Petra mosolya

1.

Zoltán már elhagyta Pestet. Elhagyta a város végét jelző táblát. Elhagyta azt a várost, amit oly nagyon szeretett. A város eleinte elvarázsolta, majd befogadta, s befogadta ő is a várost. Később aztán magáévá tette, otthont adva céltudatos lényének.
Most elhagyta, itt hagyta. Mögötte volt, és nem csak a város. Minden megszűnt, elmúlt, vagy igaz sem volt, ami az itteni életét jelentette. Az életét hagyta itt, legalábbis, amit annak vélt. Valósnak kellett lennie, hiszen megtörtént. Mégis egy rémálomból próbált felébredni.

– Az életünk nem más, mint ami megtörtént velünk? Múlt időben? Még ha nincs is vége, de nincs folytatása, nincs jövő sem. Van, akiknél itt kezdődik a boldogság, a karrier, vagy bármi más, ami a következő pillanatban folytonos – végtelen tánccá válik a remélt jövővel -.
Egyszer hátranézett. Hátra kellett néznie. Bármennyire szeretett volna, nem tudott teljesen elszakadni. Maradt itt még valami, maradt egy igen erős, eltéphetetlen, csomós kötelék, amivel szembesülnie kell élete hátra lévő részében, amit nem tud megoldani. Ami van és ami lesz is, mint az élete, ami kettétört, de véget nem ért. Bár semmi, de semmi nem maradt belőle, amit magáénak tudhatott, magáénak érezhetett. Zoltán nem volt gyilkos, de ha az lett volna, akkor sem érezte volna magát bűnösebbnek.
Sokáig úgy gondolta, hogy szépen halad élete útja. Fölfelé ível, a reálisan maga elé állított célokat sorra elérte, sőt túlszárnyalta. Mindent megkapott, amit akart, és ő sokat akart. Nem emlékezett már pontosan, hol is kezdett minden elromlani- a romlás maga olyan lassan történt, hogy már csak a hirtelen törés mutatta meg a bajt, ami végzetessé vált. Az életét aprólékos gonddal tervezte, lépésről-lépésre haladt egyre előre.
Azt tudta csak, hogy ő rontotta el, ő a hibás, vagy inkább bűnös.
– A rossz út választása az egyén bűne, ha másokat is magunkkal viszünk a rosszul választott úton. Nem így kellett volna! –
Rossz volt az értékrendje, nem tudta mi a fontos, mi az, ami igazán számít, nem tudta, hogy a gyakorlatias világa kizárt mindent, és lassan megölte a szépet, a jót, az értékeset. Nem tudta, hogy céljai elérése csak akkor nem lett volna önző, ha teljesen egyedül van.
Zoltán 42 éves volt. Néhány hónapja meghalt a felesége, hátrahagyva egy csodálatosan szép, angyalarcú kislányt. Ez az angyalarcú 5 éves kislány az igazi áldozata a rossz értékrendnek, a rosszul felállított sorrendnek. Ahogyan ő élt, ahogyan ő érvényesült, AMIT EGYEDÜL ÉRT EL, de mégsem egyedül.
Petra, a kislánya intézetben lakott anyja halála óta. Testi-lelki fogyatékosan született. Az ő kicsi, ártatlan arcát látta maga előtt. Az érzelemmentes, mosolytalan arckifejezést. Még egyszer hátranézett. Utoljára.

Az út mellett sebesen suhantak el a fák. Homályosan, lényegtelenül. Zoltán új, metálszürke BMW-je zajtalanul járt. Pedig mennyivel jobb lett volna, ha a motorzaj elnyomja agya örökös szemrehányó zakatolásának a hangját! Mindenféle gondolatok cikáztak agyában, majd fájdalmasan megcsörrenő, aláhulló mozaikdarabkák képében visszanézte az életét.

18 éves korában került fel Budapestre, Ózdról. Becsülettel kitanulta az asztalos mesterséget, de nagyon jól tudta, hogy sosem lesz belőle asztalos. Anyja kedvéért tanulta meg ezt a szakmát. Annak idején ez járta: ha szegény vagy, választasz egy ipari szakmát. Ott a szakképző, ott a gyár. Nem kell ambíció, de lehetőség vár.
Ő már kicsi gyermekkorától tudta, hogy rendőr lesz. Ez volt a titkos álma, a vágya, s valahol mindig is érezte, hogy sikerülni fog. Nyugodt szívvel jött el otthonról. Két évvel fiatalabb öccse, Attila anyjukkal maradt. Segíthetett neki, támasza lehetett. Bár az anyjuk nem igazán szorult segítségre, támaszra. De tudta Zoltán, hogy életét a két fiúgyermek töltötte ki, s a távolság hiányt szült.
Zoltán még nem töltötte be a kilencedik életévét, amikor apjuk meghalt infarktusban. Ivott is, no meg sokat dolgozott a bányában. Szívta a sok port, szívta a sok ideget. Alföldi gyerekként a bánya neki is lehetőség volt. Azokban a nehéz időkben jó fizetés, biztos megélhetés várta az iparvárosban. Úgy tett, mintha elfeledte volna a zsíros föld szagát, a harmatos hajnalokon elkezdett jóízű munkát. A betakarításokat, amit két kezével vetett, majd aratott. Elfeledte, vagy úgy tett, s jó bányász lett, jó sok ivással és idegeskedéssel
Anyjuk becsülettel nevelte őket, szerényen megadta fiainak ami tőle telt. Éhezniük nem kellett, de nem is dúskáltak semmiben. Szigorúan bánt a fiúkkal. Tudta, ha nem fogja őket, azon a környéken könnyen elkutyulnak. Azt meg csak érezte, hogy ez a férfit, férjet, apát helyettesítő kötelezettsége.
A szürke, koszos város peremén laktak Újtelepen, egy kétszobás komfort nélküli kicsi házban. A “gyár”, az ÓKÜ, akkor még sok ezer ember biztos megélhetése okán szakadatlan okádta a füstöt. Ez szürkévé tette a várost, szürkévé tett az ott élő embereket. Újtelep valaha szép, rendezett virágos utcái már ekkortájt megmutatták öregedő, elhaló arcukat. Akik tehették elköltöztek a gombamód épülő lakótelepekre. Helyükre többnyire lecsúszott, lezüllött emberek jöttek. Itt éltek ők hárman: egyszerűen, csendesen, békességben.
Anyjuknak nem voltak céljai, vágyai, álmai, ezért állandóan dolgozott, csak dolgozott szakadatlan. 8 óra a varrodában, aztán a háztartás, a kicsi kert, a jószágok ellátása. Aztán néhány óra alvás után újra ez, és megint ez, és mindig ugyanez. Vasárnaponként lopva elment a misére, szótlanul imádkozni. Ennyiből állt a élete. –

„Tűzoltó leszel s katona, vadakat terelő juhász”… – olvasta a nő József Attila versét hét éves fiának elalvás előtt.

Attila kicsit irigyelte Zoltánt, amiért elmehet, világot láthat, hisz az ő életükből kimaradtak a nyaralások, kirándulások. Tudta, ha Zoltán elmegy, ő már nem mehet, anyjukkal kell maradnia. Ezt azonban soha nem mutatta, és őszinte szeretettel támogatta testvérét.
– Tudod, kicsit irigyellek. – mondta indulni készülő bátyjának Attila.
– Majd te is fogsz utazni, világot látni, előtted még az élet.
– Ja, majd egyszer, talán… nem tudom. Anyának is szüksége van támaszra.
– Mégse maradhatsz mellette örökké…
-Ez igaz, de…
– Tudom. – vágott Zoltán testéve szavába. – Még szinte gyerek vagy, van bőven időd gondolkozni, mit is kezdesz az életeddel.
– Ja. Te viszont már gondolkoztál, bőven. Tudom, hogy kisgyerek korod óta ez minden vágyad. Annyit mondogattad, hogy egy időben én már csak azért is tolvaj akartam lenni. – nevetett Attila. – Aztán remélem, hallok felőled krimikbe illő sztorikat, hogy cserkészed be és kapod el a rossz fiúkat.
– Haha, meglesz, ne aggódj!
Anyjuk féltette Zoltánt a nagyvárosi élettől. Úgy gondolta, még túl fiatal, túl tapasztalatlan  a fővárosi élethez, de elengedte.
– Hát jó. Ha menni akarsz, menj. Aztán ha nem lesz jó, hazajössz. – mondta a nő egykedvűen, aztán mintha megbánta volna, hogy nem mutat elég érzelmet, megölelte fiát. – Itt… mindig otthon leszel. Én és Ati mindig szeretettel várunk.

Zoltánnak sosem tűnt fel, hogy milyen keveset beszélnek, hisz ez volt megszokva. Mást nem ismertek, csak a szükséges mondandót oda- vissza. Ha sok lett volna a szó, ha eljutottak volna a beszélgetésekig, akkor jöhetett volna a gondolat, az elképzelés. Elképzelhette volna, hogy megszakadt a szív a kurta kimondott szavak mögött, mert kitépi magát a gondoskodásából. Attila kedves mosolya mögött pedig elképzelhette volna a lemondást bátyja javára. Számára már nincs kaland, egy osztott lapot kapott.

Zoltán elment, és jó volt neki. Rögtön a BRFK-nál helyezkedett el, mint kifutó fiú. Szinte nevetségesen alacsony fizetése neki több volt a vártnál. Itthon a felét, ha megkapta volna szakmunkásként. Kapott egy normális szobát a rendőrség munkásszállóján. A háromágyas szobában ketten laktak. A társa igazi rendőr, Kaposvárról került Pestre. Vele nagyon szívesen beszélgetett, minden alkalommal megkérdezte, mi újság, mi érdekes történt munka közben, a rendőr örömmel beszámolt, még akkor is, mikor nem volt semmi említésre méltó. De ennél is sokkal inkább szeretett beszélni feleségéről és két fiáról, akik nagyon hiányoztak neki. Asztalán, mint egy nekik szánt szentélyen, hármuk képei díszelegtek képeslapok és apró dísztárgyak között. Időnként kézbe vett közülük egyet, és ilyenkor könnyes lett a szeme. Zoltán tudta, ilyenkor inkább magára kell hagyni őt. Az ebéd minden nap biztosítva volt a munkahelyén. Vasárnap, és ünnepnap is. Remekül érezte magát, tudta, hogy most már igazából elkezdte az életét, a karrierjét építeni. Ez volt az első lépés, és így tovább, mindig egyet- egyet előre lépni. Föl és még följebb, amennyire csak tud, amennyire csak lehet. Kezdettől rendőrnek érezte magát, ez az érzés a zsigereiből fakadt.

Az ózdi fiú értett az emberekhez, tudott velük bánni, kerülte a konfliktus helyzeteket. Barátságos, szorgalmas, segítőkész, rendes fiúnak ismerte meg mindenki. Nem volt tolakodó, és ártatlan mosolya mögött olyan komolyan kérdezősködött, annyira vágyott a szakmát megtanulni, hogy mindenki szívesen beszélgetett vele. Szimpátiát váltott ki, mert rendkívül érzékelhetően, őszintén rendőr akart lenni. Szerették, mert látták benne a tiszteletet, a tisztességet, a becsületet. Ambícióját ha tehették támogatták. Szívesen barátkoztak vele. Volt, “terepre” is magukkal vitték.
– Figyelj, Zoli, nem szeretnél egyszer velünk jönni?
– Úgy érted, terepre? – kérdezett vissza.
– Persze. Járőrözhetnél velünk. Nem hiszem, hogy hátráltatnád a munkát, sőt, ahogy ismerlek, még lelkesebb lennél, mint a legtöbbünk. – a rendőr felnevetett.
Abban az időben, a nyolcvanas évek táján még többnyire gyalogosan járőröztek a rendőrök, kettesben, esetleg egy képzett német juhász kutya társaságában. Kevés volt még a rendőrautó, a kék Zsiguli. Ha egy ilyen autóban száguldhatott, mindennél többet ért neki. Imádott járőrözni, mindent imádott, ami rendőri. Egy év elégnek bizonyult ahhoz, hogy alapjaiban mindent tudjon a rendőri munkáról, a kollégákról. Pontosan tudta, ki mire jó, vagy éppen mire nem jó, tudta kitől mire számíthat, vagy épp mire nem. Tudta kivel érdemes mélyíteni a barátságot, vagy épp kinek a társaságát kell kerülni- ilyen nem sok akadt, és egyébként is, főleg az elmélyített kapcsolatok érdekelték. ragaszkodását otthonról hozta magával, a tartózkodással együtt, amit csak mások vettek észre.
A legjobb barátja István lett, a háromgyerekes apa, aki nem is rendőr volt, hanem egy szakács a konyháról. Zolika: a kicsit sovány, csontos, szőke rendőrjelölt olyan lett számára, mintha a nagy fia lenne. Sajnálta az egyedüllét miatt, sajnálta, hogy a családja nélkül, csak magára utalva él.
– Biztosan hiányoznak a nagy családi vacsorák, egy jó háziasszony finom főztje az otthon melegében. Szakács vagyok, az életem a főzés, de be kell vallanom, Bea főztjét és azt a hangulatot, ami otthon vár, nem lehet pótolni.
Zoltán csak bólogatott.
– Tudod mit, Zolika… ráérsz vasárnap este? Meghívnánk vacsorára.
– Nahát, köszönöm a meghívást! Ezer örömmel.
Többször meghívta magukhoz vacsorára, ebédre, főleg vasárnaponként. Zolika illedelmesen virággal kedveskedett ilyenkor Beának, István feleségének, a gyerekeknek is akadt egy kis apró ajándék, édesség. Kellemesen teltek ezek az órák, családi körben, valódi otthonban, a szeretet felemelő jelenlétében. Olyan szeretet vette körül, mint otthon, de mégis kicsit más, kicsit több. Sokat beszéltek, sokszor egymás szavába vágva, hangosan, és folyton mosolyogtak, nevettek. Mindenki odafigyelt a másikra.
– Bea, gyerekek, van egy fontos bejelenteni valóm. – mondta egy alkalommal István. Mindenki elhallgatott, az evést is megszakította és a férfi felé fordította tekintetét. – Haha, hogy megfagyott a levegő! Pedig jó hírt készülök közölni. Szóval… ma délután átszámoltam, és a takarékosság meghozta a gyümölcsét: összegyűlt a pénz a nyaralóra!
– Éljen! Mikor megyünk? – ujjongtak a gyerekek, Bea pedig mosolyogva odament férjéhez, és megölelte őt.
Mikor a kedélyek kicsit lecsillapodtak, Zoltán megkérdezte:
– Nahát, vesztek nyaralót? Hol?
– Ó, ne haragudj, de udvariatlan vagyok, hogy így jelentem be, hogy neked még nem mondtam. – szabadkozott István. – Igen, már régóta kinéztünk egyet, Balatonbogláron. Elég lerobbant, de így meg tudtuk venni, aztán meg a kollégákkal, veled hamar helyre pofozzuk. Ha kész lesz, te is lejársz velünk!
Istvánék nehezen összekuporgatott pénzükön egy pici, lerobbant nyaralót vettek Balatonbogláron. A jó barátokkal, kollégákkal hamar helyre pofozták. Mikor már lakható állapotban volt a kicsi ház, Zoltánt meghívták egy hétvégére. Itt érezte először a boldogságot a szívében. Vacsora előtt lement egyedül a partra. Meztelen lábát simogatta a langyos homok. Nézte a vizet, a túlsó partot. Belemerült a látvány csodálatos, fenséges látványába, s közben oly közelinek érzett minden távolit Olyan érzések fogták el, mintha álmodna! Nézte a naplementét, az aranyló hidat, aminél szebbe még sosem látott. Megborzongott a szépségétől. Itt, most érezte először igazán boldognak magát. Belegázolt a langyos vízbe. A tó enyhe hullámai lágyan ringatták testét, miközben tekintetével végigpásztázta a messzeségbe elnyúló, élénk türkizkék vízfelszínt, és elmerült a végtelenség, a szabadság gyönyörében.

A könnyű cseppek örökké tartó játékuk során részeivé válnak a hömpölygő, egyre nagyobbra növő hullámoknak, és meglovagolva őket átszelik a „tengert”. Eljutnak a kék messzeség, mélység bármely zugába, majd onnan egy újabb hullámon egy másik kaland felé.
Zoltán korábban álmodozott a karrierjéről, de most érezte csak tapinthatónak az álmait. Ahogy lebegett, úszott a felszínen, ő is egyike volt a cseppeknek. A cseppeknek, melyek szépen-lassan, lépésről lépésre, hullámról hullámra egyre messzebb juthatnak, és nincsenek előttük korlátok, nincsenek előttük gátak. Az itt eltöltött két nap a szabadság minden eddiginél tisztább érzésével ajándékozta meg. Új perspektívák nyíltak meg előtte, kitárult a világ, a célok, vágyak, álmok, és a valóság közti üvegfal szilánkokra tört. És mielőtt a Nap lebukott a túlsó parton, hogy aranysárga pompájával beragyogja a tavat, Zoltán a távolba nézve maga előtt látta szép jövőjét – immár biztos volt benne, hogy sokra viszi az életben.
Ebben a pillanatban megálmodta az eljövendő szép életét. Ezt az érzést még nem ismerte. Szinte a kezével tudta volna érinteni az örömöt, pedig a katonai behívója már a zsebében lapult.
Az ott eltöltött két nap a szabadság tiszta érzését adta meg, kitárult a világ. Új célok, új lehetőségek mutatták meg magukat előtte. Mielőtt a nap lebukott a túlsó parton, aranysárga pompájával ragyogva be a tavat, Zoltán a távolba nézve biztosan tudta azt, hogy sokra viszi az életben. Ha leszerel: irány a szakközép, irány a főiskola, rendőrtiszt lesz, keményen fog dolgozni, olyan keményen, mint senki más. Vesz egy kicsi lakást, egy autót, egy balatoni nyaralót. Tudta, hogy ez kell neki, tudta, hogy képes megtenni, és vágyai megvalósulását fokozni tudja a végtelenségig. Olyan Hevesen dobogott a szíve, hogy hallotta. Közben az utolsó napsugarak végső erejüket elvesztve belekúsztak a sötét égbe. Ők is tudták, hogy holnap új nap virrad. Világos, meleg, játszadozhatnak, cikázhatnak kedvükre.

A katonaság nem okozott számára gondot. Itt is jól kijött mindenkivel. látta szép jövőjét – immár biztos volt benne, hogy sokra viszi az életben.

