudolf léptei. – Itt nekem nem tetszik valami – kivette kezemből a rózsát, és az ágyra hajította.
– Gyere, nyomozunk egy kicsit, a herceg után.
– Várj, hova mész? – Állítottam meg. Már pizsamában voltam, és nem volt kedvem a herceg után futkosni, pláne nem éjjel tizenegykor. – A szüleid már kerestek téged, hagyjuk a francba! – Barátom visszafordult.
– Nem. Engem érdekel, mi ez az egész. Gyere, bebizonyítom neked, hogy ez a fickó nem tiszta – s már nyitotta is ki az ajtót. Egyenes út vezetett a folyosóra. A falakon fáklyák égtek, azok világították meg ilyenkor a kastélyt. Rudolf még nem járt messze. Mikor kiértünk a szobámból, akkor fordult le folyosó végén. A falhoz simulva követtem Attilát. Halkan lépkedtünk, mégis gyorsan mentünk utána.
– Csak tudnám, mire jó ez?! – Suttogtam. Nem válaszolt. Közeledtünk a herceghez, már hallottuk a lépéseit. Mi is befordultunk balra, de szinte azonnal vissza is húzódtunk. A kastély ezen részén jóval több fáklyát szereltek fel, a herceg rögtön észrevett volna. Ráadásul társaságot kapott… Az egyik ajtó mögül feketeruhás, kopasz alak lépett elő. Mélyen meghajolt Rudolf előtt, és a szobába vezette.
– Erre, hercegem! – Ahogy kattant a zár, mi is előbújtunk. Odaosontunk, hogy hallgatózzunk. Letérdeltünk a kulcslyukhoz.
– És most figyelünk – kacsintott Attila. Pillanatnyi csönd után beszéd hangja szűrődött ki.
– Hercegem, biztos benne? Ez nagyon…abszurd! Szinte lehetetlen!
– Nem érdekel! Ha nem lennék ilyen gyenge… de magán a sor! Önnek kell megtennie! Segítenie kell! – Lobbant fel akaratosan a herceg.
– Hercegem, Ön jelenleg beteg! Amit kér…egyszerűen….
– Mondtam, hogy nem érdekel! És ne hercegezzen, Gerhart!
– Ön nem önmaga! Kifordult magából…- nyüszítette a férfi. A herceg felnevetett.
– Igen, pontosan! Nem vagyok önmagam…és mégis! Segíteni fogsz nekem, különben el kell hallgattassalak. Túl sokat tudsz! – A másik tétovázott.
– Rendben van… Rolf. Ahogy kívánod!
– Helyes – köhögte a herceg. – De tudod, kit kell felhasználnod!
– Igen, Herr Rolf – hangzott az engedelmes válasz. Közelgő lépések hangzottak belülről. Attilával összerezzentünk. Hátranéztünk, ahol egy ajtó állt magányosan. Berontottunk magunkra zártunk. Valamiféle szertárban kötöttünk ki. Szűkös, kicsi hely volt. Alig láttuk egymást.
– Te…te..érted ezt? – Szegezte nekem a kérdést. Hirtelen nem tudtam, mit válaszoljak.
– Hát… nem! Én… csak én hallottam úgy, hogy a kopasz pasas Rolf-ot mondott?
– Épp ez az! Én is úgy értettem. Rudolf helyett Rolf? – Gondolkodtt hangosan. Mi? Ez nem igaz, gondoltam.
– Attila, a Rolf, a Rudolf beceneve! Rolfnak hívták Giselle kedvesét! Nemesvári Rudolf….Istenem, hogy nem jöttem rá előbb?
– Mire? Mi az, Dorina? – Rázott meg a vállamnál Attila. Nekem összeállt a kép.
– Nemesvári Rudolf, alias Rolf Edelsburg! Itt valami tényleg nem stimmel! A kettő név egy és ugyanaz!
– Hogyan? A kettő név, vagy a kettő személy? – Kérdezte, s ezzel rátapintott a lényegre.
– Te…csodálkoznál azután, ami otthon történt? – Ám amikor kívülről ajtó csapódott, s meghallottuk a herceg hörgő, mély köhögését, már csak magunknak adtuk meg a választ.