– Elegem van! Mióta vagyunk itt, két hete? Úristen, máris mennyire a hátam közepére kívánom ezt az egész szart! – fakadt ki egy, terepszínű egyenruhát viselő fiatal.
– Nem vagy egyedül. Tiszta szívás ez az egész. Bár én is elblicceltem volna, mint a Béla azzal az egészségügyi cuccal! – felelte egy másik.
A szoba másik sarkában ülő Zoltán meg sem szólalt, szinte nem se hallotta két társa beszélgetését. Gyakori jelenség volt, hogy a behívottak egymás közt kivesézték nemtetszésüket a katonaságot illetően – Zoltán azonban egész másként élte meg ezt az időszakot, egyáltalán nem okozott számára gondot a szigorú életforma.
Természetesnek vette a korai kelést, még természetesebbnek, hogy az élete parancsok teljesítésévé vált. Ő itt is jól érezte magát. Edzette a testét, a lelkét. Tudatában volt annak, hogy későbbi előremenetelének ez a kulcsa. Józan élet, ép test, ép lélek.
Leszerelése után teljesült első vágya: már rendőr egyenruhában róhatta az utcákat. Kissé fontoskodva, sarkítva intézkedett, túlságosan komolyan véve hivatástudatát. Munkáját szakmailag kifogástalanul végezte. Főnökei elismerték, jutalmazták. Túlórázott amannyit csak lehetett az esti iskola mellett. Természetesen ő volt az osztályelső.

Észrevétlen múltak a napok, hetek, hónapok. Kevés szabadidejében módszeresen tanulmányozta a lakáshirdetéseket. Egy évet adott magának egy garzonlakás megvásárlására. Hazára már nem adott pénzt, nem volt szükséges. Minden forintot félretett, már- már sanyargatta önmagát. Ruhatára még mindig azokból az elavult, ócska darabokból állt, amit még otthonról hozott magával. De megérte az aszkéta életmód, egy éven belül sikerült vennie egy felújításra szoruló külvárosi garzonlakást. Büszke volt magára, kegyetlenül büszke! De lehetett is, hiszen 22 évesen önerőből nem sokan képesek ezt megtenni! Egy saját lakás, ami csak az övé! Ujjongott!
– Ez azért nem semmi, Zoli! Nem sokan képesek ezt 22 évesen megtenni. Ráadásul önerőből!
Nem dicsekedett ugyan soha, de mikor elismerő szavakat hallott ezzel kapcsolatban, derűs mosollyal bólogatott – érezte, hogy megérdemli.
– Szép munka, Zoli, le a kalappal! Mondanám, hogy tarts lakásavató bulit, és hívj meg mindenkit, de ahhoz azért nem elég nagy! – mondta nevetve egy kollégája. – Na, majd mindenkit külön-külön, haha!
– Miért is ne? Gyere át, és igyunk meg egy sört mondjuk péntek este, ha ráérsz! Aztán majd segédkezhetsz a felújításban is, mert akad még munka bőven! – Zoltán is elnevette magát.
Eltelt egy újabb év, s a lakás tisztán, kicsinosítva, egyszerűen berendezve várta esténként gazdáját, aki szinte csak aludni járt haza.

Magdira mindjárt az első nap felfigyelt. Friss diplomával került az adminisztrációra. Ekkor a rendőrségnek már megvolt a számítógépes rendszere. Magdi rendkívül jól értett a számítógépekhez, nő létére. Magas termetű, kissé sovány testalkatú, barna, vidám lány volt. Ahogyan beszélt, vagy nevetett, csilingelt a hangja. Ez olyan kellemes volt Zoltán számára, hogy bátortalanul ugyan, de próbálkozni kezdett a lánynál.
– Szia, Magdi! Nagyon szép ma a hajad. Voltál fodrásznál?
– Szia! Nem, de köszi, örülök, hogy tetszik. Aranyos vagy. – mosolygott a lány.

Néhány próbálkozást már maga mögött tudhatott. Az első szerelem Ózdhoz kötötte. Ott meglátott egy kislányt, még 17 évesen, aki a legszebb, a legjobb, legaranyosabb teremtmény volt számára a világon. Ebből a lányból olyan belső melegség, erő sugárzott, ami, mint mágnest vonzotta magához. Első perctől érezte, az első pillanatban tudta, hogy szereti ezt a szép mosolyú, kedves lányt. Vele szeretett volna lenni az idők végéig, örökké. A lány nem érzett így, nem kellet neki a fiú. Ő még sokáig vágyódott utána, reménytelenül. Tudomásul vette, hogy nem kell a lánynak.
– Szi… szia! – szólította meg. Szíve hevesen vert, mint valaha.
– Szia, Zoli! – köszönt vissza a lány.
– Mondd, nem szeretnél… találkozni velem?
– De hisz most is épp találkozunk.
Zoli nem tudta eldönteni, hogy a Nóri tényleg nem veszi a lapot, vagy csak húzza az idegeit.
– Ja, nem, nem, nem úgy, mint most. – hebegett a fiú. – Úgy értem, randizhatnánk. Menjünk el moziba… vagy sétálni… vagy amit te szeretnél. Járni akarok veled. Szeretlek. Szerelmes vagyok beléd, amióta meglátlak. Mindig csak rád gondolok! – Zoli nagyon elragadtatta magát, ahogy kitárulkozott, eltűnt hangjából a határozatlanság is.
– Hűha… erre most… nem is tudom, mit mondjak.
– Mondj igent!
– Ó, Zoli, te nagyon kedves fiú vagy, de… nekem más kell. – mondta Nóri.
– De… próbáljuk meg. Mindent megadok neked, amit csak szeretnél!
– Nem… amit én szeretnék, azt te nem tudnád megadni. Sajnálom. Nem akartalak megbántani.
– Értem. – bólintott Zoli, majd, nem tudván, hogy lehet a legkevésbé kínosan lezárni egy ilyen beszélgetést, egyszerűen sarkon fordult, és elment. Aztán ahogy Pestre költözött, lassan elhalványult az ábrándkép. Egy-két lánnyal még összehozta az élet, de igazából egyik sem érdekelte.
Magdi eleinte csupán kedvességnek tartotta Zoltán közeledését. Jól esett neki az a néhány ügyetlen bók, a fiú kedves mosolya. Nem is gondolt arra, hogy járni akar vele. Az ő gondolatai egy bohém festőn jártak, akivel nemrég szakított, de nem tudta elfelejteni. Szerelmes volt. Őrülten szerelmes volt a festőbe. Mindent hajlandó volt megtenni érte, akár önmagából is kivetkőzött, csak vele lehessen. Szülei ellenezték ezt a kapcsolatot. Apja jegyző, anyja tanárnő. Nem illett a polgári életformájukba egy ilyen link, bohém, bizonytalan alak, főleg nem egy szem lányuk mellé. Magdit szigorú elvek alapján nevelték, kisgyermek korától nyomást gyakoroltak rá. Magdi mintagyerek lett, mindenhol őt hozták elő, mint jó példát. csak azt nem vette észre senki, hogy ennek az okos, szép kislánynak már nincs önálló akarata, mindent a látszat, és szülei kedvéért tesz. Lelkében maradt egy pici vadság, kitörési vágy. Azért szerette annyira a festőt, mert elfojtott vágyait kissé felszabadította, elvitte őt egy színes, izgalmas világba.
A férfi különösképp nem ragaszkodott hozzá, inkább csak hagyta, engedte, hogy a lány mellette maradjon. Az ágyban megtett vele mindent, amit csak akart. Magdi odaadóan, alázatosan teljesítette minden kívánságát. A férfi fűvel-fával csalta. Néhányszor berúgtak, ilyenkor Magdi közönséges lett, jeleneteket rendezett. A festő hiába magyarázta neki, hogy számára csak a művészete, az önkifejezése a fontos, és hogy nem állhat meg egy nő mellett, mert akkor az olyan lenne, mintha már nem alkothatna többé semmit. Magdi ezt már nem értette meg, annyira nem volt bohém. Két érzés kötélhúzásának közepében találta magát: egyrészt őrült vonzalmat tanúsított a férfi iránt, másrészt egyre nehezebb volt tükörbe néznie úgy, hogy egy olyan lányt lát, aki nem fontos, nem elég jó, nem kap szeretetet. Ez utóbbi érzés egyre erősebbé vált, míg egyszer felülkerekedett.

A végső szakítás pillanata akkor jött el, mikor egyszer együtt elmentek bulizni. Magdinak nagyon jól esett, hogy egy párként lépnek be az ajtón, egyenrangú félként a férfival. Most fontosnak érezte magát, olyannak, akire odafigyelnek. A bulin összefutott néhány barátnőjével, akiknek ez alkalommal szívesen mesélt is a legszebb pillanataikról. Úgy adta elő, mintha neki lenne a legtökéletesebb férfi az oldalán, aki izgalmas, vonzó, és jól is bánik vele.

Aztán ez a kép tört apró, hasító szilánkokra Magdi szívében, mikor az ő, és csaknem az egész társaság szeme láttára szeretkezett a férfi egy másik nővel, akit akkor este látott először. Ezt a megaláztatást már képtelen volt elviselni. Nem bírt ismerősei szemébe nézni, akiknek épp az imént ecsetelte, milyen szerencsés lány is ő… és főleg nem bírt ránézni a férfira sem, amint mással élvezkedik. Megdermedve állt egy kis ideig, majd szó nélkül, csupán néhány könnycseppel a szemében távozott. „Párja” nem ment utána.
Akkor szó nélkül elment, soha nem ment vissza, a férfi pedig sosem kereste. Ennyi volt, kész, vége… Az érzelmeitől, a szenvedélyes szerelem perzselő érzésétől azonban nem tudott szabadulni, hiába akart. Hiába hallgatott a józan eszére, a férfi még benne élt, vágyakozása nem apadt el.

A rendőrbál hozta őket össze. Zoltán így is tervezte. Erre az alkalomra vásárolt magának öltönyt, cipőt, inget, nyakkendőt- már nem kellett annyira spórolnia. Az első vendégek között érkezett. Szükségesnek érezte, hogy mindent tudjon, lásson ami a bálon történik egészen az elejétől. Elemében érezte magát. Szinte mindenkit ismert, mindenkiről tudott valamit. Különösen jó érzékkel figyelte a körülötte zajló eseményeket, rezdüléseket. Észrevette, ha valaki a hangulat kedvéért már otthon elkezdett inni, észrevette, ha egy házaspár között nincs minden rendben:
– Óh, ezek otthon összekaptak valamin!-
Észrevette, ha egy asszonyka flörtöt keresve félre kacsaingat, azt is észrevette, ha egy férjnek a benti titkos szeretőjével összeakad a tekintete. De főleg Magdit nézte, aki elegáns fekete ruhájában- igazi hercegnőként- tökéletes frizurával, kellemes modorával lenyűgözte. Olyan kívánatosnak látta a lányt, hogy azonnal meg is szerette volna kapni.
A vacsora után beindult a hangulat, melyhez az alkohol fogyasztása nagymértékben hozzájárult. Tingli- tangli slágerek, lassú számok váltogatták egymást. Zoltánnak elérkezett a megfelelő pillanat. Mosolyogva lépett Magdihoz:
– Magdika, szabad egy táncra? – Magdika ránézett kerek barna szemével, és igent mondott.
Szép, lassú számok következtek. Átkarolták egymást, Zoltán igyekezett jól táncolni, nem sok sikerrel. A beszélgetést Magdi kezdeményezte, leheletén érződött a vodka.
– Zoli, szépen kiöltöztél ma estére! Illik neked ez az öltöny.-
– Köszönöm, kedves vagy, és rendkívül elegáns is!-
– Te ugye nem Pesti vagy?-
– Ózdi voltam, de már pesti lettem.-
– Én Fehérvári vagyok, csak itt tanultam, és itt is helyezkedtem el. Gizi néninél lakom, a nagynénémnél… Iszunk valamit?-
Így telt az este, az éjszaka: egy kis tánc, egy kis beszélgetés, egy kis vodka. De már ketten voltak, nem magányosan. Hajnali 4 körül indultak el, taxival. A lány lakásánál mindketten kiszálltak- egy háromszintes bérház-, a kapualjban megtörtént az első csók. Nem túl szenvedélyes, inkább tudatos, akaratos.
– Magdi! Találkozunk holnap? Elmehetnénk moziba…
Innentől együtt jártak. Magdi nem igazán gondolkodott el azon, hogy akarja- e ezt a kapcsolatot, kell-e neki ez a fiú, azt viszont érezte, hogy szeretik, kell valakinek, aki mellett biztonságban van, és úgy tűnt, ez elég is neki. Meggyötört szíve, porba tiport női mivolta nyugalmat talált. Zoltánt boldog elégedettség töltötte el.

Eső kísérte, ahogy az országúton vezette BMW-t. Ahogy a szélvédőre hulló vízcseppek absztrakt képeket formáltak, majd folytak le az ablaktörlő nyomán, úgy villantak fel egymás után a szép emlékek a férfi lelki szemei előtt… majd elmosódva peregtek le az örökre elveszett múlt ködébe, egy-egy apró könnycsepp lassú sodrása által.

Két hét telt el a rendőrbál óta. Ekkor határozta el Magdi, hogy átmegy párja lakására. Mindketten kicsit féltek tőle, ugyanakkor mindketten várták is az alkalmat. Zoltán igyekezett rutinosan viselkedni, hogy ne látsszon annyira tapasztalatlansága. Egy üveg bor oldotta azt a kevés feszültséget, ami volt.
– Kívánlak. – mondta szenvedélyesen a fiú.
– Én is. Gyere, Zoli! – szólt Magdi, majd felhajtotta az utolsó kortyokat a poharából, és hanyatt vetette magát az ágyon. Ő ivott többet kettejük közül.
Ha Zoltán tudta volna, kivel hasonlíthatná őt össze az ágyban Magdi, alighanem még idegesebb lett volna, hisz az ő „jártassága” a közelébe se ért a festőének. De Magdi nem hasonlított semmit semmivel, egyszerűen élvezte a pillanatot – és ez óriási örömöt okozott a fiú számára is. Így kifejezetten jól sikerült az első nemi érintkezésük.. Zoltán kicsit félt ettől, de várta is. Próbált rutinosan viselkedni. Zoltán tapasztalatlansága ellenére valahogy ráérzett, hogy Magdi nem volt elég aktív, nem volt elég odaadó, nem volt elég kezdeményező, hiányzott a szenvedély. Úgy gondolta, talán szeméremből, gátlásosságból. Arra viszont nem figyelt, hogy ez az állapot, ez a visszafogott szexualitás később is így maradt.

– Gyere be, édes fiam, Isten hozott-
– Csókolom Gizi néni! Ezt Önnek hoztam- s Zoli átadta a nagy csokor virágot Magdi anyai nagynénjének. Puszi, mosoly, kedvesség -ez volt Gizi néni- egy tünemény, egy angyal, ez a pici, törékeny asszony. Zoltánt ő ismerte meg először a családból. Első pillanattól olyan volt vele, mint édes gyermekével. Elfogadta, szeretettel táplálta.
Gizi néni nem élt boldog házasságban. Nem ő választotta a férjét, hanem hozzáadták, és soha nem tudta igazán szeretni. Két gyermekük már kirepült, egy-egy unokát kapott már tőlük ajándékba. A naftalinszagú, csecsebecsékkel teli lakásban a falakat az unokák, és a gyerekek képei díszítették. Tekintete sokszor rajtuk függött. A néni sokat tudott az életről, az érzésekről, érzelmekről, a lemondásról, az elviselhetőségről. A finom ebéd elfogyasztása után Magdi mosogatott, a néni pedig végigbeszélte a délutánt. Kedvesen ellátta Zoltánt tanácsokkal. Talán látta rajta, hogy az érzelmei alulmaradnak a reális érdekein.
– Fehérvárra mikor mentek? Mikor gyűjtesz annyi bátorságot, édes Magdikám, hogy elvidd bemutatni ezt a rendes fiút?-
– Meséltem már Apáéknak Zoltánról. Hamarosan meg fogják hívni, és nem lesz semmi baj! Semmi kifogásuk nem lehet Zoli ellen.
– Zolikám, azért légy résen, és légy igen óvatos velük, azok könnyen szétszednek- és olyan jóízűen nevetett, hogy Zolinak meg sem fordult a fejében, hogy Fehérváron bármi baj lehetne.

A néninek igaza lett. Darabokra szedték, szétcincálták, megsemmisítették. Olyan kellemetlenül még soha nem érezte magát, mint Fehérváron, a becses szülőknél. Nem is gondolt arra, hogy van ilyen: a nyárspolgárság élő példájával találkozott. Beillettek volna egy unalmas filmszatírába. Az asszony nyugdíjas tanárnő- mielőtt megszólal, a férjére néz- aki a szép, nyugodt, kiegyensúlyozott élet kedvéért feláldozta saját egyéniségét, alárendelve magát férje akaratának. Tóni bácsi a múltban élt. Semmi újat nem volt hajlandó tudomásul venni, a jó erkölcsön, a becsületen kívül csak saját magáról tudott beszélni, mint követendő példáról, holott az egész élete csupán képmutatásról szólt.
Leendő vejüket faggatózva kérdezgették, éreztetve vele alacsony, munkásosztálybeli származását, azt éreztetve vele, hogy ő egy semmi, egy senki, de a drága kislányuk boldogsága kedvéért képesek lealacsonyodni, vállalva az ezzel járó kellemetlen következményeket, és óriási áldozatokat.

– Remélem, megbecsülöd, hogy a mi drága Magdikánk téged választott. Nem sok hozzád hasonlónak adatik meg ilyen szerencse.
– Nagyon szeretem a lányukat, és mindent megteszek, hogy boldog és szeretetteljes élete legyen mellettem. – hangzott Zoltán szájából.
– Helyes! – bólogatott Tóni bácsi. – Mi is nagyon szeretjük Magdit, és ezért igyekeztünk is mindig mindent megadni neki. És ha ez kell ahhoz, hogy boldog legyen, vállaljuk a terheket.
– Az én apám engem szilárd erkölcs alapján nevelt, és hálás vagyok érte. És is igyekeztem Magdinak ugyanezt az értékrendet átadni. Szeretném, hogy ha gyerekeitek lesznek, ez a vonal öröklődjön tovább.

Magdinak fel sem tűnt, hogy szeretett kedvesét mennyire megalázták, mennyire megbántották az önérzetét. Egy olyan férfinak, aki sok mindenről lemondott fiatalon, hogy érvényesüljön, és előrehaladjon. Zoltán csak otthon nyugodott meg, néhány napig nem kereste Magdit.

Egy évig jártak együtt, jól kijöttek egymással, nem voltak különösebb gondjaik, mint csendes, lassú patak folydogált az életük. Zoltánt kétszer is előléptették. Büszke volt magára, és büszke volt rá Magdi is.
Közelgett az esküvő ideje… Fél éve kérte meg Zoltán Magdit, aki azonnal beleegyezett. – Mondd, hozzám jössz feleségül? – kérdezte a nő előtt térdelő férfi.
– Igen. – felelte Magdi, és mosolyogva hagyta, hogy Zoltán az ujjára húzza a szerény, de szép gyűrűt. – Annyira szeretlek!
Ennél fantáziátlanabb módon nem is eshetett volna meg a lánykérés, ám ez egyiküket sem zavarta. Úgy voltak vele, hogy aminek meg kell történnie, a legjobb, ha egyszerűen hagyják is megtörténni, a maga legtisztább, legtermészetesebb voltában.

A készülődés az esküvőre csendesen, zökkenőmentesen ment. A fiatalok különösebben nem égtek lázban, nem égtek tűzben, mindketten csak azért várták a napot, hogy végre már jogilag is összetartozzanak, fixen, elválaszthatatlanul, biztonságosan, és az előírtaknak megfelelően. Kiegyensúlyozott viszonyukról akkor még úgy gondolták, hogy boldogok. Biztonságban, és boldognak érezték magukat.

– Zoltán… akarod-e az itt jelenlévő Magdolnát hites feleségedül, mellette maradsz-e jóban, rosszban, egészségben, betegségben, míg a halál el nem választ?
– Igen.
– Magdolna… akarod-e az itt jelenlévő Zoltánt hites férjedül, mellette maradsz-e jóban, rosszban, egészségben, betegségben, míg a halál el nem választ?
– Igen.
– Ezennel házastársaknak nyilvánítalak titeket. Csókoljátok meg egymást!
A szertartás, majd a lagzi igen jól sikerült, még Magdi szülei is türtőztették magukat, nem rondítottak bele e szép pillanatokba. Nem igazán elegyedtek a szóba a többi, „alacsonyabb sorból való” meghívottal, de talán ezzel tették a legtöbbet lányukért.
Nászútjuk Siófokra vezette, és csodásan összekovácsolta a párt. A legkisebb kétség sem fért hozzá, hogy ők ketten összetartoznak, ketten együtt alkotnak egy egészet, és máshogy már nem is létezhetnek. Szerencsésnek érezték magukat, hiszen mindkettejük ezt kereste: nyugalmat, békét, biztos anyagi és erkölcsi hátteret, lelki egyensúlyt. Szerették is egymást, még akkor is, ha sokkal inkább szerették mindazt, amit e házasság megtestesített, a kiegyensúlyozott, lassú, de biztos mederben folyó élet ígéretét, „ahogy a nagy könyvben meg van írva”. Mily szerencse, hogy a nagy könyv ezen fejezete még nevetést, játékosságot és visszafogott, ám őszinte erotikát is tartalmazott. Szerették is egymást, persze, bár egyikük sem vallotta be még önmagának sem, hogy az igazi szenvedélyes szerelem tőlük- mint a csillagok- oly messze van. Valamennyire mégis boldogok voltak, megtalálták a számításukat.

A BMW hangtalanul szelte az utat, az egyszerű zöld kilométer-táblák gyors egymásutánban követték egymást az út mentén. A számok lassú, biztos ütemben nőttek, ahogy Zoltán távolodott a fővárostól. Házas életének emlékképei is így villantak fel előtte, minden kép egy kis lépés volt előre a célja felé, ami közben szinte fel sem tűnt, mennyire messze került onnan, ahonnan az egész indult.

A kicsi garzonlakást hamar kétszobásra cserélték, a rossz Wartburg után új Lada következett. Zoltán már főiskolára járt, szépen keresett. Magdi jó ízlésének köszönhetően egyre jobban, egyre finomabban öltözködött. Kinőtte szegénységét, szakmailag is egyre inkább elismerték. Kezdett naggyá és okossá válni.
Magdi jól érezte magát asszonyként, szívesen szépítgette, rendezgette, csinosította újra és újra az otthonukat. Szerette a munkáját is, mivel jól dolgozott, és elismerték. A csendes patak szépen folydogált tovább, alig változó medrében.
Gyorsan múltak az évek. Zoltán kőkemény munkával, rengeteg odaadással felküzdötte magát alezredesi rangba. Már a legjobb, legelegánsabb öltönyökben járt. Reggelente az irodájába menet, a folyosón tisztelettel köszöngettek neki előre, ő szigorú arckifejezéssel fejet bólintott, tekintélyesen, büszkén, nem is gondolva arra, hogy néhány évvel ezelőtt még létező kevés humorérzéke, ártatlan bájossága, kedves fiatalsága eltűnt a múltban. Eltűnt fordított arányosságban a pénzzel, a hatalommal. Nem vette észre, hogy Zolika már nincsen, nem vette észre, hogy ő már nem más, mint tisztelt alezredes úr. Lényéből komorság, szigor, egykedvű szürkeség áradt. Elmerült a munkájában, amit rendkívül jól végzett, remekül értett. Felkérték előadásokat tartani a főiskolára is. Már nem járt terepre. Irodában dolgozott, és a megelőzés vált a fő szakterületévé.
Akkor lett szó szerint elege az utcából, a tényleges nyomozásból, amikor meglátta azt a csonkolt újszülöttet. Akkor kérte az áthelyezését, és újra belevetette magát a tanulásba. Nyughatatlanul minden alkalmat megragadva, hogy tovább képezze magát, szinte mániákusan.
Sok borzalmat látott ,de ehhez foghatót sosem. Nem csupán a látvány miatt. A rossz abszurd megjelenését látta meg. Mindig hitt a jóban. Mindig szét tudta választani a jót a rossztól. Gyakran eszébe jutott anyja, aki szakított kevés időt esténként egy kis mesét, verset elmondani.
-„Tűzoltó leszel, s katona” – mindig tudta mi a jó és mi a rossz. Erre nevelte anyja. Tisztelte anyját végtelenül, amit akkor szeretnek érzett. Anyja mindig jóra nevelte. Ha valami rossz volt, azt is mindig elmondta, szigorúan, következetesen. és tanítását magáévá tette a SZERETET jegyében… Mindig sarkítottan elkülönítette a pólusokat, amit nem lett volna szabad. Mert így nincs törekvés a jó felé, csak elfogadás, ami kevésnek is bizonyulhat. Űr keletkezik a külső és belső világ között, és elkezdünk félni, hogy nem a talajon, hanem az üres űrben vagyunk. Nincs bizonyosság, bármi elveszhet a két pólus között. A szétdarabolt gyermeket, ahogy nézte, semmiképp nem tudta értelmezni a mivoltát.

„Tűzoltó leszel, s katona”- oly tisztán megmutatta mindig, hogy mi a jó és mi a rossz.

Ott volt a gyönyörű, intelligens felesége, akivel harmonikusan éltek. Ott az elegáns, szép nagy autó, a balatoni nyaraló, az új négyszobás belvárosi lakás, amit Magdi olyan csodálatosan rendezett be. Egy valami nem volt még: gyerek. Annyira küzdöttek a jólétért, az anyagi jellegű dolgokért, hogy a gyerekvállalás mindig maradt, pedig mindketten szerettek volna gyereket, kiváltképp Magdi. Ő már a házasságkötésük után felvetette a gondolatot- csilingelő, csengő hangján elrebegte vágyát, hogy gyermeket szeretne.
– Drágám, várjunk még a gyerekkel! Szedjük össze magunkat, akkor szeretnék gyermeket, ha már mindent meg tudunk neki adni. Nem akarom, hogy a mi gyerekünk bármit is nélkülözzön. Olyan fiatalok vagyunk. Egy két évet még nyugodtan várhatunk.-
Magdi várt, de ezt a vágyát elmondta később is, egyre többször. Sóvárgó lelkéből kitörő, ösztönös megnyilvánulásában az anyaságra.
– Kicsit várjunk még édes!
Előttünk az élet, nem maradunk le semmiről. Én is szeretnék gyereket, nem is egyet.

Magdi nem adta fel.
– Milyen napod volt? – kérdezte Magdi munkából hazaérő férjétől.
– Mint a többi. Meggyűlt a bajunk pár vandállal, majd a vele járó papírmunkával.
– Ó, biztosan nagyon fárasztó lehet már ez az egész. Mit szólnál hozzá, ha kapnál egy kis kényeztetést, hogy kis színt vigyen a napjaidba. És tudod, mi vinne még bele színt? Ha ebből most egy maradandó ajándék is születne.
– Jaj, drágám… mondtam már, várjunk még a gyerekkel! Előbb szedjük össze magunkat, majd akkor szeretnék kicsiket, ha már mindent meg tudunk nekik adni. Nem akarom, hogy bármit is nélkülözzenek. Még olyan fiatalok vagyunk, egy-két évet nyugodtan várhatunk.
Magdi türelmesen várt, de vágyát újra és újra szóvá tette, ösztönös sóvárgást érezve az anyaság iránt. Zoltán válaszai pedig ugyanolyan rutinná váltak, mint minden más az életében, munkájában.
Mindig akadt valami fontosabb, valami közelebbi cél a gyerek helyett. Ahogy teltek az évek, úgy lett egyre inkább a halogatás szimbóluma a gyerek.
Aztán egyre nehezebbé és gyötrelmesebbé vált Magdi számára, hogy azzal töltse magányos óráit, hogy gyermekekről álmodozzon. Ahogy felvillant fejében egy kacarászó csecsemő képe, azt úgy nyomták el az emlékeiből férje képében előtörő „Nem!”, „Majd!” és „Máskor!” kiáltások.

Így kezdett új időtöltést keresni tudat alatt. Magdi egyre többet ivott. Ezt senki nem tudta, nem is sejtette. Zoltán sokat dolgozott, sokszor éjszaka ért haza, előfordult, hogy egész héten át nem is igen beszéltek. A hosszú, magányos estéken már nem egy könyvet vett elő, nem a tv mellett ábrándozott kicsi gyermekekről, hanem a csendes, magányos félhomályban elővette az üveget, a poharat. Sorsán elmerengve lassacskán lerészegedett, majd mély álomba zuhanva reggelig pihent az agya, nem gondolva semmire. Üresnek érezte az életét, semmitől valónak, hiába kereste, nem találta az értelmét. Munkája rutin volt, nem elégítette ki, nem voltak ambíciói sem.
Eszébe jutottak nyaralásaik szép emlékei, ahol boldognak érezte magát. Látta, amint ott ül egy étteremben, vagy a strandon, ő, a szépasszony, a feleség, a dekoráció, akit mindenki észrevett, mindenki megtisztelte szépségét, magából áradó intelligenciáját. De ez a szépasszony befelé fordult, nem nyílt ki, nem mutatta meg önnönmagát. Szerényen férjének élt, csupán neki volt szép, így mások számára megközelíthetetlenné vált.

Ekkortájt került az adminisztrációra Éva, a gyakornok. Szemtelen fiatalságával, örökös nyüzsgésével, lendületességével mindenki azonnal észrevette. Magdi ellenszenvesnek találta és közönségesnek, és mintha valami rosszat előre érezne, kerülte vele az érintkezést. A lányt ez szemmel láthatóan nem zavarta. Neki Magdi szimpatikus volt. Megérezhette rajta a szomorúságot, a magányt. Állandóan körülötte legyeskedett, az ebédlőben is mellé ült. Magdi, mintegy megadva magát, levetkőzte ellenszenvét- összebarátkoztak. Maga sem tudta, miért, közönségesnek könyvelte el. Kerülte is vele az érintkezést, mintha valami rosszat érezne előre… vagy csak egyszerűen irigységből, amiért a régi, szép időkre emlékeztette Magdit, mely fájdalmas messzeségbe veszett számára.
De a lányt ez szemmel láthatóan nem zavarta, neki Magdi szimpatikus volt. Érezte rajta a magányt és a szomorúságot, és fel akarta vidítani. Kereste a nő társaságát, sokat legyeskedett körülötte, az ebédlőben is mellé ült. Aztán hamarosan Magdi is megadta magát, levetkőzte ellenszenvét és összebarátkozott Évával.
– Mondd, Magdi, mit csinálsz ma este? – kérdezte a lány mosolyogva.
– Mit érdekel az téged? – válaszolt Magdi mogorván, de ezt Éva fel sem vette, ugyanazzal a jókedvvel folytatta:
– Ja, csak nekem nincs semmi dolgom, és gondoltam, elmehetnénk valahova… beülni egy jó filmre, meginni valamit… vagy csak dumálni. Mit szólsz?
Magdi várt egy kicsit, kérdően és gyanakvóak nézett a lányra, nem tudta, mire vélni ezt a kedves közeledést. Túlságosan elszokott már tőle. Aztán eszébe jutott, hogy otthon nem várná más, csupán a szokásos pia, a szokásos magány, a szokásos szomorúság.
Gondolt egyet, visszamosolygott Évára, és bólintott.
– Nagyon szívesen.

Hamarosan együtt jártak moziba, színházba, vásárolni, sétálni, tornázni, sőt- az irodában is egymással szemben ültek. Magdi kivirult, megfiatalodott. Új ruhák, új frizura, új, vidám életkedv. Idővel már együtt is ittak. Először csak ritkán, és nem is sokat. Aztán eljött a nap, amikor megváltozott minden.
Lehet, hogy rosszul álltak a csillagok, lehet, hogy Zoltánnak mégsem kellet volna mindenképp vidékre utazni, lehet, hogy Magdinak soha nem lett volna szabad Évával találkoznia, de a sors könyvében sajnos így volt megírva. Ha van sors könyve, ha van, és az a végzet, Magdinál beteljesedett. Eljött a kezdete a végnek.

Éva szülinapi bulit rendezett, eljöttek vagy 15-en. Magdinak fájt a feje, legszívesebben otthon maradt volna, de mivel megígérte, így szavát betartva mégis elment.
Miért van az, hogy akkor is megteszünk valamit, ha érezzük, hogy nem kellene? Pedig a tudatalattink, vagy az őrangyalunk súg, hogy vigyázz! Ne tedd meg! Kerüld el a végzeted!
Jól indult minden. remek hangulatú parti, vidám csapat, a fejfájás is elmúlt néhány pohár vodka után. Aztán jött még 2-3 pohár vodka, pezsgő. Magdi kiment a konyhába segített Évának szendvicseket készíteni. Ott ragadtak, beszélgettek. Éva kicsit elszomorodott, mert kicsit összeveszett a pasijával.
– Na, most kicsit feldobom magam, nem hagyom, hogy az a mocsok elvegye a kedvem a szülinapomon. Egyszer élünk, nem?
A konyhaszekrényből pici üvegcsét vett elő, abból néhány pici pirulát, az egyiket Magdinak kínálva fel:
– Próbáld ki Babám! Meglátod, megéri.- azzal leküldte a torkán a pici pirulákat egy pohár pezsgő kíséretében.
– Mit csinálsz, Éva? Mi ez?
– Boldogságbomba. Ütős, nagyon jó! Jobb, mint csak a pia! Vedd be te is, nem leszel olyan búbánatos!Tarka, vidám repdeső pillangó leszel, édesem!- és kipirosodott arccal harsányan kacagott.
A búbánatos Magdi nem tudta, hogy miért, de gondolkodás nélkül bevette. És nagyon jó volt,jobb mint csak a pia. Repdeső vidám pillangó lett belőle, szivárványszín szárnyakkal…
Fergeteges mámorban buliztak egész éjszaka. Vonagló testéről azt hitte, hogy táncol, a padlószőnyeg zöld, magas pázsittá változott. Sötétzöld színe sosem látott mélységeket öltött, és szikrákat szórt a nap a szobában. Hallotta a közeli tenger morajlását, érezte a sós levegő illatát, arcát szellő fújdogálta, hűsítette. Amint odébb lépett, mindenféle gyümölcsfa kínálta különös, sosem látott édes, kívánatos termését. Egy fán sokfajta gyümölcs termett. Fejmagasságúra nőttek a fák, hogy könnyedén leszakíthassa bármelyik kedvére valót. Simogatta a nap, odébb lépve a forró homok csiklandozta talpát, majd meglátta az azúrkék tengert. Egy mesésen szép, pici öbölben járt, pálmafák alatt, madarak fütyültek bonyolult, édeni szólamokat. Már a vízben lépkedett, a habok langyosan ölelték bokáját. Magdi csodálatos hangulatát csak az álom szakította meg, mely úgy osont oda hozzá, hogy észre sem vette. Gyűrött arccal, kócosan, cipővel a lábán hortyogott a földön.
Mikor felébredt, azt sem tudta hol van, azt sem tudta kicsoda ő maga, csak émelygést érzett, iszonyú fejfájást és szégyent. Ott maradt Évánál. Tudta, hogy menni kellene, el innen, haza a biztonságba, de ehhez nem volt ereje. Az sem volt, aki várja. Így hát maradt.
– Jól vagy, Magdi? – kérdezte tőle, mikor észrevette, hogy nyitva a szeme.
Magdi nem válaszolt azonnal, kis idő kellett, hogy értelmezze az amúgy cseppet sem bonyolult szituációt.
– Nem… nem vagyok… rosszul vagyok… El… el kell mennem. Haza kell…
– Nem mész te sehová. – felelte Éva. – Ilyen állapotban nem. Pihend ki magad. Várj, hozok neked egy pohár vizet, az jót fog tenni.
Valamiért Magdi menni akart. El innen, el a halott gyümölcsfák, a kiszáradt tenger kietlen vidékéről. El, haza, a biztonságba. De aztán a teste, azáltal, hogy szinte képtelen volt mozdulni, meggyőzte, hogy maradjon. Otthon úgysem várta senki, itt pedig Éva vigyázott rá, amíg összeszedi magát.
– Na jó, egye fene, elvégre szombat van. De most visszafogjuk magunkat, jó?
– Persze, Évim. Én sem akarok ám ilyen rosszul lenni holnap. Csak hát… kutyaharapást szőrivel.

Ezúttal valóban „visszafogták magukat”, jóval kevesebbet ittak a tabletta mellé, és az előző napi társaság is hiányzott. De a „boldogságbomba” ugyanúgy megtette a hatását, és Magdi számára bebizonyosodott, hogy ez a szép, színes világ ketten is hívogató… sőt, akár egyedül is.
Abból a szempontból mindenképpen jót tett az enyhébb alkoholfogyasztás, hogy másnap Magdi már képes volt hazamenni. De ez egyáltalán nem jelentette azt, hogy nincs rosszul. Mentálisan legalább akkora roncsnak érezte magát reggel, mint azelőtt.
Estére kitisztult a feje, elmúlt a fejfájás, a testi-lelki rosszullét. És ami a helyét betöltötte Magdi fejében, az a tegnapi fergeteges buli egyre élénkülő emléke volt. Elvégre nem hagyhatta, hogy a tenger ne hullámozzon, és rossz volt ránézni a megkopasztott fákra. Érezte, hogy fel kell élesztenie valakinek ezt a szép képet. A különös, élvezetes emlékdarabkák, a fergeteges buli néhány jó poénjának remek hangulatú látomása szép képet rajzolt elé. Újra kívánta a piát, és a tablettát…
Vasárnap délben ment haza, testileg-lelkileg elgyötörve, szinte megsemmisülve. Vett egy forró fürdőt, majd lepihent. Aludni nem tudott, de testének jól esett a pihenés a saját ágyában, a saját otthonában. Így várta haza saját férjét, aki szereti, akire számíthat bármiben. Ekkor jött a felismerés, hogy mit is tett. Hogy néz majd ezek után a férje szemébe? Hogy lehetne ezt meg nem történtté tenni?
Akkor még fogalma sem volt arról, hogy agyába berágta magát a métely, mint valami féreg, eluralkodott rajta, szívja a vérét, s követeli az újabb adagokat. Akkor még azt hitte, csak rossz kislány volt a hétvégén, olyat tett, amit nem kellett volna, olyat tett amiért szégyellnie kell önmagát…

A következő héten erős fejfájásra panaszkodott. Hogyne fájt volna a feje, hiszen ott belül a józan ész és a tudatmódosító hatására elért iszonyúan, vadul jó, fergeteges mámor gyönyörűsége harcolt: életre, halálra. Az egyiknek vesznie kellett. Rengeteg fájdalmas gyötrődés, sötét félelmek, esélytelen csaták után a szer fölényesen győzött. Hatalmas volt, és kegyetlen. Magdi kevésnek bizonyult vele szemben. Megadta hát magát, nem volt más választása, nem volt segítség. Gyengén hajtott térdet, alázattal szolgálta a szert, mint azelőtt a férjét, korábban a szüleit. Egy hónap alatt függővé vált. Szép látomások, önfeledt gyönyörök idöszaka következett Magdi életében. Ezek a tünemények, ábrándképek kiszakították őt a valós világ szürke, mozdulatlan, unalmas légköréből. Ahányszor csak visszakerült oda, egyre bántóbb volt a szürkeség, egyre hamarabb el akart tűnni az elviselhetetlen hétköznapokból.
A munkahelyén könnyű drogokat szedett sok ásványvízzel. Otthon, vagy Évánál a tabletta és alkohol, később bármi, amihez hozzá jutott. Ezeket Éva szerezte be, ami elég sok pénzbe, és egyre inkább többe került. Zoltánnak feltűnt valami. Jó rendőr lévén szagot fogott még az elején, de sűrű elfoglaltsága miatt nem járt utána, nem merült el a probléma felismerésében. A munkahelyén is feltűnt valami szokatlan Magdi viselkedésében,de mindenki tudott az Évához kötődő barátságáról, így ezt a változást is ennek tudták be.
Éva észrevette, hogy Magdinál baj van. Sokat beszélgetett vele, igyekezett meggyőzni arról, hogy a szer nem állandó szedésre való, hanem csak ritkán, alkalomszerűen kell használni, mert különben hamar végez vele. Egyre határozottabban kérlelte, hogy álljon le a szerekkel, keressen valami más örömöt. Ugyanazok a beszélgetések lezajlottak újra és újra, Éva könyörgött, Magdi pedig vagy megígérte, hogy ez alkalommal tényleg pontot tesz e „hobbi” végére, vagy csak elhessegette a kérdést, másra terelte a szót. Éva nem ellenkezett ilyenkor, örült, hogy Magdi lát egyebet is az életben, mint a drogok. Viszont mindez csak egy védőpajzs volt a függősége köré, hogy mesevilága addig se legyen ostrom alatt.
– Jaj, Magdi… mondtam, ez csak ritka alkalmakra van, nem napi használatra. Különben hamar végez veled. Ez nem vicc.
– De hát tegnap sem vettem be. – védekezett Magdi. – Ne félts már ennyire! Pont te, aki a legjobban tudja, milyen jó?
– Igen, jól tudom, milyen jó, de azt is, milyen rossz tud lenni. Kérlek, Magdi, vigyázz magadra! Én rángattalak bele ebbe, és szörnyen érezném magam, ha emiatt komoly bajod esne. – mondta Éva aggódó arccal.
– Nem lesz semmi, ígérem. Ha ez téged megnyugtat, akkor ma nem veszek be semmit. – nyugtatta Magdi barátnőjét. Hazudott.

Mennyivel szerencsésebb helyzetben volt Éva! Ő ugyanis célokat ki tűzött maga elé. Akart valamit az élettől, érvényesülni akart. Makacs volt, és kitartó. Sokat akart az élettől, a narkót kifejezetten csak egy buli feldobásának okán használta. Sajnálta már, hogy Magdit oly könnyedén belerángatta ezekbe a jó bulikba. Határozottan kérte Magdit, örökre felejtse el a szereket, de már késő volt. Talán neki sikerült is volna Magdit jobb belátásra téríteni, de időközben megismerkedett egy német pasival,é s kiköltözött hozzá Berlinbe. Utolsó találkozásukkor Magdi megesküdött, hogy soha többé nem nyúl semmilyen szerhez, és ezúttal véresen komolyan gondolja. Bár Magdi a legkevésbé sem volt őszinte, nem akarta, hogy Évában bűntudat maradjon. Hadd élje csak a szép életét új szerelmével.

Folyik az élet, folydogál, mint csendes patak biztosan és biztonságosan, de. valahogy megváltozik minden, semmi sem marad ugyanaz ami volt. Folyik az élet, folydogál, mint a csendes patak, egyenesen előre, lassan. De időnként e patak zord, meredek hegyek közé téved, ahol egyszer csak jön egy szélvihar és egy kőszikla e csendes patakba zuhan. Kettészakítja a vizet, felfokozza a sodrást, vadul hömpölyögve a hegyoldalnak küldi, egyenesen lefelé az ismeretlen mélységbe, megváltoztatva a jövő táját, tönkretéve mindent, ami eddig egyensúlyban volt.

Ahogy a jelek erősödtek, úgy Zoltán gyanúja is. Eleinte úgy gondolta, felesége „csak” iszik, de aztán rájött. Akár egy bűnügyet, megfejtette. De míg egy tolvajt, egy gyilkost le lehet tartóztatni, erre a helyzetre nem volt felkészülve, nem tudta kezelni. Életében először elérte a kétségbeesés, ezúttal valami olyan állt az útjában, aminek megoldására nem volt elég az ő kitartó munkája.
Ő zseniálisan mindent kitalált, mindent megfejtett. Még szigorúbb, még komorabb lett. Nem tudta kezelni a helyzetet, életében először elérte a kétségbeesés. Tárgyilagosan átgondolta a helyzetet. Arra a következtetésre jutott, hogy ki kell dolgozni egy hatásos, jó módszert. Fegyelmezetten, tudatosan le kell szoktatni a feleségét a drogról. Erősnek érezte magát, és erősnek gondolta Magdit is. Nehezen szánta rá magát a beszélgetésre, ami inkább megbeszélésnek, vagy még inkább tárgyalásnak tűnt.
Magdi nem tagadott. Őszintén elmondta férjének, hogy nem rég ugyan, de rászokott a kábítószerre. Azt is elmondta, hogy ezek az “utazások” jók neki, de tudja, hogy nem volna szabad. Olyan élményekben van része, ami arra az időre, amíg a szer hatása alatt van, boldoggá teszi. Kikötötte, hogy erről sem a szülei, sem senki más nem vehet tudomást. Zoltán leült mellé, magához vonta a remegő nőt, gyengéden simogatta, biztatóan beszélt hozzá, bátorította. Érezte, hogy szárba szökken egy szál rózsa, bimbó fakad, ami nem más, mint határtalan szeretete ez iránt az asszony iránt. Az érzés, hogy esetleg elveszítheti, a tehetetlenség sajgó fájdalma volt a táptalaj. Ekkor nagyon szerette Magdit, szíve minden szeretetével. Segíteni akart neki. Úgy ölelte karjaival, mintha soha nem is akarná elengedni. óvta, védte, mintha az ölelés megmentené Magdit minden rossztól, minden fájdalomtól. De a dimenziók világában nincsen örök, percre perc jön, reggel kelni kell, dolgozni kell, és a védő kar csak estére vigyázhat újra.

Eleinte egész jól működtek a dolgok. Zoltán odafigyelt felesége minden pillanatára, minden mozdulatát leste, szinte az agyába férkőzött, hogy előre lássa mit akarhat, mi játszódhat le a fejében. Lemondta az előadásait, amilyen hamar csak lehetett hazajött munkából. Magdi betegállományba ment, szót fogadott férjének. Ha rosszul érezte magát, ha kellett neki a szer, telefonált, és néhány kedves, de határozott szó elég volt a férjétől, hogy ne nyúljon a szer után, csak nagyon ritkán. Testileg sokkal közelebb kerültek egymáshoz, mint valaha. Hamar rájöttek arra, hogy a rettegett dühkitöréseket szeretkezés közben lehet leginkább levezetni. Magdi vadabb lett az ágyban, sokkal több örömöt tudott okozni, újabb és újabb ötletekre inspirálva Zoltánt. De aztán megállt a haladás. A kedvesség, az aggódás, a veszekedés és a szex körforgása csupán arra volt elég, hogy ideig-óráig védje a józan ész és a kiegyensúlyozott, boldog jövő várát, de az ostromló sereg csak nem akart szűnni.
A szer csak nem maradt el, néhány hónap múltán kezdett nyomasztóvá válni a helyzet, nehéz súlyként terhelve a szálat, mely kettejüket összekötötte. A szál gyengülni látszott, a kábítószer visszahódította áldozatát, lényét egyre inkább bekebelezve. Rémálommá változott életében Zoltán kezdett felhagyni a reménnyel, bár mindent megtett a lehetetlennek tűnő gyógyulásért. Mindent megtett felesége gyógyulása érdekében. Bár tudata kitartott, belül elvesztette lendületét, erejét, és biztató, határozott szavai fásulttá váltak. És ahogy egyre gyengébbnek érezte magát, ez ördögi körként oda vezetett, hogy egyre kevésbé is tudott hatni Magdira.
Dühös volt. Dühös volt magára, a tehetetlenségére, és dühös volt a feleségére, amiért nem olyan kitartó, mint ő. Éjszakánként már a fogát csikorgatta dühében, mikor Magdi fel-felordított, nyögött, mint valami állat. Egész teste reszketett, és bűzlött a rothadó lélek áporodott teste. Nem maradt szó, nem maradt lehetőség, csak az elviselhetetlen állapot maradt nap, mint nap.
Csodálatos, édeni tüneményeit ekkortájt már csak rövid időre érte el Magdi. Néhány percnyi szépséges kép, illat és bársonyos tapintás után a fák elhullatták zöldellő leveleiket, szúrós végükkel az ágak beleakadtak Magdi ruhájába, rongyosra tépve azokat. Aztán a nap is eltűnt, sötétben tapogatózott, a víz, ami eddig kristálytiszta volt, és langyos, most bűzössé vált, és az undorító iszapot taposta a talpa. Hiába lépkedett tovább, hiába kereste a pillanattal ezelőtti édent, már nem lelte. Vonyító farkasokat hallott a távolból, és félt, mert nem tudta, hogy merre is induljon. Futott, amiben kifulladt, levegő után kapkodott, aztán Zoltán hangjára lett figyelmes, aki szólítja. Ilyenkor tért magához az utazásából. Kimerülve, vacogva, elgyötörve a félelmektől .Mégis újra vágyott a szépet látni, az a néhány percnyi szép utazás gyakran magával csalta különös, változó tájaira.
– Magdi, van egy ismerősöm, jó orvos, diszkrét. Menjünk el hozzá. Segít neked, segít mindkettőnknek.
– Nem kell!
– Kérlek, nem lehet így élni, ezt te is tudod. Menjünk el hozzá, segít neked. Segít mindkettőnknek…
– Adj egy kis időt! Te is mindig ezt mondtad, hogy idő kell, és minden jó lesz! Hogy nem kell elsietni semmit, mert szépen eljön mindennek az ideje! Ezért nem akartál gyereket sem! Mondtad, hogy majd, majd, ha mindent meg tudunk adni! Majd, ha minden jó lesz! Én türelmes vagyok. Légy türelmes te is, a rohadt Istenit! – kiabált.
– Ez… nem… ugyanaz. – mondta fogcsikorgatva Zoltán.
– Hát már mégis miért ne lenne ugyanaz, na, miért, miért? Mi a kibaszott különbség?
– Én mindig is… azért dolgoztam, hogy az életünk tökéletes legyen. És minden egyre jobb és jobb lett, míg nem szoktál rá erre a szarra! Én mindent megtettem, hogy csodálatos gyermekeket nevelhessünk majd, akinek nem kell nélkülözniük semmit. Rajtad viszont nem látom már, hogy igyekeznél! Nézz magadra! Hát ebbe a lányba szerettem én bele? Hát ezt a nőt akarom én a gyerekeim anyjának?
– Kérlek, adj időt, összeszedem magam… – Magdi ezúttal teljesen nyugodt volt. Az efféle gyors hangulatváltozások már mindennapossá váltak.
– Mennyi? Mennyi időt még? – kérdezte a férfi kétségbeesetten.
– Nem tudom. De hidd el, összeszedem magam. Minden rendbe jön… én… mi… ketten rendbe hozunk mindent. Szeretlek, Zoltán, és csak ez számít. – – -Nem lehet így élni, ezt te is tudod.-
-Adj egy kis időt. Összeszedem magam. Nemrég is így volt,látod, nincs baj, minden rendbe jön. Orvoshoz majd akkor megyek, ha tényleg baj lesz. Ketten rendbe hozunk mindent. Szeretlek, Zoltán és együtt vagyunk, így nincs baj, nem lehet baj. Orvoshoz pedig nem megyek….-ezt már ordította. Minden egyes alkalommal, mikor Zoltán orvossal, vagy elvonóval hozakodott elő.
A reménytelenségben, amikor az ember eljut odáig, hogy tudja, eljön a holnap- de minek- nincs hite, hogy bízhasson valamiben, amikor a puszta önfenntartás is fájdalmasan nehéz, a sorvadó lélek várja önnön végső pusztulását. Mikor már csak lebeg, mint parány homokszem a levegőben, céltalanul a semmibe, akkor úgy gondolja nincs tovább, és nincs mélyebb, nincs sötétebb. És ekkor jön a ráadás, a végső csapás, amiről úgy gondoljuk, hogy ez már nem lehet igaz, ez csak álom, és reggel felébredünk. De rá kell jönnünk, hogy nem álmodtunk. És minden reggel felébredünk. Zoltán sem álmodott. Szembe kellett néznie azzal a ténnyel, hogy teljesen leépült felesége terhes. Mennyire boldogok lettek volna, ha ez egy évvel korábban következik be. Egy éven múlott minden. Egy év. Milyen kevés tud lenni egy év, vagy mennyire hosszú, gyötrelmes, sorsfordító. A lassan folydogáló patak még egy éve magába fogadott volna egy eret, kristálytiszta, friss vizével. Most egy fáradt, szennytől habzó patakba tört be egy kicsi, jobb sorsra érdemes csermely.
36 évesek voltak mindketten. Megdöbbentek, de tudomásul vették, hogy Magdi testében egy magzat fejlődik, akinek joga van megszületnie, akitől nem vehetik el az élet lehetőségét.
Zoltán azért felvetette az abortusz ötletét, de az újabb vizsgálatnál kiderült, hogy nem kettő, hanem öt hónapos terhes. Sok kockázattal járt volna megszakítani a terhességet. Így hát megtartották, még az elveszett remény is visszatért közéjük halvány, beteges, fakó fénnyel. Azt hitték, talán a terhesség megold mindent, talán Magdi életmódja nem okoz gondot a magzatnál. De valahol tudták, hogy bún nem marad, nem maradhat büntetlenül. Magdi igyekezett visszafogni magát, hisz nagyon akarta ezt a gyermeket- de végképp nem tudott megszabadulni az alkoholtól és tablettáktól… A magzat növekedésével növekedtek az aggodalmak, a félelmek. Egy alkalommal az ágyneműtartóból húzta ki Zoltán Magdit. Hazaérve iszonyú nyüszítésre lett figyelmes: mint valami állat, aki fél, aki lát valami rettenetest, de nem tudja mi az, csak a félelmet tudja érzékelni. Miután kitisztult Magdi agya, elmesélte, hogy elefántok rohantak felé..
– Elefántok. Szürke, mérges elefántok. – mesélte Magdi, miután magához tért. – Futottak felém. Rohantak. Rettenetes volt, ahogy trombitáltak és egyre csak dübörögtek. Csak… dübörögtek… dübörgött a föld. Féltem. Óriásiak voltak! Féltem, hogy eltaposnak. Ezért bújtam be ebbe a kis barlangba. Nem akartam, hogy eltapossanak.
Zoltán csak szótlanul, fásultan meredt maga elé, karjában tartva a nőt.
Egy hét múlva beindultak a fájások.
A szülés elég könnyen és gyorsan lezajlott. A kicsi lány 2500 grammal, 46 centis hosszal megszületett, és felsírt… Hangja betöltötte a szülőszobát, a falak visszhangozták. Lenéztek rá, és mosolyogtak. Magdi könnyezett.
Úgy tűnt, a rettegések ellenére minden rendben van a kicsivel. Boldogok voltak. Zoltán már évek óta nem volt ennyire felszabadult, ennyire vidám. Mintha az élet elé tett volna egy nagy karéj kenyeret, amit majszolhat, sosem fogy el, finom és az övé. Magdit elhalmozta gyengédséggel, kedvességgel. Kímélte és óvta. Hamar megértette, mit jelent apának lenni. Minden percét a gyermek körül, kicsi családjával töltötte. Most lettek igaziból egy család. Éjszakánként felkelt a kicsihez, teáztatta, ragaszkodott ahhoz, hogy ő is fürdethesse, pelenkázta is.
Magdi megnyugodott. Folyton mosolygott, egyfolytában beszélt a kicsi lánynak, napjában többször átöltöztette, mint egy játékbabát, és maga mellé fektetve az ágyra, csillogó szemmel gyönyörködött benne. Melegség és harmónia vette körül a picit, akinek még csak annyi dolga volt ebben a világban, hogy aludjon és egyen, és boldogságot adjon.

Három hónapos korában orvoshoz kellett vinni, mert csúnyán köhögött. A szirup kevésnek bizonyult, a háziorvos szakvizsgálatot javasolt.
Itt derült ki, hogy a kislánynak súlyos szívproblémái vannak, elég bonyolultak, egyenlőre csak várakozni lehet, később egy komplikált műtét javít a helyzeten.
Három hónap boldogság. Ennyi jutott nekik. Három csodálatos, boldog hónap. Mennyire gyorsan elszaladt…

Ahogy megtudták a rossz hírt,mint ostorcsapás ostorcsapásra jött a többi. Feltűnt,hogy az édes kicsi lány nem mosolyog, nem gagyog, keveset mozog, szinte állandóan alszik. Néhány speciális vizsgálat kiderítette, hogy mi a baj. Az angyalarcú, aranyhajú pici Petra olyan idegrendszeri fejletlenséggel és elváltozásokkal született, ami teljes bizonyossággal testi- lelki fogyatékosságot jelent.
Szembesülni kellett a ténnyel, el kellett fogadni, együtt kellett élni a gondolattal: az ő lányuk beteg, súlyos beteg, fejlődésre, felépülésre nincs esély. Ez volt az utolsó villámcsapás, mely a kopár szirtbe csapott, megijesztve a szélén, fásultan álldogáló Magdit, mire a nő levetette magát a végtelen, sötét semmibe. Menekült – menekült a kábulatba.

A kicsi tápszert kapott és erősítőket. Magdi egyre inkább elmenekült a kábulatba. Szeme körül fekete karikák éktelenkedtek, tekintete merevvé vált, remegett a keze, lefogyott. Bőre elhalványodott, és erősen ráncosodott. Hol volt már a szépasszony, hol volt a csilingelő nevetés? Már csak egy roncs maradt, aki utazásai során sem látott semmi szépet, a sötétség mindenhol utolérte, még a képzelet világában is. Egyre süllyedt lefelé a kiszáradt óceán helyén elterülő futóhomokban, a halott fák indái rátekeredtek és fojtogatták, a Nap meghalt, örökre lehullt a fekete égről. Egyre süllyedt lefelé, elnyelte a homok, fojtogatták az indák, mégis újra és újra hitte, és akarta, hogy szép utazása legyen.
Zoltán elfáradt, megtört. Kevés erejét igyekezett arra fordítani, hogy összetartsa kicsi családját,így adva némi reményt önmagának. Remény nélkül nem lehet élni, nap mint nap új értelmet kell, hogy keressen és találjon, nehogy összeroppanjon.
Petra szépen növögetett, de az idő elteltével egyre nyilvánvalóbbá vált betegsége. Az első születésnapján úgy feküdt a kiságyban, mint egy darab fa.
Magdi még magában tudta egy jó anya lelkének szilánkjait. Féltőn gondoskodott Petráról, elvitte orvosokhoz, gyógytornászhoz, de igazából már nem tudta szívből szeretni.
Magdi jó anya lehetett volna..
De ő már egy másik világban élt, egy zárt világban, ahová csak ő léphetett be, egyedül, kizárva az érzelmeket. Lassan elmaradtak tőle az érzések amik a fényt jelentik. A zárt, sötét világ, amiben élt, nem engedte beszűrődni a fényt. Akarata annyira meggyengült, hogy idővel már a szert csak megszokásból vette be, nem is gondolt már a szép utazásaira, mivel azok már sosem voltak. Csak fogta a szert, és bevette. Egyre többször, egyre erősebbeket.

A lassú, csendes folyású patak – ami a közös életük volt – már a régmúlt. Náluk már csak az idő folydogált kegyetlenül lassan, szürkén, bágyatagon.
A szerek egyre többe kerültek. Zoltán idővel már nem adott pénzt Magdi kezébe. Ő maga gazdálkodott, ő vásárolt. Magdinak mégis volt valahonnan pénze, mert ha szükségét érezte, mindig tudott anyagot szerezni. Kiderült az is, honnan.
Zoltán egyik nap rosszul érezte magát a munkahelyén, hazament még délelőtt.
Kinyitotta az ajtót, és abban a pillanatban valami fojtó, iszonyatos, furcsa érzés fogta el. Aztán meghallotta a hangokat. A hálószobából jött. Kéjes nyögések, hörgések, sóhajok… Benézett az ajtón. A hitvesi ágyon a felesége hentergett két férfival. Széttett lábakkal, karokkal, élveteg arccal, lihegve, nyögve várta az újabb mocskos simogatást, csókot, ölelést…
Zoltánnak nem jött ki hang a torkán. Nem is tudott volna mit mondani. Hányinger kerülgette. Lenézett. A földön ott feküdt néhány játék között, oldalra fordulva a 4 éves gyermek, aki csak azért nem sírt, mert érezte anyja közelségét. Csak nézett, előre meredő szemeivel. Felkapta Petrát, kivitte a gyerekszobába.
Innentől kezdve Magdi nem volt számára feleség, nem volt számára nő, nem volt számára ember. A lelkében megmaradt szeretet egy szemvillanás alatt odalett. Ahányszor csak ránézett, az undor fogta el. Már nem is érdekelte, mi lesz vele, Nem igazán beszélt már vele, csak Petrával, Magdi mocskának ártatlan áldozatával foglalkozott. Egyre nagyobb gondoskodással, odafigyeléssel nevelte a kislányt. Talált is egy intézetet, ahol nap közben foglalkoztak vele.
– Hova viszed megint? – kérdezte a szájából csurgó nyáltól hörögve Magdi.
– Abba az intézetbe, ahová tegnap is. Látom, ennyire figyeltél akkor is. – felelte hidegen Zoltán.
– Ne- ne vidd már el, hadd babusgassam… – mondta, miközben tántorogva felállt az ágyból.
– Nem hagyom itt veled.
Magdi botladozva elindult a lányukat kezében tartó Zoltán felé, majd kezével hadonászott egyet, mire egyensúlyát vesztve a földre esett.
Zoltán nem szólt egy szót sem, csak kilépett az ajtón Petrával.
Napközben foglalkoztak vele: próbálkoztak a járással, beszéddel, szobatisztasággal. Sajnos nem sok sikerrel. Itt mégis jó helyen volt Petra. Szakemberek gondoskodtak róla, sok odaadással, figyelemmel. Biztosították a környezeti nyugalmat.

Magdin már mindenki láthatta a függőséget. Lefogyott, megcsúnyult, szeme körül mélyültek a sötét karikák, és az a semmitmondó üveges, üres tekintet, amibe senki nem akart belenézni… Zoltán sem. Megrémült, szinte félelmet érzett, mikor tekintetük néha összetalálkozott. Olyan összetett, bonyolult, rossz , feldolgozhatatlan érzések kavarogtak benne, amit nem kívánt még az ellenségének sem. Továbbra is ellátta Magdit- aki egyre gyakrabban képtelen volt erre- igénye sem volt a higiéniára. Megetette, megfürdette, rendbe tette a haját, ruháját. Kötelességből és lelki ismeretből. Magdit ekkor már valóban nem érdekelte semmi. Beszűkült, torz világában már nem maradt semmi, sem gondolat, sem akarat. Üressé vált. ha a szervezete kívánta a narkót, ennek a parancsnak engedelmeskedett, de már nem is vágyta a szép, tobzódó mámoros érzést, talán már nem is emlékezett egykori szép utazásaira, nem maradt egyénisége, csupán a kegyetlen, mindent követelő függőség. Akkor szedte csak össze magát, mikor körútra indult a másnapi adagért. Napjai egyformák voltak, zavarta a fény, így csendes félhomályban üldögélt, vagy feküdt, sötét árnyképek ijesztő látomásaival. Ha el kellett mégis mennie valahová, rettenetes erőfeszítésébe került, hogy akár egy órán át kontrollálni tudja önmagát. Szélsőséges érzelmi változásai dühkitörésekben végződtek. De csak Zoltán előtt. Ez a kivételezés volt a teljes közöny előtti utolsó érzelem megnyilvánulás. Valahol szerette Petrát, Zoltánt, a szüleit, de teljes közönnyel, mert magát már régóta nem szerette. Sokszor elájult, egyre nehezebben tért magához. Zoltán még mindig próbálta rábeszélni, hogy menjenek orvoshoz. Fenyegette, zsarolta, de olyan hevesen tiltakozott a nő, hogy nem tudta rábeszélni a gyógykezelésre. hiába fenyegette, zsarolta, a nő – néha szó szerint is – foggal, körömmel ragaszkodott nyomasztó álomvilágához. Nem dominálta semmi, ami kirángatta volna ebből a sötét, nyomasztó, értelmetlen álomvilágból. Zoltán erőt vett magán, és próbálta elmondani Magdi szüleinek, hogy mi történt, de a szülők elzárkóztak. Nem hittek Zoltánnak. Pedig Magdi szükségét érezte a narkónak, és amikor szükségét érezte a narkónak, akkor szedett össze magában annyi erőt, hogy egy felhúzott vekker segítségével elmenjen, megszerezze. Már másnapra meg kellett lennie. Aztán lecsörömpölve, újra a sötétben, begubózva létezzen. Hogy lehet ennyire erős a narkó, hogy győzedelmeskedhet ily fölényesen? A rászokás, mint egy parazita, felfalja, elnyeli áldozatát.

Pénteken délután 3 órakor indult el a rendőrségről hazafelé, mit sem sejtve. Nem volt kedve bevásárolni, így egyenesen hazament. Úgy gondolta, a vásárlás ráér másnap is. Haza vágyott. Fáradtnak érezte magát. Szeretett volna kicsit pihenni. Ahogy belépett az ajtón, hallotta, hogy szól a rádió. Mégis valahogy üresnek tűnt a lakás. Magdit szólította. Nem jött válasz, sem a konyhából, sem a nappaliból. Benézett a hálószobába. A kicsi az ágynál térdelt, oda sem figyelt, hogy az apja belépett. Magdi az ágyon feküdt, takaró nélkül. Be akarta takarni, amikor tekintete az asszony arcára tévedt. És meglátta, azonnal meglátta, hogy itt járt a halál…
Még nem töltötte be a 42. életévét. Hátrahagyott egy négy és féléves gyermeket. Hat év bódulat végzett vele. Hat év gyötrelmes, kínszenvedésekkel teli bódulat. Felfalta, megemésztette a fiatal, egészséges szervezetét, elvette egyéniségét és szépségét és most az életét. Hat év mocskos, álnok bódulat, és Magdi halott.

A temetésre sokan eljöttek, a lesütött szemek jelezték az őszinte együttérzést Zoltánnal. Magdi szülei ellenségesen viselkedtek.
Nem mondták ki, de éreztették, hogy Zoltánt tartják mindenért felelősnek. Viszonyuk az évek alatt igen távolságtartó maradt. Zoltán ritkán látogatta őket, mikor a szülők jöttek Pestre, általában dolgoznia kellett. Nem felejtette el az első találkozást, a megalázást. Már büszkén mesélhettek az alezredes vejükről, rangjukhoz méltóvá vált, bensőséges családi kapcsolat mégsem létezhetett közöttük, pedig a szülők néhány bizonytalan lépéssel már próbálkoztak, hogy építsék a kapcsolatot vejükkel. A temetés után azonnal hazamentek. Petrára egy jó barát felügyelt néhány napig.
Zoltán egyedül maradt. Egyedül a szép nagy lakásban. Minden Magdira emlékeztette, hallani vélte vidám, csilingelő hangját, látni vélte egykori szép vonásait. Nem tudta felfogni, hogy ő már nincs többé. Vissza szerette volna kapni, újra érezni szerette volna. Simogatta a régi tárgyakat, a régi szép emlékeken jártak a gondolatai. Már tudott sírni. Fájó könnyei nem hoztak megkönnyebbülést, egyre inkább rádöbbent önnön felelősségére.

Az önvád, mint valami gyorsan terjedő fertő lopta be magát a lelkébe, mardosón, fájón, és lelkének nem volt ellenszere. Egyre inkább hatalmába kerítette a gondolat, hogy ezt a szép, életvidám, kedves asszonyt ő taszította a sötét mélybe. Eszébe jutottak a nyaralásaik, mikor évente két hetet kettesben töltöttek. Távol mindenkitől, mindentől. Szerelmük, szeretetük ilyenkor teljesedett ki. Óh, Magdi hogy élvezte az együttlét minden pillanatát! Ekkor volt boldog. A hétköznapok magányától szenvedett, nem volt, ami kitöltse életét. Nem volt gyerek, ő Zoltán alig volt otthon, mindig csak a munkája érdekelte. Hogy lehet az, hogy nem vette észre Magdi magányát, aki társat keresett, aki csak egy kis megértést, odafigyelést és törődést kívánt, és aljas, hazug gyilkos társként az alkohol és a narkó kaparintotta meg. Csapdába került, fogoly lett.
Zoltán túlságosan büszke és gőgös volt ahhoz, hogy átvegye tőle a harcot, megküzdjön a démonokkal. Segíthetett volna, mindig vele kellett volna lennie. Olyan kevésnek érezte amit Magdiért tett, áldozni pedig nem áldozott érte semmit. Mardosó öntudatától képtelen volt szabadulni. Rádöbbent saját felelősségére. Érezte már minden hibáját, és vétkét. Tönkretett egy kedves, szeretet adó asszonyt az önzésével. Miért nem vette észre, hogy Magdi gyenge, és támaszra szorul? Miért nm vette észre, hogy Magdiban nincs annyi erő, mint benne, és miért nem volt mindig mellette? A becsvágy tárgyai, amikért eddig élt, a pénz a hatalom már nem jelentettek semmit, hiszen mindent elvesztett ami fontos lehetett volna, és nem maradt egyebe, mint a kínzó önvád.

A levegőben lógott, nem találta helyét. Próbálta belevetni magát a munkába, de ez sem ment valahogy. A kislányhoz sem igazán volt türelme, tudta,hogy egyedül nem tud boldogulni vele. A drága Gizi néni sokat vigasztalta, sokat beszélgettek, neki is a szíve szakadt meg Magdiért. Ő mondta Zoltánnak, hogy az intézetben kellene hagynia a kislányt bentlakásra. Igen jól felszerelt, modern, gyermek centrikus intézmény ez, jobb helyen nem is lehetne Petra. Soron kívül bevették a kislányt bentlakásra, pedig általában hosszú a várakozási lista. Az első héten minden nap meglátogatta, aztán ritkábban. A kislány egykedvűen fogadta, semmit nem érzékelt a változásokból. Zoltán kicsit megnyugodott, látva, hogy Petrát nem zaklatták fel a történtek.
Eztán belevetette magát a munkába, kényszerítve agyát, hogy hozza ki magából a maximumot… Néhány hónapig ment is ez így, de aztán nem bírta tovább. Már nem bírta elviselni Pestet, a nyüzsgést, a forgatagot, úgy érezte, nincs itt maradása. Úgy érezte, el kell mennie. Itt neki már nincs helye, nincs nyugovása.
Néhány napig latolgatott magában, aztán döntött- hazamegy Ózdra. Ettől jobbat nem tehet. Szerencsésen alakultak a dolgai, a lakásra azonnal lett vevő. Az ózdi kollégák visszajelezték, hogy 1-2 hónapon belül állás várja. Az itteniek megértették, hogy miért akar menni, így elengedték. Szakértőként havonta egy-két alkalommal kellett visszajönnie, de ilyenkor legalább Petrát is meglátogathatta. A sok tennivaló közepette feloldódott, csitult a fájdalom. Eladta, vagy elajándékozta az összes holmiját. Az üres lakásban elbúcsúzott eddigi életétől, a múltjától, a jelenétől, és nem tudta, hogy lesz-e, egyáltalán lehet-e jövője. Megborzongott. Mintha egy ismerős kéz simogatná a tarkóját. Egy leheletet érezne az arcán, mintha szavakat hallana suttogni jólesőn, kellemesen, csilingelőn. Mintha Magdi jött volna el, elköszönni, elbúcsúzni, elengedni. Arcán végigfutottak a könnyek…

2.

A BMW zajtalanul futott, mohón falva az előtte álló kilométereket. Onnan egyre távolabb, oda egyre közelebb került Zoltán. Hevesen dobogott a szíve. Mindjárt ott lesz. Megválaszolatlan kérdések halmaza kavargott agyában.
– Ugyan mi vár ott rám? Újra tudom kezdeni az életem? Találok értelmet? Lesz értelme újra kezdeni? Lesz legalább remény? Lesz cél? -kérdések kérdésekre, válaszok nélkül. A fejében egyre az járt, menni előre, menni előre. És megérkezett.
Első útja édesanyjához vezetett, a régi rozzant kicsi házba, ami anyjával együtt öregedett, kopott. Egy közeli rokon költözött oda, egy vénlány, akivel kölcsönösen kisegítették, kiegészítették egymást, és egyiken sem voltak egyedül. Bár anyja így is magányos volt. Csendes magánya hozzánőtt az évek alatt, mint egy réteg bőrt, úgy hordozta magán. Attila Egerben élt már sok éve, egy asszony boldog férjeként és két fiúgyermek apukájaként.
Anyján látta, mennyire örül annak, hogy hazaköltözik. Magdi haláláról nem sok részletet ismert. Zoltán úgy vélte, maradjon meg az emlékeiben Magdi olyan szépnek és csodásnak, élettel telinek, mint ahogyan megismerte.
Ebéd után meghitt hangulatban, hosszasan elbeszélgettek. Sírtak és nevettek. Délután pihent egyet, néhány óra múlva rég nem érzett nyugalommal ébredt. Estefelé végig autózott a városon.
Nagyot változott Ózd: előnyére és hátrányára is. Már nem volt por, nem volt szürkeség, ÓKÜ sem volt már. A rendszerváltozás óta óriási lett errefelé a munkanélküliség. Lehetőségek híján nem is tudták az itteniek kezelni az új helyzetet. Az szemet szúrt neki, hogy a belváros tiszta, sok- sok virággal vidáman tarkállott. Ritka látogatásai közben ezt nem vette észre, mindig csak rohant, sosem nézett szét.
A Nagyparkolóban megállt. Megkeményedett szívébe, mint óriási üveggömbbe, lándzsaként törtek be az ifjúkori emlékek. Váratlanul, hirtelen- odaszorították az üléshez, torkát fojtogatták az érzések, szeme könnybe lábadt. Minden visszatért. Eszébe jutott minden. A tétova homályból előtűnt a múlt minden mozzanata, mosolya, mohó vágya. Minden, ami szép, ami szép lehetett valaha, vagy amit széppé tudott tenni ennyi sok elmúlt év. Áldott pillanata életének ez az emléközön.
Eszébe jutott Nórika is. Úgy jött a semmiből, mintha el sem ment volna. Ő volt az a lány, aki csak neki volt olyan nagyon szép, akit olyan nagyon szeretett, akiért olyan sokáig égett szívében a szerelem. Ez a rég elhunyt parázs mintha újra izzani kezdett volna – és még csak nem is találkozott vele. Annyira jól, annyira újra önmagának érezte magát, mint már évek óta sohasem. Hazatalált.

Éjjel még aludni is tudott. Reggel szokatlanul frissen, kipihenten ébredt. Bement a rendőrségre bemutatkozni. Kedvesen fogadták. Megbeszélték a leendő munkakörét, az elvárásokat, közben ismerkedtek. Sokkal szerényebb, egyszerűbb lesz a munka, a környezet is, mint Pesten volt, de ezt nem bánta.
Együtt ebédelt néhány kollégával, és “kihasználva az alkalmat” megkérte őket, segítsenek neki lakást vásárolni. Marika sugárzó arccal el is vállalta:
-Én szívesen segítek! Most vettünk mi is egy lakást, úgyhogy rutinom van! Milyet szeretnél? Hol szeretnéd? Mondj el mindent! Szerzek én neked egy olyan csinos, szuper kis lakást, amilyet csak akarsz.-
Ígéretét betartotta. Szívósan, határozottan, csodák, csodája- egy hét múlva megvolt a megfelelő lakás. Zoltánnak nem voltak különösebb igényei. Egy jó állapotú kétszobás panellakást vásárolt, a Városközpontban, közel a munkahelyéhez.
Marika rendezte be. Leleményesen, hozzáértőn, és szemmel láthatóan rendkívül szívesen. Két hét alatt tökélyt alkotott ez a kedves, jóindulatú asszony. Mindent rendbe tett, megvásárolt. Már csak a személyes holmiját kellett átvinni.
Az új környezet, új arcok igen jó hatással bírtak. Zoltán elfoglalttá vált, ki tudott szakadni emésztő lelki furdalása bűvköréből.
Bejárogatott a munkahelyére, nézelődött, érdeklődött, ismerkedett. Visszafogottan. Nem akart tolakodó lenni, nem akarta megjátszani a kemény pesti alest. A kollégák örömmel látták, bár kissé tartottak tőle, mivel lényéből szigorúság, komorság, egykedvűség visszatartó ereje áradt. Ennek ellenére nem volt benne semmi rosszindulat, vagy sértő fölényesség. Egy hónap múlva elkezdett dolgozni, rutinosan, kifogástalanul. Tisztelték, elismerték szakmai tudását, de tartottak egy lépés távolságot, nem igazán szerették.

Munka után általában nem volt kedve hazamenni az üres lakásba, ahol nyomasztó gondolatai visszapattantak a falakról agyába, így még jobban fájt. Lelke szomjazta a régi helyeket, a régi emlékeket, ezért munka után általában autózott a városban, felkeresve minden zugot, minden kis utcát, ahol valaha megfordult. Szippantva egyet- egyet az elásott emlékekből. Aztán jöttek az arcok is: egy- két régi kedves szomszéd, néhány gyermekkori pajtás. Jó volt őket látnia, bár keserédes, a rengeteg eltelt év ilyenkor mutatja meg lassan őrlő vasfogát.
Vágyott egy arcra, egy mosolyra. Már csak őt kereste. Látni szerette volna.
Nórát szabályszerűen lenyomozta. Titokban. Megtudta, hogy elvált, két gyermekét azóta egyedül neveli, egy méteráru bolt eladója, és ami gyermeki örömre sarkallta: szinte a szomszédjában lakott.
Innentől fogva könnyű volt “véletlenül” találkozni vele. Megvárta míg a nő végez a munkahelyén, utána ment, és ahogy gondolta: útja egyenesen egy élelmiszer boltba vezetett.
– Nóra! Te vagy az, Nórika?-
– Igen, de te ki vagy? Nem emlékszem, segíts!-
– Zoli, Fürjes Zoli! Száz éve nem láttalak!-
– Zoli! Ez nem igaz! Ennyi év után… Mi van veled, mesélj!-
– Nem rég jöttem haza Pestről. Sajnos szomorú a történetem. Ráérsz? Megihatnánk valahol egy kávét.-
– Rendben, van itt egy jó kis cuki- és Nórika kipirosodott arccal mosolygott, akárcsak Zoltán. A cuki, kellemes kis hely, és jó a kávé, kiváltképp, ha madarat lehetne fogatni valakivel.
– Nemrég meghalt a feleségem, és nem volt tovább maradásom Pesten. Gondoltam ide jövök, anyám is itt él. Rendőr vagyok, és épp akadt egy megüresedett állás. Vettem egy lakást, és kezdem magam otthon érezni.-
– Részvétem. Fiatal lehetett.-
– Nem töltötte be a negyvenkettőt…-
– Én egy boltban vagyok eladó. Van egy fiam és egy lányom- táskájából elő is kerültek a képek, a fiú 12 a lány 15 éves. Mindkettő helyes és mosolygós, akár az anyjuk.
– Elváltam, már 8 éve. A férjem cselédet akart, nem feleséget. Ivott, nem törődött a gyerekekkel. Sokat veszekedtünk. Nehezen jöttünk ki. Beleegyezett a válásba. Azóta újra megnősült, a gyerekekkel nem igazán tartja a kapcsolatot. Egyébként ott lakunk- ujjaival elmutatott az út másik oldalára. Zoltán felnevetett:
– Én meg itt lakom, szomszédasszony, majdnem szemben veled!- mindketten hangosan kacagva nevettek. Hamar elköszöntek, éhes a család, Nórikának vacsorát kell főzni. Hétvégére randevút beszéltek meg. Szombaton elmennek valahová vacsorázni, még volt miről beszélgetniük.
Nórika egyedül, társ nélkül tengette szürke, hétköznapi életét. Nem járt sehová, szórakozása a tv és a könyvek. Imádta a gyerekeit, értük élt, ők adtak boldogságot, kárpótlást.
Meglepte Zoltán felbukkanása. Eszébe jutott, a fiú mennyire szerette, és kicsit szégyellte, hogy olyan nyersen utasította vissza. Pedig mennyire rendes, kedves, szelíd fiú volt! Ő nem csinálta volna azt vele, amit a férje, aki csak kihasználta, semmibe vette. De ő annak idején szép fiút akart barátnak is és férjnek is. Izgatottan várta a szombat estét… Szétnézett a ruhásszekrényben, belenézett a tükörbe, és semmi nem tetszett neki. Csúnyának, öregnek, ápolatlannak, kövérnek érezte magát. Ruhatára is megkopott, szerény volt. Mindig csak a legszükségesebbet vette magának, inkább a gyerekeit próbálta rendesen ellátni. Nem is igazán gondolt arra, hogy divatosabban öltözzön, vagy gyakrabban járjon fodrászhoz, kozmetikushoz meg egyáltalán nem is járt.
– Valahogy rendbe kell szednem magam szombatig. Nem sokat változott ez a Zoltán! Kicsit őszes, és sovány, de ugyanolyan kedves és figyelmes, mint rég. Mint ha még mindig szeretne! Fodrászhoz kell mennem, és kozmetikushoz. Kell egy ruha is, a régi rongyaimban mégsem mehetek. Vajon hogy fogjuk magunkat érezni? Azt sem tudom már, hogyan kell viselkedni egy étteremben. -gondolatai a két nap alatt egyre a randin jártak, és Zoltánon. Meglepően kellemesen telt ez a néhány nap, úgy érezte magát, mint tizenévesen, mikor megtetszett neki egy fiú, és izgatottan várt az esetleges találkozásra.

Zoltán, mire hazaért- ami nagyjából öt percnyi séta- újra kamasznak érezte magát. Szinte nem hitte el a történteket, olyan nagyszerű érzés volt újra látnia a valaha szeretett lányt. Kicsit meghízott, kigömbölyödött, járása lassúbb, megfontoltabb, de a szeme és a mosolya ugyanaz maradt. Olyannak látta, mint rég. És csodálkozott, míg együtt voltak, miért ver annyira a szíve, miért olyan izgatott, miért keresi görcsösen az oda illő szavakat, amiket aztán kimondva annyira butának talált.
Otthon ruhástól levetette magát az ágyra, félig csukott szeme csak a nőt látta: fiatalnak, szépnek vonzónak. Elmerengett, tovább gondolt, gondolatban már a vacsoránál tartottak, táncoltak, már szinte megcsókolta…
Megérdemlem én ezt a nőt? Megérdemlem én a boldogságot?- fájdalmasan felnyögött, visszazuhant a jelenbe. Kétségek gyötörték. Enyhe hányingert érzett, aludni próbált, nem sok sikerrel. Másnap reggel szembenézett kétségeivel, és úgy döntött, ha belekezdett, akkor végig csinálja. De már óvatos lesz, nem szabad, hogy Nórának a legkisebb bántódása legyen. A tenyerén fogja hordozni, lesni fogja minden kívánságát. Kitalálja a gondolatát, nem is kell kívánnia. Vigyázni fog rá. Az édes képek Nóráról visszatértek, de időnként, mint valami vészjósló fekete felleg, visszatolakodott a kétség.
A kollégák még nem igazán ismerték, de kicsit furcsállták, hogy ezen a napon milyen sokat mosolyog, aminek nem tudhatták az okát.

Nóra szombaton este százszor elmondta a gyerekeinek, hogy mit egyenek, mikor feküdjenek le, ne nyissák ki az ajtót senkinek, ha baj van, azonnal telefonáljanak. Szinte ki kellett dobni az ajtón. Zoltán lent várta, pontosan este 8 óra volt. Gyalog indultak el a késő nyári, langyos estén. Rózsaszínben izzott az ég, még nem bújt el a nap. Sokan sétáltak az utcán, párok bújtak össze a padokon, fiatalok viháncoltak vidám csoportokban.
Útközben az időjárásról és az elmúlt két napról beszélgettek, semmiségek. Mégis oly nagyszerű volt róluk beszélni, mert ketten beszélték ezeket a semmiségeket.
Néhány percnyi séta után meg is érkeztek az étterembe. Csendes zene szólt, a hely tiszta, rendezett, gyertyák az asztalon, és rengeteg tükör a falakon. Kevesen voltak még, asztalt sem kellett foglalni előre, kedvük szerint választhattak ülőhelyet. Majdnem a sarokban, az ablak mellett, egy kétszemélyes asztal mellett döntöttek.
Nóra egyszerű fekete szoknyát és sötétkék blúzt viselt. Jól állt neki az új frizura! Nem sminkelte magát.
Zoltán túlöltözött. Nem is sokat gondolkozott, hogy mit vegyen fel, előkapott egy sötét öltönyt egy csíkos nyakkendővel. Lehet, hogy még az angliai nyaralásukkor vette. Rendkívül elegáns és finom darab volt, akárcsak a többi öltönye és nyakkendője.
Vacsora előtt konyakot ittak, aztán mindketten jóízűen ettek, oldódott közöttük a feszültség. Már egymás szavába vágva csevegtek a régmúltról, az azóta eltelt időről, mókás kalandokról és minden féléről. Néha- néha felálltak, és ügyetlenül táncoltak…
Pezsgőt ittak, koccintottak, hamar éjfél lett. Nórika egyre többet gondolt a gyermekeire, sosem hagyta még őket egyedül éjszakára.
– Induljunk lassan. Ha még iszom egy pohár pezsgőt, nem bírok hazamenni!-
– Ugyan már, alig ittál. De természetesen mehetünk, ha jobbnak látod-
– Tudod, a gyerekek…-
– A gyerekek már régen alszanak, ahogy a gyerekek szoktak! Nem érzed jól magad? Nekem csodálatos volt ez az este veled.
– Nem is tudom megmondani, mikor éreztem magam ennyire jól, de inkább menjünk-
Vidáman, felszabadultan indultak hazafelé, megfogták egymás kezét.

Az emlékek, a pezsgő, a zene, a tánc- mint kis ördögfiókák, érzéseket lopnak a megfáradt, megtört szívekbe. Vágyakkal, színes álmokkal, ábrándokkal kápráztatnak…

Zoltán egyszer csak megállt, Nórához fordult, szomorú szemekkel a szemébe nézve meghatott hangon annyit mondott:
– Nóra, ugye tudod, mennyire szerelmes voltam beléd- hangja fájón, esdekelve szólt.
– Tudom. Ne haragudj, hogy nem tudtalak viszont szeretni. Fiatal voltam, mást akartam. Még játszani akartam- a szájuk csendben összeért, meleg langyos volt az éj…
– Gyere fel hozzám…- szótlanul sétáltak tovább, kéz a kézben, és Nórika Zoltánnál töltötte az éj további részét…

A liftben újra megcsókolták egymást, már szenvedélyesen, a kielégületlen test elemi erejével. A kisszobába mentek. Nóra leült a fotelba, Zoltán elé térdelt, és csókolta a száját, a mellét, mindenét. Simogatta, becézgette, kívánta. Nóra viszonzott minden csókot, gyengéden simogatta a férfi hátát, és vágyuk eggyé forrt, vetkőzés közben  már az ágynál jártak, és mohón, kapkodón, forró ölelések között egymásnak adták a testüket. Hajnalig szeretkeztek és beszélgettek. A meleg éjszaka felmelegítette fázós szívüket. Érzelmesen, édes csókkal búcsúztak el.
Zoltán azonnal elaludt, boldog, szép álmot látott. Ébredés után mintha folytatódna az álom, egész nap boldognak érezte magát.
Ezen a napon nem találkoztak, de többször beszéltek telefonon. Nóra hangja vidám, csacsogó, elégedett. Ő örömében, izgatottságában egy percet sem tudott aludni.
Hétfőn este moziba mentek, majd beültek egy sörözőbe. Mivel másnap dolgozni kellett, csak kevés idejük maradt Zoltán lakásán az újabb, és még forróbb ölelésekre.
Jól érezték magukat egymás társaságában, megértették egymást, figyeltek egymásra.
Következő hétvégén kis kirándulást tettek Szilvásváradon. Lovasbemutatót néztek, aztán nagyot sétáltak a csupa zöld, üde Szalajka völgyben. Fenséges kicsi szigete ez a burjánzó, vad, ősi természetnek. Az egyik csobogó vízesés mellett Zoltán Nórára nevetett, és azt mondta:
– Tudod, hogy újra olyan szerelmes vagyok beléd, mint régen?- Nórika is nevetett, és a fülébe súgta csendben, huncutul:
– Én is szerelemes lettem beléd! Olyanok vagyunk, mint a gyerekek…-
Néhány romantikus hét után eljött az idő, hogy Nórika bemutassa Zoltánt a gyerekeinek. Félt a találkozástól, nem sejthette, hogyan reagálnak majd, és előre sajnálta, ha esetleg Zoltán nem tetszene nekik, vagy ami még rosszabb, ha eleve elleneznék, hogy neki kapcsolata legyen.
Vasárnap ebédre hívta meg Zoltánt. Pontosan érkezett, mutatós virágcsokorral, sok gyümölccsel és édességgel.
A gyerekek teljesen normálisnak vették anyjuk kapcsolatát, tudták, már ilyen ifjúkorban is jól tudják a gyerekek, hogy nem jó egyedül.
Zoltánt elfogadták, könnyen megbarátkoztak vele, az igaz, hogy keveset nevettek, ami náluk elég szokatlan dolognak számított. Általában sokat nevettek, és sokat veszekedtek, ami persze apró marakodás inkább, de mindennapos.
Innentől fogva családi programokat szervezett Zoltán, sok szép és értelmes helyre vitte az egész családot.
Néha már Zoltánra is átragadt róluk a jókedv, nem is kellett erőlködnie, hogy nevessen. Az ilyen derűs családi összejövetelek számára eddig teljesen ismeretlenek voltak, de hamar ráérzett a felejthetetlen ízükre. Csodálattal figyelte a gyerekek laza, természetes viselkedését, és Nóra kitartó korholásait.

Súlyos érzések lepték el. Egyre nyugtalanabb lett. Boldognak érezte magát, kapott egy új esélyt, amit végtelenül nagyra értékelt. De ugyanebben az érzésben benne volt valami elutasítás is. El akarta utasítani a boldogságot, mert úgy érezte, hogy nem érdemli meg. Nincs joga semmi jóhoz, neki, aki a legjobb indulat mellett csak ártani volt képes ebben a rohadt életben.

Közeledett a Karácsony. Elkezdődtek a tervezgetések, vásárlások. Nórika Petrának is akart venni valami szép ajándékot. Gondolkozni kezdett. vajon mit vehet egy beteg kislánynak, de semmi okosat nem tudott kitalálni. Fejében egész nap ez motoszkált, és elkezdte magát szégyellni. Hisz semmit nem tud erről a kislányáról, aki sorsára van hagyva szerencsétlenségében. A szeretet, amit mindenki kíván, mindenki vár, ő sosem, senkitől nem kapja meg. Szégyellte magát, amiért olyan boldog volt, és súlyos emberi hibánk, hogy boldogságunkban nem vesszük észre más boldogtalanságát, nem érzünk együtt a szenvedővel, önző módon a boldogságunkat építjük és féltjük, nem hagyva lehetőséget árva lelkek, szerencsétlenek és nyomorultak vigasztalására. Egyszerűen elfelejtjük, hogy ők is vannak, léteznek. Szégyen.
Este Zoltánt komolyan, szomorúan fogadta:
– Zoltán, szeretném, ha elmondanál Petráról mindent, és Magdiról is. Olyan keveset beszéltél róluk. A kislányodnak ajándékot akartam venni, ekkor döbbentem rá, hogy a létezésén kívül nem is tudok róla semmit. Magdiról is mindig szűkszavúan beszéltél. Érzem, hogy valamit elhallgattál. Kérlek, mondj el mindent. Ki vele! –
Zoltán elmondott mindent. Semmit nem szépített meg. Őszintén, töredelmesen, csak az igazat mesélte. Elmondta gyötrő fájdalmát, lelkifurdalását, amiért elhanyagolta feleségét. Kiöntötte a szívét. Sírt… Egyedül azt nem tudta még elmondani Nórának, hogy Magdi halálát a narkó okozta. Képtelennek érezte magát arra, hogy erről beszéljen bárkinek is. Magdi emlékét sem akarta bemocskolni, és úgy gondolta, ha beszél erről, akkor tiszteletlenül jár el vele szemben. Nem akarta összetörni azt a képet, ami róla élt másokban.
-Nóra, ha valaha bántanálak, vagy úgy éreznéd, hogy elhanyagollak, akkor szólj! Nem akarlak téged is elveszíteni, nem viselném el, ha szenvedni látnálak, amikor már késő, hogy tegyek is valamit. –
-A jövő héten veled megyek Pestre, és együtt látogatjuk meg Petrát!-
-Rendben van szívem, elviszlek hozzá, de meglátod, nem sokat lehet érte tenni. Ő csak létezik, de nem él. A szívem szakad meg érte, de nem tudok neki segíteni, és hidd el, igaz szívemből szeretem, de neki sajnos ott, abban az intézetben van jó helye. Ott szakemberek segítik, ők is kevés sikerrel. De elmegyünk, és örülök, hogy velem jössz.-
-Tudod, szégyenlem magam. Talán a boldogságunk bezár minket, vagy mi zárjuk be magunkat, és kívül rekesztünk mindent, aminek nincs köze a boldogságunkhoz. Talán nem vagyunk képesek mást látni a világból, csak azt, ami önnön tükörképünkön csábítón csillog és ragyog? Hogy zárhattuk ki Petrát a világunkból?-

A látogatás az intézetben nyomasztóan hatott Nórára. Az élénk színű falak tarka- barka, vidám képeket mutogattak a folyosókon, a szobákban, termekben. Mégis, ha meglátta a látogató a gyermekeket, minden oly sivár, kietlen lett. Azok a nyílt tekintetek… Ártatlanul, leplezett sóvárgással követték nyomon az új látogatót. Megannyi szempár villant. Megannyi pedig csak nézett a semmibe. Vagy 30 gyermekről gondoskodtak itt. Odaadón, szeretettel és óriási szaktudással. Ennek nagyjából a fele bent is lakott, mint Petra. Megrendítő az a látvány, mikor kicsi és nagyobb gyermekek, akik soha nem vétettek az életben, ártatlanok, mintha csak ebben a percben születtek volna, nincs bűnük, mégis kizárólag babakocsiban, tolószékben, vagy tolóágyon közlekedhetnek. Fogyatékosak testükben és lelkükben, pedig az lenne az élet rendje, hogy vidáman szaladgáljanak, nevessenek, játsszanak, élvezve a gyermekkor minden gyönyörű, megismételhetetlen és pótolhatatlan örömét.
Délután érkeztek, épp nem volt foglalkozás. Petra a szobájában feküdt rácsos kiságyában, mozdulatlanul. Arca semmiféle érzelmet nem mutatott. Nóra izgatottan, lélegzetvisszafojtva lépegetett felé. A kislány nem reagált közeledtükre. Csak nézett valahová, talán a semmit nézte, a semmin gondolkodott. Elmúlt ötéves, de pici, sovány teste akkora volt csupán, mint egy hároméves gyermeké. A tekintete rezzenéstelen. Angyali, szép arca olyannak tűnt, mintha viaszbaba lenne.
Zoltán lehajolt hozzá, megcsókolta, megsimogatta az arcát, és ölébe vette:
– Kicsi angyal, Apa van itt, Apa jött el a pici lányához! Hogy vagy kicsi tündér?- szemében gyűltek a könnyek. Petra esetlen mozdulatokkal emelgette fehér karját, szája meg-megnyílt, de halkan nyöszörgő hangon kívül mást nem tudott  magából kiadni.
– Látod, édesem, ő Petra, a kislányom. Nagyon szeretem… -és olyan gyengéden, féltőn ölelte a pici testet, hogy látni és érezni is lehetett a szeretetét.
Nagyot sétáltak vele a kertben. Jól betakargatták a babakocsiban, meg ne fázzon a hideg, tél eleji mogorva levegőben. Azt a plüss Mikulást szorongatta, amit Nóra nyomott a kezébe. Adtak neki édességet, amit elég mohón majszolgatott, egy- egy falat bekapása közben Nóra ujjába is beleharapott, amin a nő, kedvesen a lány szemébe nézve csak mosolygott.
Hazafelé keveset beszéltek, mindketten gondolataikba merültek.
Zoltán gondolatai Petrán, és egy különös, megoldatlan rendőrségi ügyön jártak. Nóra csak Petrára, a szerencsétlen, ártatlan Petrára gondolt. Nem bírt szabadulni a tehetetlenség elviselhetetlen érzésétől. Segíteni szeretett volna, de nem lehetett.

Karácsony délután a gyerekekkel közösen látogatták meg Zoltán anyját. Az asszony sokat sírt. Ilyenkor minden fájdalmas emlék sokkal jobban fáj, és fáj az is, ami szép, mert minden jó, és minden szép mögött ott rejtezik a csúf és a rossz, amit előbb kellett megismerni a szépnél és jónál, hogy ezeket igazán értékelhessük… Ilyenkor a könnyek adnak megkönnyebbülést és vigaszt. Örült a gyermekei, unokái és Nóráék karácsonyi látogatásának. Szívében szeretetet hordott, értékelte a nap örömeit, az ajándékokat. De leginkább ő érezte mennyire hiányoznak azok, akik már soha nem jöhetnek el, csak a felfoghatatlan űr maradt itt helyettük.
Otthon a gyerekek türelmetlenül várták a meglepetés ajándékokat. Nem is váratták hát őket, vidáman, hangosan bontogatták a csomagokat. Mindenki örömmel, megelégedve vette kézbe ajándékait. Boldogan ültek le este vacsorázni, szeretettel egymás iránt, jó hangulatban.
Később a gyerekek visszavonultak a szobájukba. Nóráék, miután rendet raktak, összebújtak, turbékoltak, mint a galambok.
– Nóra! Légy a feleségem!-
– Te jó ég! Hát most jól megleptél! Gondolkozhatok esetleg?
– Hogyne! Kapsz egy percet- aztán bolondoztak, nevettek, beszélgettek. Alvás előtt Zoltán Nóra szemébe nézett, és komolyan, őszintén azt mondta:
– Szeretném, ha hozzám jönnél. Nagyon szeretlek, veled akarom leélni az életem, veled van értelme az életemnek-
– Annyira új még a kapcsolatunk. Én is nagyon szeretlek, sőt, őrülten szerelmes vagyok beléd, és ez alatt a rövid idő alatt százszor többet kaptam tőled, mint másoktól egész életemben, de egy kicsit át kell gondolnom-
– Gondold át, kedvesem, de ne hagyj sokáig kétségek között-

Másnap Nóra megismerte Attiláékat is. Igazán rendes, szimpatikus család. Hamar összebarátkoztak, még a négy gyerek is. Attila magánvállalkozó lett, víz és gázszereléssel foglalkozott, felesége a könyvelést és az ügyvitelt vitte. Öt alkalmazottat foglalkoztattak, megrendelésük akadt bőven, egész Heves megyében vállaltak munkát. Jól éltek, bár nem voltak gazdagok. Meghívták Zoltánt Nóristul, gyerekestül szilveszterezni.
– Drága öcsém, én nagyon sajnálom, hogy olyan ritkán találkoztunk az elmúlt években. Remélem eztán másképp lesz –
– Úgy legyen, drága Bratyó, úgy legyen… –
– A szilvesztert még megbeszéljük, tudod, nem egyedül döntök- és jót nevetve egy cuppanós puszit nyomott Nóra arcára.
Este, mikor már ágyban voltak, Nóra elmondta Zoltánnak, hogy nem szeretne újra férjhez menni- fél- de költözzenek össze. Zoltán kissé csalódottan nézett a nőre, látszott rajta, hogy nem erre számított, de miközben megsimogatta a karját, az arcát, azt mondta:
– Rendben van. Nem akarok erőltetni semmit. Ha mégis meggondolod magad és azt akarod, hogy bekössék  a fejed, akkor szólj, kicsi szívem. Elfogadom a döntésed, a legfontosabb az, hogy velem leszel, és többet úgysem engedlek el.-
Másnap elkezdték tervezgetni a közös jövőjüket. Édes-boldogan, újra fiatalon. Különös érzés volt ez mindkettejük számára. Ez a kései szép szerelem, ami visszahozta lelkük megújuló, üde fiatalságát. Átölelve egymást az ablakon át nézték, miként hull a hó- egy látomás- hófehér takaróként befedve mindent.
– Ez szép Karácsony volt!

A szilvesztert Attiláéknél töltötték, néhány barátjuk társaságában. Kedves, hangulatos csapat jött össze. vidáman mulatoztak, ettek, ittak, táncoltak. Mindenkire ráfért egy kis dáridó, ennek a napja volt. Lerúgták, „lemulatták” magukról az elmúlt év felgyülemlett fáradtságát.
Másnap délután már indultak is haza, de indulás előtt Zoli kikötötte, hogy együtt fognak nyaralni a Balatonnál. Attila egész családja, Nóriék és ő.

Zoltán és Nóra elkezdték tervezgetni a közös jövőjüket. Összeegyeztették elképzeléseiket, beavatták a gyerekeket, akik örömmel vették, hogy Zoltán, mint pót apa él majd közöttük. Végeredményül egy családi házat vettek, a lakásaikat eladták, és Nóra kifejezett kérésére, amit persze Zoltán önmagától kérni sem mert- magukhoz vették Petrát. Nóra otthon maradt vele. Annyira szívesen foglalkozott a kicsi lánnyal, hogy nem is hiányzott az unalmas, fárasztó, alig fizető munkahelye. Anyagi gondjaik nem voltak, Zoltán jól keresett. Tavasszal már házavatót tartottak.
Könnyen, szépen, harmonikusan éltek, zökkenőmentesen. Nóra leginkább a gyerekek reagálásától félt, hisz minden megváltozott körülöttük. De ez a félelem alaptalannak bizonyult, a két gyerkőc úgy fogadta az új körülményeket, mintha misem történt volna. A tágas, kényelmesen berendezett kertes háztól egyenesen el voltak ragadtatva. Olyan volt számukra, mintha mindig is itt, és így együtt éltek volna. Mint egy beteljesedett álom.
Petra meglepte őket. Beteg gyermek nem szerepelt még tapasztalataik között, de szeretettel, megértéssel fogadták. A gyerekek kiváltsága, hogy úgy fogadjanak el dolgokat, ahogy vannak. Feltétel nélkül. Ők maguk rendezték be Petra pici szobáját, ami közvetlenül szemben helyezkedett el Zoltánék hálószobájával. Rózsaszínű lett a fal, tele színes, vidám képekkel, rajzokkal. A csilláron tarka pillangók repdestek, a szekrény polcain megannyi jópofa kisebb és nagyobb plüssfigura. Tarka- barka, össze-vissza. Igazi gyermekszoba. A kiságy kicsi lakója sajnos nem sokat észlelt ebből a remek, vidám kavalkádból. Azt sem tudta, mi történik vele. Érkezése ide, rezdületlen némaságában- semmi jelét nem mutatta, hogy változás állt be szűk korlátok között tengődő létezésében. Petra szép arcocskája ugyanolyan sztoikusan egykedvű és értelmetlen maradt. Csodát persze senki sem várt, de a remény ott élt, és a reményt sosem szabad feledni. Az intézetben eltöltött idő alatt a kislány rendezettebben mozgott, segítséggel lábra tudott állni, és néhány lépést megtenni, hason csúszkált, vagy négykézláb, de ebbe hamar elfárad. Karját egész jól emelte, az ujjait képes volt fogásra használni. Artikulátlan hangok jöttek ki a torkán, ami nem kötődött semmiféle érzelmi megnyilvánuláshoz. Sosem mosolygott, ha fájt valamije, akkor sírt. Magassága és testsúlya két évvel alatta maradt a kelleténél. Pelenkázni kellett, ami az egész családnak kellemetlenséget okozott eleinte, ugyanis Petra mindent evett, húst is, és erős szagú volt a széklete. A pelenkázást kizárólag Nóra végezte- aki hamar hozzászokott ehhez, és egyáltalán, minden speciális feladathoz, ami a kislány ellátásához kellett. Jól érezte magát ebben a szerepkörben. Több ideje jutott a saját gyermekei nevelésére is, és mellette állt a férfi, akit szerelemmel szeretett. Csodának tartotta, hogy annyi boldogtalan év után szerelmes lehet, túl a negyvenen. Erre korábban nem is mert gondolni. Azt képzelte, a gyermekein kívül más boldogság nem is létezhet már számára. És látta Zoltán boldogságát is, érezte a szerelmét, amiért akkora hálát érzett, mint még soha senki iránt.
Eltelt néhány hónap csendesen, békésen, egymás megismerésével, az összeszokással, ami igen sikeresen, észrevétlen, simán ment végbe. A mindennapos teendők, a munka, az iskola után hétvégeken sort kerítettek arra, hogy együtt legyenek, kikapcsolódjanak, és oda tudjanak a másikra figyelni. Kiegyensúlyozott, boldog életet éltek. Annyi rossz után ezt fokozottan érzékelték mindannyian.
A hinta központi szerepet kapott az életükben. Még Nóra találta ki, hogy legyen hinta a kertben. Zoltán személyesen rakta össze, és ráadásul jól, pedig Nóra sokat kételkedett abban, hogy használható lesz-e. A kicsi Petrát mindannyian hintáztatták, sőt, ők maguk is hintáztak, ölbe véve a kicsi lányt. Nóra minden nap, séta után beleültette, és valahogy rászokott erre az egész család. Nem múlt el úgy vasárnap, hogy az egész család a hinta körül ne lett volna, és a hintázás közben mindenféle dalocskát énekeljenek. Jókat nevettek közben, ki tudja, hogy miken és miért…

Közeledett a nyár. A májusi nappalok illatozva köszönték meg a nap meleg sugarait. Egy fényes napsugár beszökött Nóra konyhájába, és csodát látott.
Az asszony éppen etette Petrát. Ügyes trükkökkel rászoktatta a lányt, hogy mindent megegyen. Észrevette, vagy valahogy megérezte, hogy Petra igencsak szereti az édességet. Így rafinált módon mindig odakészített egy csokit, vagy valami finom nyalánkságot, édességet, és csak akkor adta oda, ha Petra hajlandó volt megenni előtte a főzeléket, gyümölcsöt. Keserves harcok folytak, de ezekben a helyzetekben fordult elő, hogy Petra haragot érzett, hogy akart valamit. Méghozzá tudatosan. Nóra büszke volt magára, és egyben táplálta is magában a reményt. Sosem volt képes felfogni, hogy egy ilyen tünemény, egy ilyen ártatlan pici teremtmény ne hordozza az értelem, az érzelem, az öröm csíráját.
Narancsot hámozott- közben énekelt. Mindig énekelt, vagy beszélt a csöppségnek- a tálcán jól látható helyen a csoki. Cikkenként adogatta az édes gyümölcsöt Petra kezébe, a pici, ügyetlen ujjak nehezen találtak a szájacskába, de végül is mindig sikerült. De hamar elunta, és elkezdett nyöszörögni a csokiért. Olyan aranyosan nyújtózkodott az etetőszékben, hogy Nóra elkezdett kacagni. A kicsi lány egyenesen a szemébe nézett, és elhúzta a száját. Nóra nem hitt a szemének! Jobban megnézte, és igaz volt, amit látott… Petra mosolygott. Nóra szívből nevetett, mint még soha, és nevető száján végigcsordultak lassan meginduló, kövér örömkönnyei.
-Tudtam, hogy van remény!-
Olyan szeretettel ölelte szívére a lányt, olyan gyengéden és óvón fonta rá karjait, ahogyan ezt csak egy édesanya teheti, és a gyermek biztonságban hajtja fejét, és bújik a meleg, dobogó testhez, orcáján az első mosollyal.

Az asszony türelmetlenül várta, hogy hazaérjen a családja. Csordultig telt szívvel elújságolhassa a hírt. Mindenki örült, szinte el sem akarták hinni, hogy Petra talán a családi gondoskodásnak köszönhetően- főleg Nóra érdeme- fejlődni fog. Értelme kitágulhat, és ami a legfontosabb volt számukra,hogy amit érez, az az öröm érzése. Még nagyobb lendülettel, még nagyobb odaadással és törődéssel foglalkoztak ezután vele. Petra egyre többet mosolygott, egyre többet mérgelődött, egyre inkább kifejezésre juttatta érzéseit. A hiányzó láncszem, a kommunikáció beindult.
A kezelőorvos is meglepődött a fejleményeken. Őszintén elmondta, hogy semmiféle javulásra nem számított, hisz Petra fejletlen agyának a jelzőrendszere olyan gyenge, hogy semmiképp sem számíthattak ennek bárminemű változására. Biztatta őket, bár ez a vigasz gyógymódot nem ígért, csupán az agy csodálatos képességeit méltatta.
A kardiológus már nem biztatta őket, határozott romlást fedezett fel, és sajnos a műtéteket csak Petra 14 éves kora után lehet elvégezni. Erősítő gyógyszereket írt fel, és havonkénti kontrollt javasolt.

Nóra belelendült reményeinek kiteljesítésébe. Gyakrabban hordta Petrát gyógytornászhoz, rendszeresen, hetente elvitte egy kedves természetgyógyász ismerőséhez is. Mindent kipróbált, amiről hallott, amiben a legkisebb lehetőséget vélte felfedezni. A kislány néhány hét alatt sokat változott, fejlődött. Ahogy a kommunikációs készsége az első mosollyal elkezdődött, fel is gyorsult, így a mozgásában is előrehaladás mutatkozott.
A legszebb kép Petráról épp mosolygás közben, kétoldalt színes gumival a szőke hajában, a tükör előtt. Zoltán kapta lencsevégre. Petra szerette magát nézegetni a tükörben, együgyű némaságában is képes volt meglátni a szépet.

Nóra esténként újabb- és újabb ötleteken törte a fejét, fáradhatatlanul. Sokat tűnődött azon, mennyire reménytelen, mennyire elesett volt szegény kicsi Petra, és hogy ő is elveszni vélte a reményt, és már is nem volt remény. A remény helyét átvette az illúzió. Aztán az illúzió- ami oly szánalmas visszhanggal cseng a lelkünkből- ez adta vissza a reményt, és ezáltal tért vissza a hit. És ha már képesek vagyunk hinni, akkor mindenre képesek lehetünk. Olykor hinnünk kell az illúzióban, mert a remény elfogyhat, kiapadhat végleg, és ha élni akarunk, ha tenni akarunk, ezt nem szabad hagyni.
Megsimogatta Zoltán arcát, és csendesen odasúgta az alvó férfi fülébe:
– Szerelmem, te is egy illúzió voltál, és mégis itt vagy velem!-

Zoltán már hetek óta rosszul aludt. Éjjelente felkelt, fel-alá járkált a szobában. Olykor lement a konyhába, és Nórának úgy tűnt, mintha sírna ilyenkor. Nóra rákérdezett, mi ennek az oka, mi a baj? Vonakodva ugyan, de kitört Zoltánból a régóta elfojtott félelem és fájdalom. Azelőtt tapintatosan keveset beszéltek Magdiról.
– Tudod, édesem, Magdi narkós lett, azért halt meg, nem a szíve vitte el, ahogy mondtam neked. Tehetetlenül néztem végig a kínjait, az összeomlását, nem tudtam neki segíteni. És egyre nehezebb élnem, így , boldogan. Minden az ölembe hullt, amit csak férfi kívánhat magának. Mindent megkaptam, ő meg halott, és miattam halt meg. Én tettem tönkre, én taszítottam a mederbe, amiből már nem tudott kimászni. Csak magammal törődtem, őt elhanyagoltam, sorsára hagytam, nem vigyáztam rá. Hagytam elveszni, és emiatt bűnösnek érzem magam. Olyan bűnt követtem el, amit nem lehet megbocsájtani, nem lehet elviselni. Nem bírok szabadulni a lelkifurdalástól ,gyötrődöm. Féltelek téged, félek, hogy téged is tönkreteszlek…
Sírt, könnyei arcára szorított tenyerébe folytak. Szavai tajtékzó, vadsodrú patakként vádolták önmagát. Tombolását Nóra csendes, nyugtató szavai szakították meg.
-Értem, hogy vádolod magad, de arra kell gondolnod, hogy mi lesz holnap. Magdit már nem támaszthatod fel. Ami megtörtént, azt már nem tudod visszacsinálni. Hibáztál. De arra kell gondolnod, hogy ezt a hibát nem szándékosan követted el. Jóvá csak úgy teheted, ahogyan ezt eddig is tetted. A lányodért kell minden lehetségest megtenned, vagy talán még a lehetségestől is többet. Mindig őt lásd, ha bánt a bűntudat, és gondolj arra, hogy szeretlek, és mindig veled leszek, jóban, rosszban. Gyere,menjünk aludni, mindjárt megvirrad.-
Zoltán még sírt az ágyban is, csendesen, aztán álomba merült, és szépet álmodott. Petrát látta, amint egészségesen, kacagva hajtja a kerti hintát. Kicsit megnyugodott a háborgó lelke. Közeledett július eleje, amikorra a közös nyaralást tervezték Attiláékkal.

Két hét gondtalan pihenés következett. A kétszobás nyaraló kicsit szűkösnek bizonyult, de jól kijött egymással a két család. Remek időt fogtak ki, a házba szinte csak aludni mentek be, és persze főzni, mindenféle finomságot.
A két nő sokszor magára hagyta a két testvért, hadd beszéljék ki magukat. Az eltelt sok- sok év után most jutott idő erre is. Szeretetük és tiszteletük egymás iránt töretlenül megmaradt, és nem értették, hogy miért nem szakítottak több időt egymásra, hisz ha igazán akarták volna, akkor lehettek volna többet is együtt.
A gyerekek többnyire a strandon töltötték a nappalokat, esténként sétálni, vagy bulizni mentek a környékre. Csodálatos hely ez a Balaton! Itt szabadnak érzi magát az ember, vidámnak és fiatalnak.
Fürdés közben mindenki Petrát zsánerolta, ölből- ölbe kapkodták, amit a kicsi lány szemmel láthatóan élvezett.
Hétvégére megérkezett István is, a régi jó barát, aki időközben nyugdíjas, és többszörös nagyapa lett. Megőszült haja még mindig hullámosan tekergett piros tarkójára, járása lelassult, de ugyanaz a huncut, vidám kék szempár mosolygott Zoltánra, mint ahogyan jó húsz éve barátságuk kezdetén. Két unokáját hozta el most magával az ötből. Vonattal jöttek. István nem vett autót, jogsija sem volt. Sosem akart vezetni, a vonatot viszont szerette. Az unokáinak élt, egy -kettő mindig nála tartózkodott, akár Pesten, akár itt a kicsi, ódon nyaralóban. Egy utcával volt feljebb a pici ház, az, ahol annak idején Zoltán olyan szépen megálmodta a jövőjét.
-Ő István, a legjobb barátom, a legjobb férj, a legjobb apa, a legjobb ötszörös nagyapa, a legjobb ember, akivel valaha is találkoztam- így mutatta be, majd átölelték, és megcsókolták egymást. Hamar indultak is, a gyerkőcök mielőbb fürödni szerettek volna, de megígérték, hogy átjönnek vacsorára. Bea úgyis csak másnap érkezik- ő még aktív dolgozó nő- így nem kell gondoskodniuk a vacsoráról.
István kitűnő társaságnak bizonyult. Bölcsen, derűsen társalgott. Személyiségéből áradt a szeretet. Mindenkivel figyelmesen, barátságosan viselkedett. Zoltán csodálta öreg barátját, aki annyira odaadón tudta összefogni családját, aki annyi szeretetet, megértést tanúsított, hogy példakép lehetne minden férj és apa számára. Neki mindig a család állt a középpontban. Nem voltak más ambíciói. Nehéz munkával eltöltött évei alatt sosem panaszkodott, hisz boldog volt mindvégig. Boldoggá tette kicsi családja viszonzott szeretete. A három fiú mind diplomát szerzett, sikeres, boldog családapák lettek, és bár különbözőek jellemben, a család mindhármuk életében éppoly fontos, mint apjukéban. Ettől nagyobb tanítást nem is kaphattak volna.

Vacsora után szétszéledtek, hagyva Istvánt és Zoltánt egy kis baráti beszélgetésre.
-Zolika, most lettél férfi. Kicsit későn, de azért megértél… Lassan másfél éve már, hogy Magdi itt hagyott minket. Szerettem őt. Rendes, kedves, jóravaló nő volt. Jobb sorsot érdemelt volna, mint ami kijutott neki. Szegény nem igazán volt a szerencséje kovácsa. Hagyta, hogy a dolgok elsodorják. Te fiatalon sokat akartál. Nem vetted észre, hogy ő mit akar. Gyengének bizonyultatok mindketten, és nem volt senki, aki utánatok nyújtotta volna  a segítő kezét. Sajnos én sem. A dolgok következményei sokszor visszafordíthatatlanok. De ezekből kell megtanulnunk legközelebb jól dönteni. Te most jól döntöttél. Gratulálok Nórához. Hozzád való nő. Te vagy számára a támasz, legalábbis azt hiszi- István huncutul felnevetett- ő neked a megértő társad. Mindketten otthonra leltetek egymásban. A kölcsönös megbecsülés óriási kincs, és ez a kincs nektek megvan. Az otthon, és az otthon melege adja meg az élet értelmét. Már te is tudod. Vigyázz, hogy ki ne hűljön a kapcsolatotok. A gyerekei is helyesek, jól neveltek, nem is igazán venni észre, hogy apa nélkül nőttek eddig. A kicsi Petrára nagyon vigyázz. Ő legyen a szemed fénye. Nagyon örülök, hogy milyen jól fejlődik a kicsikém. Jó téged boldognak látni. Megérdemled már a boldogságot. Maradj eztán már mindig ilyen, maradj férfi. Így szeretnélek mindig látni.
-Köszönöm az őszinteséged, István. Azon leszek, hogy boldogok legyünk mindannyian. Tudom, hogy sok hibát elkövettem, és igazad van. Ezekből tanulni kell, és tovább vinni az életet. Te mindig mellettem álltál, te mindig figyeltél rám, mintha az apám lettél volna. Hálás vagyok érte.-
– Apósodékkal hogy állsz?
– Sehogy. A temetés óta kétszer találkoztunk, még Pesten. Úgy vettem észre, nem örültek annak, hogy hazajöttem, és annak főképp nem, hogy barátnőm is lett. Azt nem is tudják, hogy már együtt élünk. Ritkán beszélünk már telefonon is. A gyerek sem érdekli őket…
– Én mégis azt javaslom, hívd fel őket, menj el hozzájuk, vidd el Petrát is, hadd lássák, mennyit javult az állapota. Tudod,nekik már csak Petra maradt, még ha ezzel nincsenek is tisztában.-
Órákon át beszélgettek, közben mindenki hazaérkezett, bekapcsolódva a társalgásba, ami már könnyedebb, vidámabb témákat is érintett.
Már pirkadt. Zoltán még mindig a verandán ült. Ellátott a víz sima tükrére, amit a langyos éj eddig sötéten elrejtett. Lassan kibontakozott a tó nagyszerű szépsége, ami a fénytől
kel új életre.
Másnap megérkezett Bea is, legkisebb fiuk kétéves gyermekével. Sokat öregedett, mindig is telt alakja még kövérebb lett. Ennek ellenére örökké tett- vett, folyton járt a keze, ha mást nem, hát valamelyik gyermek frizuráját simította le, egy apró, szerető mozdulattal, ami végül is egy kis simogatásnak felelt meg. Mint egy jó tündér, örökké derűt sugárzott, és nyugalmat. Tökéletes harmóniában éltek Istvánnal. Zoltán eltűnődött, hogy ő sosem tudta meg, hogy a szülei szerelemből házasodtak-e össze. Anyjuk erről nem beszélt soha, kérdezni pedig illetlenségnek tartotta. Alig tudott valamit az apjáról, szinte csak néhány tényszerű adatot. A régi megmaradt képek tanulsága szerint Zoltán apjára hasonlított külsőre, és talán belsőre is. Zoltán legalábbis így képzelte. Attila anyjára hasonlított, kívül, belül. Mégis jól megvoltak egymással mindig. Talán a szüleik is így lehettek ezzel. Megértésben éltek, kiegészítették egymást, de semmi utalás nincs a szerelmükre. Egy bálon ismerkedtek össze, és hamarosan összeházasodtak. Ennyi a fáma. Zoltán szerette volna, ha anyja is eljön velük nyaralni, de nem bírta az asszonyt rávenni. Talán úgy gondolta, hogy magánya, örökös szomorúsága nem illene bele a fiatalok által okozott vidám, idilli képbe.
– Nem baj, anyám, majd lejössz velünk egy hétvégére, és jól fogod majd magad érezni köztünk, hiszen szeretünk…. -ezt gondolta Zoltán, talán ki is mondta ezeket a szavakat félhangosan, és remélte, hogy az anyja ezt szavak nélkül is tudja.
Gyorsan teltek a napok. Remekül érezték magukat. Napjaik pihenésből, fürdőzésből, sétákból, kirándulásokból álltak. A vidám nagy csapat áthajókázott a Balatonon, Petra is csodálattal figyelte a habos hullámokat. Kicsi kezét akaratosan nyújtogatta a víz felé. Nagyokat napoztak, esténként hosszan tartó beszélgetéseket folytattak, amik sokszor komoly, fájdalmas témákat is érintettek, mélabússá téve őket, de egy perc elteltével- ha valaki észrevette ezt, mindjárt vidámabb témába kezdett, visszazökkentve a jó hangulatot. Mindannyian kipihenve, feltöltődve, lebarnulva jöttek haza a két hét elteltével, bensejükben őrizve a sok beszélgetés, őszinte közeledés, a családi és baráti összetartás édes zamatát.

Zoltán otthon maradt még egy hétig. Igazi családapaként sokat foglakozott a három gyermekkel, édesanyjánál is több látogatást tettek. Petra szerette apját, ezt látni lehetett, mégis Nóra volt az, akit megkülönböztet mindenkitől. Tekintete folyton Nórát kereste, és ha az asszony nélküle ment valahová, nyűgös, nyöszörgős lett. Ez a hét a családé volt, és meghitten, boldogan telt el. Aztán visszazökkentek a hétköznapok teendőibe, sokáig frissen megőrizve a csodás három hét minden szép percét.
Zoltán nap mint nap figyelte szeme fényét, Petrát. Minden egyes új mozdulata, arca mimikájának leheletfinom változása, kifejező gesztikulációja boldogsággal töltötte el. Elmélyült szemlélésében, a bizonyítékot látta a fejlődés szikrányi előremozdulásaiban. Férfi lévén nem hihetett az illúziókban, a férfinak bizonyíték kell mindenre. Kevés az ösztönös hite, mert kevés az önfegyelme. Mégis az önfegyelem hiányossága tette a férfit a teremtés tiszteletreméltó koronájává, ugyanis önfegyelem hiányában uralomra tör. Ez jó esetben egyenlő az akarással, a tettre késztetéssel, így mozdul a lét, ezernyi rezdüléssel. A nő a tiszteletreméltó férfi, illetve az uralomvágy előtt meghajol. A nő tudja leginkább, hogy változás, mozgás nélkül megszűnik a lét. A nő nem akarja a semmit. Késztetést érez, hogy a férfi tegyen valamit, ami megmozdítja a hegyet, de elég az is, ha tudja, hogy tett valamit. Évezredek plántálták a nőbe, hogy gyenge, és a nő ezt elhitte. Ha egyszer a nők abban kezdenek hinni, hogy erősek, akkor már nem hajthatnak fejet az uralomvágy előtt. Talán önmagukat kezdik tisztelni, és talán létjogosultságot nyer ebben a világban az a szerep, amit ma még kevesen ismernek, mert kevés rá a tapasztalat, hogy a nő probléma megoldó képessége, akár az illúzió által is- hasonlatos az anyatermészet rendjéhez. Ami ugyan nem a következetes férfilogikán alapul, mégis kényszermentesen helyre teszi a dolgokat. A nő nagyságán töprengett Zoltán, míg Petrában gyönyörködött. Szégyellte magát, hogy mennyire önző tud lenni még a legnagylelkűbb férfi is, mert hiába tesz meg mindent, hiába ad meg mindent a nőnek, alapvetően csak a hatalmát igyekszik megtartani, növelni.
Zoltán férfivá érett, ahogy István mondta. Rá gondolt most, aki megőrizve hatalmát, ami neki nem más, mint az ereje, oly magasra emelte Beát, gyermekeit, és unokáit, hogy ők eljuthattak a boldogságig. Van egy fészke, egy lakás, ahol nem drága bútorok, és tárgyak. nagy értékű gyűjteményét halmozta fel, hanem a szeretetet. Nagyszerű dolog ez.
Nagyszerű Petra fejlődése is, ami viszont eszébe juttatta Magdi leépülését. Miféle vektor ez? Természetjáték? Logikátlan. Szimmetrikusan hordozza az ellentmondást. Fordítottan arányos. De van összefüggés. Ettől tovább sosem folytatta a gondolatait. Erős volt ő is, de az ő ereje csak az elvárásoknak felelt meg. Az elvárásokon kívül félt. Szorongó, bánatos, önmagába forduló kisgyermek maradt.
Féltette Petrát, féltette Nórát, szerette őket. De már bizonytalanná vált. Lehet, hogy csak a hatalmát félti? Nehéz teher nyomta a vállát. A férfi, aki természetesnek vette a kötelességet, nem tudta már, hogy ez a kötelesség az elvárásokat szolgálja-e, vagy pedig belülről fakadva, önmaga szimbóluma. Szerette volna azt hinni, hogy a felelőssége önmagából árad. De bűnösnek bizonyított lelke kétségeket vont maga után. Hiába tépelődött, nem tudott tovább lépni, nem tudott túllépni önmagán, nem tudott megnyugodni. Nóra szerelme, odaadó önzetlensége szolgájává tette. Boldog volt ebben a szolgaságban. Soha nem mondta el, de mindig érezte a hálát, a hálát, ami az egyetlen önzetlen emberi érzés- Nóra megszabadította őt a kényszerű elvárások rabságától. Így értelmét vesztette a hatalomvágy, és így megteremtődött köztük a harmónia, egy játékos, kedves, becses kapcsolat, ahol elég volt egymás szemébe nézni, mint egy tükörbe, hogy lássák a másik lelkének pillanatnyi állapotát, apró rezdülését, és így jóban, rosszban szeretetet és leginkább megértést tanúsítsanak. Jó volt neki Nórát szeretni. Sokat kapott tőle, őszinte érzést, önzetlent. Az csak a sors gúnyos fintora, hogy Zoltán ezt már jó húsz éve előre megérezte. A természet valóban elrendez mindent.

Hamar eljött a szeptember, újra kezdődött az iskola, üres lett a ház. Nóra napok óta azon törte a fejét, milyen meglepetést tudna Petrának szerezni közelgő születésnapjára. Egy hónap múlva tölti a hatodik évét. Egy kis gyerekzsúrra gondolt, de nem igazán tudta, kiket hívhatna meg. El is vetette ezt az ötletet, úgyhogy családi összejövetel mellett döntött. Zoltán már említette neki, hogy el szeretné vinni Petrát Magdi szüleihez. Először úgy gondolta, a szülinapra meghívja őket, de aztán mégis másképp döntött. Nem egy ilyen alkalomkor kell nekik összeismerkedniük. Mindannyian feszélyezve éreznék magukat. Majd a későbbiekben meghívja őket magukhoz, és diszkrétebben beszélgethetnek majd.
És mi legyen az ajándék? Minek örülne a kicsi angyal? Nem könnyű….

Petra napok óta köhécselt ,és ez a köhögés egyre erősödött. Az orvos szirupot írt fel, de nem használt. Még nem volt időszerű a havi kontroll, de elvitték Pestre a kardiológushoz. A vizsgálatok után kiderült, hogy komolyodott a szívprobléma. Elkezdett vastagodni a szívizomfal, az amúgy is gyenge, szaladó kicsi szív nem tud eleget dolgozni. Néhány napra benntartották, infúziós kezelést kapott, amitől elmúlt a köhögés, nyugodtabban, egyenletesebben vert a kicsi beteg szív. Jobban is lett a kislány, sápadt arca rózsássá vált, szeme kikerekedett, és mosolygott. Mikor felismerte a szokott pici szobáját, és a testvéreit. látták rajta, hogy jól van. Mindannyian megnyugodtak, fellélegeztek, mígnem egy hét múlva, egy baljós éjjel alattomosan, váratlanul újra nem kezdődött a köhögés, ami már görcsös rángatózásokhoz vezetett. Nóra rémülten ébresztette Zoltánt, azonnal kapták Petrát, és rohantak vele az orvosi ügyeletre. Itt azonnal oxigénre tették, és műszeresen szabályozták a szívritmusát. Másnap reggel mentővel szállították Pestre. Végig szorította Zoltán és Nóra kezét a kicsi angyal, fájdalmában, minden erejét összeszedve, beléjük mart, tőlük várt segítséget fojtó kínjai enyhítésére. Arca szederjes lett, szája ellilult. Kétségbeesve kellett nézni, amint nem bír elég levegőhöz jutni. Az intenzív osztályra került, egyedül a szobában, a fehérre meszelt falak között, ahol a műszerek halk mormogásán kívül csak ziháló, szaggató nehéz légzését lehetett hallani. Egész éjjel nyöszörgött, még sikított is. Hörgése időnként kihallatszott a folyosóra. Végig Nórát nézte, félálomban is felé fordult, könnyes szeme olyan ártatlan, és oly szenvedéssel teli, hogy Nóra képtelen volt végig a szemébe nézni. Szemlesütve igyekezett könnyeit visszafojtani. Mindketten beszéltek hozzá szüntelen, és a kicsi ujjak végig azokat a kezeket szorongatták, amiktől segítséget, feloldást vártak. Hajnaltájt elaludt. Könnyebben lélegzett, szíve sem vert annyira hevesen. Arcán ott ült minden szenvedésének nyoma. szeme alatt sötét karikák, szája torz vicsorba rándult. Az orvos óránként benézett, és nem tudott semmit ígérni.
– Minden attól függ, mennyit bír el a szíve. Amit lehet, mindent megteszünk érte, de sajnos még nem lehet megműteni. Kicsi az esély, hogy túlélné, azonkívül a problémát csak ideiglenesen, talán néhány hónapra oldaná meg. Két- három nap alatt eldől minden. Akkor többet tudok mondani. Ezek az erősítők, amiket most kap, addigra már hatni fognak. – A sok szenvedést látott orvos lehajtott fejjel, lassú, bizonytalan léptekkel ment ki a szobából. Ahogy Petra felébredt, kezdődött minden újra. Fuldokolva köhögött, nem bírt levegőhöz jutni, görcsei voltak, rángott a kicsi vékony teste, és szíve iszonyú ütemben kalimpált. Újabb injekciót kapott, amitől néhány perc múlva jobban lett. Egy óra múlva már a szederjesség is elmúlt róla, elhalványodott, és áttetsző sápadt lett, szája kipirosodott. Szép volt így, betegen is, mint egy angyal, a hófehér ágyban, és hófehér falak között. Nagyokat szuszogott, megivott néhány korty folyadékot, lazán lélegzett, és szája szögletében megbújt egy fájó, félénk kis mosoly.
– Petra! Kicsi angyal, hát jobban vagy!- sugárzó mosollyal, a megkönnyebbülés érzésével köszöntötték a kislányt, akinek oly békések és nyugodtak lettek a vonásai, mintha át sem élte volna azt a rengeteg szörnyű kínt. Beszéltek hozzá, próbálták vidítani. Ő élénken figyelt, aztán újra elaludt. Nyugodtan és mélyen.
Talán egy óra telt el. Zoltán és Nóra fáradtan, meggyötörten ült az ágy mellett. Mindketten Petrát nézték. Minden gondolatuk körülötte forgott. Minden idegszáluk rá koncentrált, mindketten szerették volna megszabadítani, átvenni tőle a szenvedést. Mi lesz ezután? Hogyan tovább?
Aztán egyszer beállt a csend. Szörnyű, iszonyú csend lett. Néhány pillanatra nem volt más, csak a csend. Meghallották mindketten. Az ilyen csendet jól lehet hallani, amikor semmi más nem érzékelhető, csak a szörnyű, iszonyatos csend. Petra meghalt.

Valahol távol, egy zöldellő, virágoktól tarkálló réten, kézen fogva szalad egy magas barna nő, és egy pici, angyalarcú szőke lány. Hófehér ruhában mindketten. Futnak a ragyogó nap felé, csilingelő kacagásuk betölti a teret.